Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-12-25 / 52. szám

1913. deczember 411. MAGYAR PAIZS 3. ftknk leoDe a serdülő leányoknak való könyvekre sgezekböl alig van egy-kettő, Magyar szívvel, bizalommal kérem magyar véreimet, teljesítsék kérésemet, fajunknak tesznek értékes szolgálatot. Kozma I-nre mdv. tanitó. Nem győzött még a szeretet. — A „Magyar Paisz" részére irta: Sági János — A tömeg lelkének megrázására, borzongatására, idegrendszerének valóságos fölkorbácsolására találhatnak ki csak olyan rémtetteket, mint a milyen fölött a Magyar Paizs nemrégi kiadása szerint a nagykanizsai törvényszék Ítélkezett. Egy kisebb faluban — kíméletből hallgassuk el a nevét — egy apa, akinek félkegyelmű kamasz fia volt. Ez a szegény falubolondja szeretett kötekedni. Az embereket az utcán meglökdöste, mikor azután megkorholták érte : az illetőknek neki esett és tetlegességben részesítette őket. Tört, zúzott, kárt csinált itt is ott is. Az apja nem győzte fizetni a számlákat, nem győzte hallgatni a fia miatt feléje szálló szemrehányásokat. Magára zúdította az egész falu panaszát, reggeltől estig. Az atya lelkében végre borzasztó elhatározás érlelődött meg. Nyugodtan les2 majd ő attól a gyerektől. Bevonszolta az istállóba és ott egy láncczal a jászolhoz kötötte. Itt élt a nyomorult féreg hónapokig. Nem mehetett most már az utcára kötekedni, nem csinált szegény kárt most senkinek, nem panaszkodtak rá most az apjánál. Ha a család tagjainak dolga volt az istálóban, eszükbe jutott a szegény fogoly is. Oda vetettek neki valami kis eledelt, csakhogy éppen éhen ne halljon. A kolera ellen tett intézkedéseket valami bizottság vizsgálta felül a faluban. A bizottságBak feltűnt, az állatok egészségéhez már külsőleg sem méltó istáló. Kinyitották az ajtóját, s ott benn szivbemarkoló, szörnyűséges, halálra rémitö látvány tárult a szemük elé. A trágyás almon egy emberi rom nyöszörgött és fájdalmasan rázta láncbilincsét. Testéről a ruha rodhadt cafatokban lógott le; a meggyötört testen nem volt más csak száraz, halvány bőr. Olyan halvány volt ez, amilyennek kigondolásával perverz agyú írók sem tudták eddig olvasóik képzeletét rémítgetni. Mikor az atyát kérdőre vonták, egykedvűen rántott a vállán s azt mondotta : nem tehetett mást, mert nem volt nyugta a gyermektől. Kényszeritették rá, hogy már tegyen vele egyszer valamit. Mást már nem tehetett, de ha meg nem köti: megint csak kiszalad az utcára. Azt meg senkisem kívánhatja, hogy a fiút megkötve a lakásában tartsa, ahol hánykolódásával sem éjjel, sem nappal nem hagyott volna nekik nyugtot. A bizottság megállapította, hogy a fiu sorsáról az egész falunak tudomása volt. Mindenki tudta, hogy a szerencsétlen az istálóban meg van láncolva, de mindenki örült, mert a félkegyelmű legénytől most már nyugton volt, nem csinált a szegény senkinek semmi kellemetlenséget. A bizottság jelentést tett, aminek az lett a vége, hogy a nagykanizsíai királyi törvényszék a kérges szívű lelketlen apát három havi fogházra ítélte. Az esetet a sajtónak nem lett volna szabad bele szorítani a néhánysoros közlemények mozaikjából álló hírrovatba, hanem külön cim alatt kellett volna vele foglalkozni. Nem az az eset áll fenn, hogy egyik ember jogtalanságot követett el a másikon, megbűnhődött érte, mehetünk tovább a nap másik ismétlődő sablonos híréhez. Az az idegmarcangoló rémhistória egész társadalmi berendezésünk ellen kiáltoz véres vádakat, Mintha Krisztus születése után nem is 1913-ban élnénk, hanem az agyonkövezések, az eleven elásások, a tüzesvason való sétáitatások rémséges korszakaiba esnénk vissza egy napra. Az egész falu tudott a nyomorult beszámithatatlan teremtésnak irtózatos sorsáról, de nem akadt egyetlen egy ember, aki jelentést tett volna a hatóságnak. Ott voltak al szomszédok, ott a minden házban sürkódö kisbíró, a minden zajra máskor figyelmes éjjeli strázsák, az udvaron játszadozó gyermekek, akik odahaza bizonyára elujságolták a bolond Misi esetét, a községben biró és elöljáróság van, a pokoli börtön fundbsa előtt eljár a pap, a jegyző, a tanítő, de senki sem vesz tudomást az elevenen eltemetettnek a sorsáról mely csak akkor derül napvilágra, mikor kolera-bizottság kukkant be egész véletlenül az istállóba. Ha ez nem történik meg: talán évtizedekig sínylődik ott az a szánalmas test és lélek. Nem szólt volna ezért a íalu semmit, mert hiszen neki igy volt jól, mert hiszen mindenkinek nyugalmas békét hagyott a félkegyelmű bolond. Micsoda közigazgatási rettenetességekről rántja le a leplet ez az eset, amelyet korunkban nem is volna szabad elhinnünk, ha nem törvényszéki ítélet megokolásában irták volna le szárazon, az újságírói toll hatáskeresése nélkül. Van egy törvényes rendelkezés, amely azt mondja, hogy a hülyéket, félkegyelmüeket, az ilyen bolondokat az elöljáróságnak nyilvántartásba kell venni, a jegyzéket a hivatalos helyiségben ki kell függeszteni. Mikor azután a körorvos, a járásorvos útját végzi, a jegyzék nyomán el kell menni a teremtésnek e mostoháihoz és ellenőrizni kell a velük való bánásmódot, meg kell állapítani, nem kell-e őket, közveszélyes voltuk miatt, elmegyógyintézetbe szállítani. Mindez nem történt meg, pedig egész falu, tehát egész társadalmi apparátusok tudtak róla. A törvényszéki Ítélet hangos szava kellett ahoz hogy a szerencsétlen emberi romhalmaz előtt megnyíljék a tébolyda ajtaja. Társadalmunk, berendezésünk ellen ennél az esetnél mostanában nem hangzott el dörgőbb vád. Az az emlékezzünk csak! Nem is olyan régen közölték a lapok, hogy valahol, valaki az anyját kötözte meg a kamarában, máshol valaki a hidasba zárta a gyermekét. Itt a főváros körül pedig egy intelligens ember tartotta láncon rakoncátlankodó fiát. Ez mind csak azért történt, mert a boldogtalanokkal, exaltált természetük miatt, állítólag máskép nem birtak. Egyik esetben sem gondolt senki arra, hogy állami gyógyintézetek állanak rendelkezésre, a megkötözött szegény emberek részére vagy talán azok számára, akik őket a jászolhoz, disznóól falához láncolják. Avagy talán tudják is, hogy vannak ilyen intézetek, de óh kiáltó vád, nincsen azokban elég hely, nem lehet azoknak még az olcsó költségeit sem szegény embernek éveken kérésziül elviselni. Lelkünkben az a gyanú suhan végig, hogy itt-ott hátha sínylődnek még megkötözött emberek. A leirt esetek parancsolólag kiáltják, hogy egy országos összeírást kell elrendelni a gyámolitásra szoruló lelki betegek nyilvántartása és bántatlan elhelyezése érdekében. Régi idők krónikásai kiássák emlékezésünk elé, hogy a tébolyultakon valamikor miként akartak segíteni. Kínzó eszközök közé zárták őket, hogy a rossz szellemet az ördögöt kiszorítsák belőlük. Mit hisz majd a későbbi idők krónikása, ami korunkról ha olvassa azt a nagykanizsai itéletett mint a mi korunknak kétségbevonhatatlanul hiteles históriai okmányát? Rendeljék el gyorsan azt az összeírást és ennek alapján a szükséges humáuus intézmények megépítését. Amig a világon egyetlen-egy humánus intézmény hiányzik, ameddig nem lesz mindenütt kórház, elég elmegyógyintézet, nyomorék gyermekek hajléka, siketnéma intézet, aggok menedékhelye: addig ne beszéljen nekem senki, hogy győzött az a szeretett, amelyet a ma született megváltó hirdetett . . . Karácsony. A római impérium hatalmának delelőjén. Augusztusnak, az első dicsőségesen uralkodónak hatalma teljében, a — hatalmas birodalom egy kis megvetett provincájának Betlehem városában született egy rongyos, vihartépte istállóban a gyermek, a kire szeretettel leheltek az istálló álatai, hogy meg ne fagyjon; a kinek imádására megérkeztek a napkeleti bölcsek, a kinek jöttére a betlehemi pásztorok az égen csodajeleket látának, angyalok kirdették a Megváltó születését és akit élete rövid és egyenes utja felmagasztal isteni küldetésében. És azóta, hogy hitéért vértanúi halált szenvedett — a koreszmék változó furdulatai ellenére, immár kétezred éven át, egyre több rajongó hívét, imádóját hódítja millió számra és az öt világrészben. Mindenüvé, melyet emberi ész, akaraterő, bátorság, lelemény, vagy véletlen az embernek ebből a földből uj földrészt fölfedez, — az első hőditóeszköz Jézus hite. A keresztény hitalapitónak keresztény kulturája az, mely a fehér fajtól megrémült idegen vadnépeket először megnyeri, elbájolja, megszeliditi és az emberi haladás útjára vonja. Nagy joggal magasztalhatja éppen e napokban az ékesszavu Báró Prónay Dezső a keresztény kultura áldását az emberiségre ? Hiszen mióta ember él, olyan nagy fordulatos esemény nem volt a földön, mint a keresténység hirdetése, elterjedése. Valóban isteni erejű a keresztény hit, mert tanításai, hitbeli tételei isteniek, Júdea és Galileában, ahol nagy fokú fiiolsofiai viták mentek végbe abban az időben és a hol megvolt a keresztény igazságoknak derengő sejtése, — a jeruzsálemi virágvasárnapi bevonuló fényes külsőségei mutatják, — milyen ellenálhatatlau erővel ragadta el s lelkeket Jézus tanítása, vonzó egyénisége, lemoüdása, élete, mellyel tanítását példázta és megerősítette. És e mindenben kétkedő korban, amikor zavaros, ki nem alakult, sokban érthetetlen koreszmék piszkos tajtékja hullámzik a keresztény egyház felé — a karácsonyi harangszó, a fenyőgalyas karácsonyfa hány tévelygős, hitében ingadozót és közömbösét hódit vissza a keresztény vallásnak. És nincs olyan szkepsis, melyet megne ihletne, hatna a karácsony poézise s mindaz az emlék, mely a karácsonyhoz tapad. Igen sokan, a kik féltik a keresztény kulturát ebben a dekadens korban, felette sötét színekkel festik, micsoda rombolást okozhat az emberiség között, ha sikerülne a keresztény egyházak ellen való harc. Csakhogy nem fog sikerülni! Mindaddig, amig lesznek édes anyák, akik gyermekeikhez igy szólnak: Kis kacsóid összetéva szépen, imádkozzál édes gyermekem! — addig ne féljünk, AZ édes anya áldott szeretete talizmánnal látja el gyermekét az egész életre: a vallás vigasztalását nyújtván részére főleg balsorsában. És azt a gyermeket, akit az édes anya tanított imádkozni, ne féltsük még a hitbeli közöny nehéz és sivár óráiban se, mert ennek bizonyosan kongani fog a karácsonyi harangszó, amely oda viszi Jézus jászolához, ahol kétezred éven át a szeretett borult az emberiségre.