Magyar Paizs, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1914-06-25 / 26. szám

XV. év, á^lacqcrtgefl, 1914. junius 25 2G. ssám HMnMii *r : •(7 án* 4 fcw. 04 f fél 2 bor. 04 f Sísysérs 1 kor. 04 f Sg;M ixám 8 fillér. 8RGR 3IR © 6 Z TI Z_ IE^IO37-VÁ"BITL LAJOS IvlTiTiLixia-tén-aaiii: { Hirdetések dija megegyezés steriaí Nyilttér sora 1 kor Szerkesztős^ kiadóvata. : Wlasica-ntc»a 8, LENGTEL FBEBHST02 BOEBÉLT G-YŐBGSr lapvajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE A Magyar Paizs olvasóinak fölkérjük a figyelmüket a julimtói kezdődő uj évnegyedre. Szíveskedjenek a dijakat elküldeni, hogy a lapot jentarthassuk. Évnegyedre 1 korona, félévre 2 korona a dij. Péter-Pál napján. Aranykalászt lenget a nyári szellő és az aranykalász Péter-Pál napjára már jóformán megérett a learatásra. A homokon a gyorsan érő rozsba már beállottak a vidám aratók s ahol a tavalyi őszi szárazság, a májas 4-iki fagy helyenként kárt nem okozott, általában reménykedő munka folyik, hogy az Isten áldása megjutalmazza a munka verítékét, fáradalmát. Minden jel azt mutatja, hogy csendes, békés és megelégedett aratás lesz. És csak ott, ahol egy-két hangosszavu konkolyhintő kiabál és zavarbontást szit, ott kell a hatóságnak rendet csinálni és az adott szó, a szerződés szentségének érvényt szerezni. Általában azonban a magyar munkás okult néhány évek keserű tapasztalásából, amelyet részint maga átélt, részint másoknál látott. Néhány év előtt olyan emberek, akik a gazdasági munkás helyzetét, megélhetését, kereseti viszonyait nem ismerik, kiadták a jelszót, hogy nem kell szerződni aratásra, csak az utolsó minutumban. Kényszerhelyzetbe kell hozni a gazdát, hadd ijedjen meg, hogy kipereg az érett buza a földre és egyévi küzdelmes fáradság semmivé lesz. Ha ezt látja a gazda, ugyancsak fog a munkással parolázni és annak minden kívánságát teljesíteni fogja. De nagyon rosszul számítottak. Mert a gazda nem lehet kényszerhelyzetben és az utolsó pillanatban nem szaladgálhat aratókért. Igy aztán idegenből hozott aratókat s a régi aratók odahaza hoppon maradtak, százan és százan kereset nélkül. Igyekeztek volna már elszerződni a régi részkereset mellett, de hiába. Régi gazdájuknak már megvoltak az aratói és sajnálkozva mondotta, hog.y mivel ismételt felszólításra sem akartak vele szóba állani, nem is vehetik rossz néven, ha ő neki — bár nagy sajnálattal tette, — el kellett maradni régi aratóitól és idegen munkásokkal kellett szerződni. Ha jövőre vissza akarnak hozzá állani, kész örömmel fogadja Őket, csak azt kéri, hogy az aratási szerződést idejében kössék meg. Persze, hogy ezt a kérését a következő évben teljesítették is a munkások. De abban az évben bizony keserves időt láttak az aratási részkeresetből kimaradtak. Csak az tudja, hogy mily mértéktelen nyomorúság költözhetett egyes munkás hajlékába, aki a munkásember kereseti viszonyait ismeri és tudja azt, hogy a kenyérre valót egész télre az aratási részkeresetből szerzi meg. Aki nem áll aratáskor munkába, annak csak nyomorúságban van része — újig. De el lehet képzelni, hogy az az idegen ember, aki az aratókat kiszavalta a rendből és mézes-mázos beszédével elhitette, hogy nem kell jó előre leszerződni, hanem meg kell várni a buza beérését, az ékesszavu ember abba a határba, — pedig jó pár esztendeje történt az eset — ugyan nem mer elmenni, annyira félti az irháját. De lesnek is rá gyönyörűségesen, mert hiszen szenvedett nyomorúságukat nagy részben ennek az idegen izgatásnak köszönhetik. A mezőgazdasági munkásra nem származik semmi hátrány abból, ha jó előre, akár már télen is elszerződik a munkába. A felől egész bizonyos lehet, hogy ő munkaja bérét, akármilyen termés is lesz, megfogja kapni. Hiszen az uj munkástörvény a gazdát a munkással szemben vállalkozónak tekinti, akinek el kell szenvednie az Isten látogató kezét, ha sújtja és termést nem ad. Ellenben a munkás, ha akár tizenketted, akár tizenegyed részére szerződött is a kicsépelendő búzának, nem koczkáztat semmit, arra az esetre, ha a búzája meghibásodik, vagy semmi, vagy silány termés lesmés lesz. Mert azt mondja a munkástőrvény, hogy gazdasági balsiker esetén a munkásnak a munkába állás előtt jogában van kérni, hogy a megállapított részkereset helyett az azon vidéken akkor fizetni szokott napszámbért kapja. A két Kossuth. Kossuth Ferenczet életében sokszor mérték atyjával össze. Ellenfelei kárörvendve hirdették, barátai pedig gyakran aggodalmaskodva emlegették, hogy nem méltó fia apjának. Ő maga azonban mindig büszkén hivatkozott apjára. Ma már a Kossuth Ferencz pályája is lezárult, s teljes tárgyilagossággal kereshetjük a feleletet arra a kérdésre, hogy neki volt-e igaza, aki magát nemcsak vérszerint, hanem a szó politikai értelmében is Kossuth Lajos fiának tartotta, vagy pedig azoknak, akik nem látták a közösséget a két Kossuth gondolkodásában. Az a Kossuth, akihez hozzámérni szokták, a szabadságharcz Kossuthja. Nem lehet csodálkozni azon, hogy ennek a Kossuthnak alakja maradt meg leginkább a magyar nemzet emlékében. A szabadságharcz hősi küzdelme, a mozgalmas napok romantikája s a dicsőséget követő szomorú napok emléke mind erre a Kossuthra emlékeztetik a nemzetet. A szobrok is mind ezt a Kossuthot örökitik meg, amint szónoki állásban, kardosan tüzeli a nemzetet a nagy harczra. Van azonban egy másik Kossuth is, akinek alakja irataiból tekint felénk. Oldalán nincsen kard, sem mint a háború szimbóluma, sem mint a magyar di&zruha tartozéka. A békés küzdelmek hőse ö. A mikor a két Kossuthnak pályáját össze akarjuk hasonlítani, ennek a Kossuth Lajosnak az alakját is föl kell emlékezetünkben idéznünk. Az az ellentét is, amely Kossuth és Széchenyi között volt, hozzájárult ahhoz, hogy az ország nagy része Széchenyi politikájával szemben a forradalom hősét lássa benne. A közfelfogás e két férfiú politikájának különbségét abban a conventionalissá vált mondásban fejezi ki, hogy Széchenyi előbb gazdaggá, Kossuth pedig előbb szabaddá akarta tenni az országot. Az ilyen egy mondatba comprimált Ítéletek rendszerint nagyon ötletesek, csak egy hibájuk van, hogy hiányzik belőlük az igazság. Hiszen Széchenyi abban a munkásságában, amelyet »Hitel«-ével megkezdett, Magyarországnak nemcsak anyagi javaiért küzd, hanem erkölcsi és szellemi megújulásáért is, Kossuth pedig, aki Széchenyit »az örökös hála és tisztelet érzetévek mesterének vallja, szintén az ország gazdasági megerősítésének szenteli munkásságának nagy részét. A teljes függetlenségnek kivívása nem volt működésének kiinduló pontja, hanem később vált hosszú küzdelmek után leszürődött politikai meggyőződésévé. Kossuth Széchenyi tanítványaként kezdette meg pályáját. Az ország elmaradottsága szükségessé tette, hogy minél több irányban induljon meg a munka, s minéiinkább kíszélesbüljön Széchenyi programmja. A megindítás érdeme a Széchenyié. Amint 6 volt az első, aki a Dunát áthidalta, ő igyekezett először hidat építeni, amely a régi Magyarországból az újba átvezetett, de amint hiba lett volna, ha a nemzet pusztán a Széchenyi iránt érzett kegyeletből megelégedett volna azzal az egyetlen híddal, amelyet ő létesített, éppen olyan hiba lett volna, ha nem iparkodott volna a régi és uj Magyarország között tátongó űrt minél több helyen áthidalni. Kossuth Széchenyinek még a módszerét is magáévá tette, mert ö is azt vallotta, hogy »a kifejlés békés, alkotmányos uton, a közállomány fennálló törvényei szerint történjék lépésről-lépésre óvatosan.« (Pesti Hiriap, 1841 81. sz.) Széchenyi gazdasági reformtervei elsősorban a földbirtokpolitákára irányultak, Kossuth ezt a programmot kiegészítette az iparfejlesztés tervezetével, mert hitte és vallotta List Frigyesnek a kiváló német nemzetgazdasági írónak ezt a mondását: ^Amely nemzet csak földművelést űz, oly egyénhez hasonlít, akinek csak egy karja van.« Iparosegyesületet alapított, s szervezte az első iparkiállitást. A 46-iki iparkiállitás már, amelyen tiz terem volt tele a legváltozatosabb iparczikkekkel, általános bámulatot keltett. A 15 posztógyár termékein kívül különösen kiváltak a