Magyar Paizs, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1914-05-14 / 20. szám

, 2 • lefó, hogy a borkezelési szakismeretek eljutnak lassankint a széles néprétegekhez is, oda ahova eddig eljuthatni a legnagyobb fáradozások daczára Bem lehetett. Szükség van továbbá a borkivitel helyes irányítására is, a magyar bor megrontott külföldi hírnevének visszaállítására, ujabb és ujabb külföldi piaczok szerzésére, mert hiszen sz évről-évre szaporodó telepítések folytán idővel olyan mennyiBégü bort teremnek a magyar szőlőhegyek, amely a hazai fogyasztással uem lesz arányos. Az állani a pinczekezeléssel járó költségeket eléggé méltányos összegben állapította meg. Már ez is mutatja, hogy a pinczékkel nem akarnak nyerészkedni, hanem azokat kizárólag a közérdek szolgálatába állítják. Ez helyes dolog is, ennek viszont természetszerű következményének kellene lenni, hogy a szőlőbirtokosok, mindjárt kezdettől fogva megajándékozzák az uj intézményeket azzal a teljes bizalommal, amely nélkülözhetlen követelménye annak, hogy az uj borközpinczéknek valóban a bortermelők lássák a legnagyobb hasznát. A pinczékből ugyanis haszna lesz a fogyasztó közönségnek is, mert azok véleményünk szerint a kiválóbb magyar fajborok legmegbízhatóbb beszerzési forrásaivá válhatnak, holott ilyen forrásokban ma nagyon is szűkölködünk. o. ő. A Szekfiikönyv szerencsésen föllázitotta az egész ország lakosságát, napról-napra tiltakoznak és mély föiháborodásutfat fejezik ki a megyei és városi törvényhatóságok, városok, kaszinók, pártok, egyesületek, a falusi olvasókörökig, csak a megbénult Zalamegye hallgat. Itt csak a sümegi olvasókör emelte fel szavát. A megyeházán az a nélkülözhetetlen érdek a fődolog, hogy a letenyei kerületből hány embert választanak ós irnak be a arczát halálos sápadtság öntötte el, ajka vonaglott, egész teste reszketett. Az orvos küzelebb lépett. Rákócziné borzadva kuporodott össze, kezével eltakarta a szemét s ugy didergett, mintha jeges viz csurgott volna a nyakában. Az orvos megfogta az üterét; a fejedelemasszony keze görcsösen rángatódzott. — Hideglelés, — szól nyugodtan az orvos, aztán gyógyszert rendelt a betegnek. Amikor távozott, Rákócziné meredten bámult wtána. Arczán lázrózsák gyúltak ki, amiket hirtelen ismét letörölt a halálos sápadtság. — Egész lénye iszonyú rémületet és megdöbbenést fejezett ki. Az udvarmester csodálkozva kérdezte, hogy miért ijedt meg annyira ettől az orvostól. — Ah Istenem, — tördelte Rákóczyné; ez az az ember, aki nekem Varsóban azt a bilikomot nyújtotta. Az udvarmester mosolyt erőltetett az ajkára, bár maga is megdöbbent. — Hogyan, fenséges asszonyom, hiszen Helvetius sohase járt Varsóban. — Ó volt, határozottan ö volt, akit álmomban láttam. A hangja, a járása, a beszéde, minden mozdulata ugyanaz. — Fenséged csak képzelődik, — igyekezett megnyugtatni az udvarmester. — Biztosan tudom, hogy ő volt, azért borzadtam meg annyira tőle. Majd mosolyogva tette hozzá: MAGYAR P A 1 Z választmányi névsorba. — A városházán padig az a legfőbb dolog, hogy a polgármester vájjon nem panamázott é, mikor a lőtt nyulat a városi jéggyárnak kilehelt hideg levegőjén fagyasztotta meg, és nem a saját udvarának a levegőjén. Mindezek annyira lekötik a kedélyeket, hogy könyvolvasásra nem jut idő. Legjobban hatalmas argumentumokkal veri vissza a Szekfütámadást Gróf Andrássy Gyula és a kassai gyűlésen Gróf Apponyi Albert. Bővebb és hatásosabb a visszaverése Dr.jBalla^i Aladár egyetemi tanár akadémiai tagnak, aki hétfőn nagy előadást tartott az Akadémián erről az ügyről, a közönségnek óriási tapsai között. A Magyar Paizs önként bünbánólag bocsánatot kér azért a múltkori feltevésért, hogy ez az előadás talán el is marad, mert az első határidőről elhalasztották. Most ország-világ jobban látja annak a k jnyvnek a rosszindulatát. Gróf Andrássy Gyula, akinek szintén van nagytörténelmi müve, történelmi érzéke, mintha túlságosan is tinomlelkü volna. Szekfüt jóhiísentü nek véli. Ez azt tenné a sorok között, hogy hallgatólagosan bár, fiatalságával védi. Engedelmet kérek az ellentmondásért. Abban a könyvben nem lehet jóhiszeműséget fölfedezni. Annál inkább lehet több szándékosságot és gunvos szellemet. Az ujabbi kárhoztatások már mind helyesebben járnak el, fokozódnak, s immár követelés az Akadémiától, hogy a könyvet vonja vissza, semmisítse meg. Csak a kifejezés élesebb, amit a Magyar Paizs legelején mondott volt, s amelyet most is feutart, hogy meg kell azt égetni. Néhány sz6 a hírlapírói hivatottsághoz. Irt* : z Horváth Lajos. Az uj sajtótörvény életbelépése alkalmával annak magyarázata sokféle ferde felfogásra ad alkalmat. A mult héten hallottam, hogy biaonyos hivatalos faktorok a törvényt C3upa túlbuzgóságból oly ferdén értelmezik, hogy azzal a czélon túllőnek. — De legyen nyugodt, még nem fbgok meghalni. — A felől teljes nyugodt vagyok, — felelte az udvarmester. — Nem, nem fogok meghalni e betegségben, mert ez nem az a szoba, amelyet álmomban láttam. Az udvarmester puszta képzelödésnek tartotta a fejedelemasszony álmát, s csak nevetett magábau. Rákócziné 1722 ben beköltözött a chesmidv-i kolostorba. Amikor végig vozették lakosztályán s a hálószobájába lépett, iszonyodva sikoltott fel és borzadva tántorodott vissza. Az udvarmester, aki a szobákat mutogatta neki, döbbenve ugrott hozzá. A fejedelemasszony szédült, támolygott s a szoba falához tántorgott. Az udvarmester megkapta, mert azt hitte, hogy hirtelen ájulás fogta el. — Mitől rémült meg igy, fenséges asszonyom? kérdezte a Gróf, amikor látta, hogy Rákócziné szinte szoborrá kövült. — E szobából nem jövök ki élve, — nyögte elhalóan a fejedelemasszony s a lelkén végigsüvöltő hidegtől szép fehér fogsora erősen vaczogott. — Ugyan miért? — álmélkodott a Gróf. — Mert ez az a szoba, ahol Varsóban az utolsó italt nyújtották nekem. — Ez csak ujabb képzelődés, — válaszolta a Gróf. 1314. DQájqg- 7. Nevezetesen feltűnő magyarázatos az a része, melyben a vidéki hirlapirás terén a hivatásos hírlapiról minősíteni akarják. Nem tudom, hogy miként vélik a hivatásos 'nirlapirót a vidéken elképzelni. Az a hívatásos hirlapiró szerintük, aki kizárólag a hírlapírással foglalkozik. No hiszen Zalaegerszegen akkor a hivatásos hirlapiró vagy éhen halna, vagy pedig a városunktan dívó, napokat evő szegénysorsu diákgyermekek sorsára juthatna s minden nap mis és más család jóvoltából menekülhetne meg at éhenhalástól. A vidéki hirlapirás csak áldozattal járhat, a mi nemcsak idő, hanem anyagi veszteséggel szokott járni. Az ember gyarló s némelykor bizonyos tekintetben elfogult s bizonyos czélok iránt előszeretettel viseltetik, mely esetben nem ismer fáradságot és költséget s szenvedélyének hódol, miből folyólag legtöbbször anyagilag áldozatul esik. A hirlapirást a vidéken csak az oly egyének űzhetik, kik a társadalombau egyéb tisztséget is betöltenek, mely a megélhetést biztosítja. Jó magamnak is volt alkalmam 1890. évtől öt éven keresztül meggyőződnöm a hivatásos hirlapirás nyomorúságos helyzetéről, midőn saját hírlapom szellemi és anyagi oldalát magam láttam el s a vége az lett, hogy örömmel megváltam a dicsőségtől, mely csak gondot és bosszúságot juttatott osztályrészül. A hirlapirás tövises útját csak az előfizetők volnának hivatva elviselhetővé tenni. De sajnos, hogy azok oly csekély számban vannak, hogy azokat a soha nem fizetők múlják csak fölül, s ép azért van az, hogy hivatásos hirlapiró a vidéken, különösen városunkban teljesen elképzelhetetlen, de nem is kívánható. A revolverezéstől távol álló hetilap kizárólag a társadalmi rend és szokások ápolásának szolgálatában szokott állani, s igy jövedelme is csak kizárólag abból a körzetből folyik, melyben a lap szellemi része mozog. A becsületes szerénység keretében mozgó lap csak ugy tarthatja fenn magát, ha annak akár tulajdonosa, akár pedig annak szellemi részét ellátója a kenyerét — Tudom, tudom, hogy itt fogok , meghalni, — felelte Rákócziné s nagy világoskék szemének tükrén egy könycsepp reszketett. De Rákócziné eröslelkü nő volt s néha maga is mosolygott azon, hogy ó is hisz az álmokban. Csak azért is elfoglalta azt a hálószobát a kolostorban. Alig egy-két hét múlva azonban hirtelen rosszul lett. Ismét Helvetiust hivták hozzá s ez egy nagy, metszett pohárban valami folyadékot nyújtott neki. Rákócziné hosszasan nézett az orvosra, s arczán nagy, belső nyugtalanság látszott. A poharat elvette és kiitta. — Az utolsó italom e földön, — sóhajtott föl elhalón. És még azon az estén 1722 február 18 éa hét óra tájban hirtelen meghalt. Udvarmestere lesimította szép, szelid homlokát, amelyen a halálküzdelem verejtéke gyöngyözött, s karját keresztbe fonva, szomorúan sóhajtotta: — Milyen igaza volt! Igy halt meg a nagy Rákóczi okos, diplomatalelkü s világszép hitvese. Tiz évvel előbb megálmodta a halálát s ott és ugy halt meg, ahogyan megálmodta.