Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-12-04 / 49. szám

MAGYAR PAIZS 1913 díczeiöber 4. Legendába illik az a levelezés, melyet történelmi eseményekről, a Kolozsvárt élő 100 éves Horváth Ignácz, 48 as alezredes kezdeményezett s melyet a 92 éves Roboz István, a kápolnai elesettek felett, Kossuth Lajos imája szerzője folytat. A 100 évos Horváth Ignácznak Roboz Istvánhoz irt levelét mult hó közepén közölték a lapok Szó szerinti szövege ez: Nagyságos ROBOZ ISTVÁN királyi tanácsos urnák, a »Somogy« szerkesztőjének Kaposvár. Kolozsvár, nov. 10. Kedves Pista Öcsém! Mint 48 as katona s náladnál idősebb, engedd meg, hogy igy szólítsalak. Én a muszka fegyverekkel szembeszálltam a nagy időkben s a legelső voltam 1849 február 6 án, aki a muszka lándsák alatt vérben fagyva maiadt a harcztéren, két nappal azután, amikor: Négy nap dörgött az ággu Vízakna és Déva közt . . . Te ebben az idsben imádkozni tanítottad a magyar nemzet millióit a Kápolnai elesettek felett! Kötelességünket tehát mindketten megtettük. Felolvastattam Vaszarv Kolosról a Somogy november 9 iki számában megjelent fiatal lélekre valló s valóbaD poétikus, szép vezérczikkelyedet. Gyönyörködtem annak tartalmas és ideálisan szárnyaló voltán. Bocsásd meg, hogy nem neked gratulálok érte. Én nemzeiünknek gratulálok, kinek a Magyarok Istene a mi időnkben oly férfiakat adott, minő to is vagy, ki százados tölgyként daczolva évtizedek viharainak romboló erejével, méltósággal töltöd be helyedet s elméd iombozatának csodás koronájával felüdíted a fiatalabb nemzedékek sorait s erőt adsz nekik a további munkálkodásukra. Nekem is megtartotta a Gondviselés lelkemnek és emlékezetemnek frisseségét. 49 február 6 án muszka lándsától átszúrt tüdőm ma is egészséges, de sajnos, e sorokat tollba mondani kényszerülök, mert látásomat néhány év óta elveszitém. De jobb is tán, ha nem látom ezt a mai czudar világot, többnyire sápért szaladgáló utódainkat, kiknek egy része a hazából már az unokák jussát is eladta. Örülök, hogy gyönyörködhetem Vaszary Kolos ó Emerencziájához irt költői soraidban. Kérlek tolmácsold Ö Eminencziája előtt egy öreg katona alázatos tiszteletét, aki mély hódolattal tekint reá, egybázá ak föp.ísztorára. Neked pedig adjon a Gondviselés erőt, áldást és egészséget, hogy ezt a mai romlott, Istentől elrugaszkodot intelligenciát, mint Ugrón Gábor mondotta, — még egyszer megtaníthasd — imádkozni! Igaz tisztelettel szerető bátyád: Horváth Ignácz. * * Csak a nevét irta le sajátkezüleg Horváth Ignácz alezredes ur. A többit tollbamondani kényszerült, de igy is érezni rajta a vén kurucz katonás mondatait. Jobb is ha nem látom — irja — ezt a czudar világot, többnyire sápért szaladgáló utódainkat, kiknek nagyrésze a hazából már az unokák jussát is eladta. Milyen keményen és fiatalosan diktálja ezt az öreg .Horváth Ignácz! Az uj sajtótörvény idejében sajtópert kapna érte, jegyzé meg, egyik fővárosi laptársunk. E fiiatalos hévvel irt, hazafias érzéssel csordultig tele levélre Roboz István a 92 éves szerkesztő, 51 éves Somogy czimü lapjában költői tollal eleveníti fel, a daliás korszaknak mesébe illő részletét. Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Deák Ferencz alakjai emelkednek ki e sorokban a csatáknak s a politikai eseményeknek tüneményes egén. Látjuk a 48 as országgyűlést, mely megszavazta a kétszázezer honvédot, melyért Kossuth Lajos könnyes szemekkel mélyen meghatva, leborult a nemzet nagysága előtt. De engedjük Roboz István 92 éves bátyánkat a daliás idők eseményeiről beszólni: Válasz Nagyságos HORVÁTH IGNÁCZ 1848 as huszáralezredes urnák Kolozsvárott. Kaposvár, november hó 20. Kedves Bátyám! Hálás szívvel vettem még mindig fiatalos erővel irt szép és magasztos sorait aranyos tolladnak, a biboros hercegérsekhez irt levelem alkalmából, mely érdememen felül méltatja tetteimet. Áhítattal nézek fel abba a nagy magasságba, abba a tisztán fénylő világosságba, ahol a 100 év van, mely nem az ember, de államok életében is nagy idő! Hiszen ha családíád tiz tagja száz száz évet éi, az első ember már Árpádra koczczinthatta volna kupáját! Ebben a romlott erkölcstelen világban még a fák között is a tölgyek élnek ennyi időt tán az Isten akaratából: hogy ha már nevezetes embereink nevére, hós honvédeink sírjaira letaroltuk babér erdeinket, maradjon meg legalább a tölgy, századokra terjedő életével koszorúkat teremni, a vitéz magyar nép erényeit megörökíteni! . . . * Bámulattal nézek fel abba a még nagyobb magasságba, fel az Istenig, kinek trónusánál mindjárt ott ragyog a Honvéd név és mellette Nagy sarló, Vácz, Isaszeg, Branyiszkó, Budavár!... Mind egy-cgv csillag a kéklő égboltozaton!... Melyek ott égnek, ott ragyognak a végtelenig, mig egy betűje lesz a világáörténetnek, mely ezred évekről beszél ! . . . * Da hát szivünk vére, erőnk fogyása, nemzetünk gyásza a sok honvéd hősre, mi egy virág, mi egy koszorú, érjen fel bár sz égig?! Szép az emlék is, dicsőítő, felmagasztaló! Hanem egyedül akkor l:nne csak e hányatott, saját erényeiben tündöklő magyar nép megvigasztalva : Ha minden elesett vitéz honvéd porszeméből egy egy magyar támadna, hogy ha már megverte a fányes osztrák hadiereget, viszonzásul verhetné meg az oroszt ugy, hogy soha, mig a világ napja sü'., a népek szabadságát meg ne támadhatná! . . . * Igen! Megverte a fényesnek kürtölt osztrák hadsereget a magyar értelmiség, a magyar polgárság. A tiszta láng és hazafiság! Ez Árpád nemes vére! . . . Ugyan mi volt a magyar polgár? 1848 előtt rabja más munkájának; 1848 ban azonban Beöthy, Klauzál, Szemere és ezek élén Deák és Kossuth világot átöleiö szellemükkel és szeretetükkel, Magyarország Karai és Rendjei rátartották a szabadság, egyenlőség és testvériság keresztvizére és széttörték bilincseit! . . . Mi volt a magyar polgár 1848 előtt? Egy határ dolmány és szürl . . . Ma már számaránya, hazafiasságára erős akarata és lelkiismerete Magyarországnak, i Öleljük magunkhoz őket szeretettel, bizalommal és lelkük müvelésével, h ogy Magyarországnak nyugodt lelkiismerete legyen! . . . A béke utjánközszeretettel és karöltve: a törvényt, rendet, vagyont tisztelve; a szellemi és anyagi tőkét ggarapitva; háttal a gyülölségnek, arczczal a saeretetnek; mindig dolgozva s a becsületes munkával — eló'reü . . . « OJ én tudom Vízakna, Dévánál vivqtfr csatáidat, hós véred hullását! . .*. Midőn 1849 február 4 én Bem tábornok az ágyuk nyelvével beszélt az ellenséggel éa a dörgő szavakra az garmadákban hullott! Örökké siratom az 1849 julius 31 iki segesvári csatát, nem csak azért, mert nemzeti gyász, de mert onnét ment a halhatatlanságba a most már világokat járó üstökös, az ón kedves pápai barátom, lelkem fele — Petőfi Sándor! . . . Napkeltétől napnyugatig birja.Ö a földkerekét, hiszen már Pápán énekeltük rá e dalt: A pápai városvégen, Egy időben két nap is süt, Egy a földön... Egy az égen... * Oh én ott voltam Budavárában, mikor még lángokban volt; a vár foka, utczák holtakkal boritva és Hentzi tábornok is ott feküdt egy lepellel letakarva. Midőn Kossuth Lajos május 22-én délelőtt 10 órakor megérkezett minisztereivel Gróf Károlyi négyes fogatán a Váczi körúton, s a Szikszai-féle fogadó átellenében levő Kossuth Lajos utcza sarkán várta Görgei főhadvezér, aranytól elborított vérvörös attilában, paripáján; háta mögött vagy negyven tábornok napsugárban tündöklő aranyos egyenruhában! . . . Mint egy félisten ült lován az országszerte ünnepelt hadvezér, az óriás tömegek zugó tapsai és éljenzései közt. Itt leírhatatlan lelkesedés Kossuth Lajosra, a győzelmes hadvezérre; hátul a túlparton lobogó lángok, halottak ezrei. Itt két egymást perzsalő üstökös; ott a magyar dicsőség glória fénye . . . Ilyenkor szokta Clió érczbetükkel irni a történetet. Különösen pedig, mikor már az ellenségeket levert, véres csatákban diadalokat aratott magyar honvédeknek világraszóló vitéz tetteit kell megörökíteni! . . . íme a történeti esemény: Kossuth Lajos fogata megállt a most nevét viselő utcza sarkánál; Görgei tábornok paripáján pár lépést előre tett, szalutált s ezen szavakat mondta: „Kormányzó Ur! Rendele.ére Budavár be van véve ..." Kossuth erre kalapját ieemelve, mondta egyik halhatatlan beszédéi; a nép ezrei pedig kocsiját, ruháját csókolta dörgő éljenzés és tapsok között! . . . * Sokszor ott voltam tehát, ahol a történetet csinálták; akkor is, midőn 1848 julius 11 én Kossuth Lajos a pesti országgyűlésen a kétszázezer honvédet kérte s midőn dörgő tapssal kiáltották: — Megadjuk! Kossuth keresztbe fonta mellén kezeit s könnyes szemekkel mélyen meghajolt, mondván: — Én leborulok a nemzet nagysága előtt!... Az ő mennydörgő, hivó szavára a magyarság százezrei gyűltek egybe, mint mikor a millió és millió szemben lengő buzakalászt kévébe kötik . . . Midőn Deák Ferencz, e világtörténeti nagyság, 1867 ben mint közbenjáró, a király és nemzet között a kiegyezést nagy beszédéivel elökészité. Legyen hála a kegyelem Istenének, ki mindezeket megérni engedé. . * És most, nemzetünk felett őrködő mindenható Isten, árassza el feletted minden áldását;