Magyar Paizs, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1914-04-23 / 17. szám

2 MAGYAR PAIZS eszköze ez. S nem lehet megtagadni az e'ég sok tudást. S ezeket ok és czél nélkül is mutogatja. Sok okmányt átböngészett. Eszi a papírosat, mint a moly. Ismeri nemc.ak az európai német, franczia politikusoknak, diplomatáknak, udvaronczoknak ágas-bogas atyafiságait, — hanem azt is tudja, hogy a tőrök, tatár, perzsa, arab hadseregeknek másod-harmadrendü vezérei kiknek a leányait vették feleségül s kikkel vannak komaságban. Ezekre épen égető szükségünk van nekünk E az Akadémiának, hogy megismerhessük ebből a Rákóczi jellemét. Mert nem akartam ugyan végig olvasni ezt a szolgálatot tevő könyvet, de mégis megtettem. S jó volt, mert még egy kis megnyugvást találtam abban, hogy rodostói életében nem szór rá annyi piszkot, mint francziaországi életében. De nem tud lemondani arról a kéjelgésről, hogy mindvégig semmitérő embernek tekintse. Jót sem mond, de sok rosszat sem mond rá itt. Jól esik tehát éhezni, hogy legalább negatíve, mintha egy kis elégtételadás volna ez. Oh de szörnyű csalódás! Igazában még itt rágalmazza meg legerősebben. Nem a napi magán életében, hanem a politikában. E könyv szerint egyetlen egy jelzője vau most a régi könnyelmű Rákóczinak : az önző. Csupán a fejedelemséget óhajtja a maga számára ; csupán csak trónkövetelő, semmi összefüggésben nemzete függetlenségével, hazája szabadságával, népe jólétével, — sőt hazájának rombadőlt cs füstölgő városain át is csak a saját lejedelemségét nézi. Pedig szekfü okmányok nélküi is tudjuk, hogy Rákóczi a nemzet érdekében esküdött meg, hogy haláláig hű marad az erdélyi fejedelemséghez. Ő sem többet, sem kevesebbet nem tett, csak e mellett maradt meg haláláig, amint szemmel tartotta az európai fordulatokat. S ez nem tetszik a Szekfü könyvnek. De mit mondana ő s mit mondana az igazi történetíró, ha Rikóczi ennyit sem tenne; ha nyugodtan feküdnék, kelne s megelégednek avval, hogy van mit ennie! Némely apró hülyeség mellett lehetetlen, egyik legtiszteltebb barátja letH (18) — t. i. a gyilkos Rikóczi lett barátja Dingeau marquisnak. »Háznépe tentartására szerencsebarlangból kényteltn pMzt szerezni, mikor tudja, hogy ennek árán nem egy fiatal existentia örvénybe merült (33)." De Rákóczi a kártyabarlangról nem tudott, »Mi késó nemzedék nem érthetuők meg ezt a lépést, ha annak a vér és busnélküli idealistának egyedül hazaszeretetből táplálkozó, földöntutó szabadsághősnek tartanok öt, amilyennek történetírással foglalkozó költőink . . . szokták lefesteni« (50). »Alberoni (spanyol államminiszter) politikájá ban nem maradt meg a komoly, mérlegelhető mennyitégek felhasználásánál, a tollkönnyüségü tényezőket sem vetetté meg. Amint a Rákóczival való érintkezésre nem sajnálta a fáradságod. »A pogány törökök szárnyai alá menekült (130) keleti földönfutó trónkövetelőnek, minél nagyobb bangu ígéreteket küldhetett (151). »Bonnac Rákóezit egyszerűen dupe da sa vanité nek (hiúság örültje) nevezte, de mostmégis zavarba jött, mikor a császárellenes polihogy ezt ne értse, még ha szolga tőrténetiró is. A valóságnak, a tényeknek és eseményeknek sorozatával homlokegyenest ellenkezőt, merészen azt állitani, hogy önző: igazán nagy vakmerősége kell hozzá a ,,tudomány"-nak. S ez történetírás! és tudomány! Nagy ezélért nagy vakmerőséget csiuál az ember. Neki nagy czéljai vannak. Neki

1? Ez alatt nem ezt a kis embert értem. Ez nem több egy eszközi rendőrnél. Még nem is az Akadémiát értem, hanem értek alatta valami gonosz szellemet, mely ki akarja dobni, vagy szelídebben szólva, vezetni, a történelemből Rákóczit s a hasonló „rebbeliiseket." Azt mondja némelyik bíráló, hogy hebehurgyán csinálta ezt a könyvet. — Nagy tévedés. Nem meggondolatlanul. Nincs a vizslának olyan finom érzéke, szaglása, mint ennek a könyvirónak. Még azt is kiszámította, hogy mikor kell ezt a nemzet pénzén sokszorosított könyvet kiadni, széthinteni az országban. Hát mikor jobb, mint ebben a korszakban ? Rákóczit ki akarja vezetni. Oh nem! Hiszen ha már el kell olvasnunk ezt a könyvet, láthatjuk, hogy ő nem Rákóczit, hanem a függetlenség eszméjét támadja. S a szabadság eszményképeit csak gúnynak a tárgyául állitja ki. Ez nem kivezetés. Azonban ezen az utolsó szón sem kell olyan erősen mosolyogni. Ötesztendő múlva jön egy LHioaifi s ha Szekfü elbánt az „öreg" Rákóczival, majd ő elbánik a fiatallal is, s megirja 500 oldalas könyvben a Magyar Tudományos Akadémia bátorításával, a magyar nemzet pénzén, hogy a Rákóczi-felkelésre egyáltalán nem volt szükség, a szekfü már pedzi is, mert rózsás állapotok voltak s a folyam folydogált boldogan, rendesen és csendesen a medrében. Akkor még lesz öt-hat ember, aki azt fogja mondani, hogy nem épen igy van a dolog, de ha már megírták a könyvet, hát isten neki! tikának ez az ingyenes eszköze el készül tüani a sziupadról« (155—56). »Üldözött vadként lihegő, majd meg-meg szakadó lélegzetvétellel, hol dagadó, hol szorongó kebellel leste a nagyvezir táborából jövő hireket« (166). »A Habsburg-hatalom kiadását követelte, mintha csak bilincsekbe verendő gonosztevő volna : mindezt viselte t. i. Rákóczi, akárcsak az a jól ismert útszéli növény (a szamártövis), melynek testén súlyos kerekek gázolnak keresztül, szárain, levelein kékesfekete, porral telt, piszkos sebeket vágnak, a megmaradt csonka szár mégis egyenesen áll és rut sebeit egykedvűen mutogatja a körülötte levő boldog, érintetlen virágo'inak« (189). »Öltöztetésnél — a versaillesi »nagy felkelések* csekély utánzataként . . .* (222). Hogy e kijelentésben mekkora guny van, ugy képzelhetjük csak el, ha elolvassuk a versaillesi nagy felkeléseket. Lásd Weiss—Szabó Világtörténet XIV. 898. •Nincs itt szó a magyar nép javáról, a kuruezok boldogulásáról... Az európai közösségből Tiz esztendő mnlva jön egy mákvirág. Ez gondoskodni fog majd a többiekről is. Ea 1000 oldalas könyvben, de tudományos könyvben ám, fogja fejtegetni az Akadémia tapsai között, hogy a tankönyvekben nem szabad Rákóczi névnek előfordulni, mert ez megmételyezi a zsenge sziveket; s törvényt kell hozni arra, hogy átkozott legyen a föld, mely a kalandor Kossuthoknak, a rebellis Rákócziaknak s a zajongó Zrínyieknek a porait nyugtatja. Börtönbe! aki ezeknek a szellemét magasztalja. Ha már a két első könyvnek a tudományát magába szivta az ember, akkor e harmadik előtt okvetlenül, minden szó nélkül, gondolkodás nélkül meg kell hajolnia és hódolnia. Megy ez, mint a karikacsapás. Csak meg kell szokni. A szekfü akadémiája megtörte a jeget. Tovább azonban nem folytatom, mert a nemzetnek haragos felháborodása visszaverte a támadást s igaz ugyan, hogy a Ballagi Aladártól ígért visszaverő előadás elmarad az Akadémiában, de a mátészalkai ifjúsági olvasókör beirta a jegyzőkönyvébe, hogy elitéli Szekfüt is, s az Akadémiát is. No hát! Akkor már csak egészen nyugodt lehet az ember. Ali right! Borbély György. Zaiauiegye járjon legelöl, Wlassics Gyula vármegyénk nagynevű szülötte ily czimü czikkben hivja fel a megye közönségének figyelmét a népkönyvtárra a „Zala ' húsvéti számában. Különös örömmel olvastam e közleményt, mert magasan álló férfiú hirdeti azokat az eszméket, amiknek a köztudatba való bovivésén néhány é\e dolgozom. Csikkekben, felterjesztésekben bivtarn fel a figyelmet a népkönyvtár ügyére s ha az eredmény kevés is, de az első lépések meg vannak s a végleges eredményt bizonyára siettetni fogja a kiváló iró támogatása. Ezen ügy fontosságának a köztudatba kell átmennie s ép ezért, minél gyakoribb felemlítése nemcsak nem felesleges, de egyenesen szükséges. Ebből a szempontból igazán sajnálatosnak tartom a sajtó viselkedését. Mig személyi ügyek ádáz ellenségeskedések hasábokat foglalnak le hétről-hétre, addig a népkönyvtár ügyét egy I IN MM|WWMIMII^I||pMlMll lMllil««IIII

BMI MII

JIPI II W I

Hl

ji ||

WJ

, II. I kizárt fejedelem oda jutott, ahová a magyar puszták hatalmas, kivert bikája« (252). >Ősi birtokát kereső, a szultánual egyenrangú uralkodóból idegen kegyelemkenyéren élő magánember® (268). »A magyar közösségből elszakadva, egyedül a fejedelemséget kereste. Igy futott egyszer az oláh fejedelemség, máskor a liviandi herczegség, majd az archipelagusi kalózkirályság után* (303). III. Bemutatok néhány foirást, osztrák kémet, akiknek jelentései alapján készült a bires Szegfükönyv. A források ismertetése a Szegfű könyvéből vett idézésekkel történik. 1. »Az öreg orleansi herczegné registrálta levelezéseiben egyéb udvari pletykák között* (27.) 2. »Boissiméne, Alberoni követe, a gyakori kalandorok e díszpéldánya . . . szolgált mindenkinek, aki csak fizette* (149). 3. »Vétesi, Rákóczi egykori diplomatája 1715ben visszatért Károly húségére és diploma tiai intrikáló tehetségét a párisi emigránsokra való felvigyázásban érvényesítette* (160). Da azért Alberoni spanyol államminiszter és btteJrnokfcaJ, továbbá Cellamare párisi spanyol követtel szem-