Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-11-27 / 48. szám

2 MAGYAR PAIZS 1913 deczember 378. háziipar üzésnek valamely fajtáját, — ha haszna lesz abból annak a husz törekvő embernek, majd utánna jön a többi is. Nem kell attól félni. Igy volt ez minden községben és ott, ahol a nyersanyag megszerzése pénzbe nem kerül, a háziipar virágzó téli foglalkozás lesz. Ezek szerint jóformán egy kis érdeklődésével azoknak, akiknek ez állásuknál vagy hivataluknál fogva ez amugyis kőtelességök, megteremthetik a községekben a gazdasági háziipart mely a népnek könnyebb megélésére vezet. V. Bíboros, herczegprimás, esztergomi érsek. 0 eminenciásához Balatonfüreden. Irta: ROBOZ ISTVÁN.*) Bíbor a fejeden . . . Órökgyász a szíreden . . . Születtél Keszthelyen szegény szülőktől, a szőüőhegyi uton; s lettél szentmártom főapát; egyházfejedeiem, biboros hercegérsek, 1896. május 3 áu a millenniumi ünnep alkalmából az isteui tiszteleten olyan beszédet mondottál aranyszájú főpap a királyhoz, a királynéhoz és a nemzethez, a mellyel meghódítottad nemzeted millióiuak szivét. Akkor birtokod volt, a mit a szegény már nem is szántóföldnek hanem hazának nevez. Királyod elárasztott keggyel és kitüntetésekkel . . . koszorúid majd az égig értek. Ekkor több pénzt osztottál a koldusoknak, kik imádsággal hintették utadat, mint most magadnak van . . . És most elmentéi számkivetésbe pénz, egy hold föld nélkül! szegényen egyszerűen s rajtad csak a bíborod ragyog és tiszta szent életed! Balatonfüreden, hol meggyógyultál, hol anyit alkottál s folyton a Balaton tükrében nézed a hazád nemzeted képét. Itt vagy egyedül . . . senki veled, csak egy hű embered Kohl Medárd püspök ki *) A Balaton id :ki Hírmondó utján kaptuk meg ezt a gvönyörü irást. Sz. — szenvedek az idegeimmel, meg akarom hát kísérelni éD is az ottaui gyógymódot. Jól van, jól, denát mi van Adóiján és te közted, tehát egyáltalán nem szándékozol vele találkozni, ne kísértsd az Istent, meit ketten estek áldozatul. Utoljára is, ha az urad veled szemben olyan elzárt, neked jogod van az üdvözülést annál keresni, aki benne részesít is. Komoróczyné didergósen húzta össze schawlját s nagyot sóhajtott. Felelj hát, nógatta a barátnője, mielőtt ez utadra mennél, én táviratozok Adorjánnak, hogy jöjjön, megyek és azonnal megfogalmazom a táviratot. Ne, ne tedd, az Isten nevére kérlek, szeretem, halálosan szeretem Pistát az igaz, de félek is tőle. * » » Elzárt vad vidéken fekszik a lanzkoroni kolostor, csendes és szomorú ott minden, a csuhások kámzsás barna köpenyükben szótlanul és nesztelenül járnak, kelnek, szorgalmukat a a munka gyarapodásán látni. Komoróczyné, aki eleinte ugy félt e titokzatos életű néptől, már annyira oda szokott, hogy nélkülök nem is érezte jól magát. De a csuhaBudavárában 1893-ban mellén két sebbel váltotta meg életed. Épen ilyen sorsa volt a nagy Napoleon nak is. Corsieában született egy kis egyszerű házban. Azután Toulonnál a francia hadseregben hadnagy, utóbb cousula, koronázott császárja Franciaországnak. Tengernyi csatában hős és győzelmes vezér. Arkolénái a hidon ronggyá lőtték kezében a zászlót, de maga épen maradt s dicsősége az égig tört. Trónokat döntött, királyokat kozonáztatott. Egyiptomban a gúláknak ezen szavakat dobta szemébe: állj meg még egyszer Gibeon felett s nézd mint harcol a francia hadsereg! S ez a hős, ez a nagy, aki világrészeket birt, elment szent Helenába számkivetésbe s ott nézte a, tenger tükrén imádott hazájának s rombadölt világhatalmának képét. Csakhogy ez vitéz katonáinak patakban ömlő vérén hódított; te a sziveddel és szereteteddel. A zsarnok, dölyfös hatalomban kérkedő, te alázatos szerény gaiambszivü. A te bíborod alatt elfért ezrek panasza sóhaja ós imádsága. Oh én tudom, mert bársony vánkosodon ültem sokszor melleted könyveid, újságjaid tömege között Láttalak sokat doldozni, sokat gondolkodni. Asztalodnál adomámmal megnevettettelek ! Én láttalak gyermek korodban Keszhelyről jöve rongyos csizmában és láttalak bíborban, nézve imádott Balatonod tükrét virágos paradicsomodból, mert táu csak ez az egy amely jóságodért meg nem bántott, amely biztat és vigasztal ! Még ércen, még márványon is elenyésző az irás, a név, a dicsőség ! Mennyit beszélhetnének máskép Ninive, Babilon, Názáret, mely felett egykor kitűzte az Isten a betlehemi csilagot, hogy világítson a bibha apostolainak és szentjeinek a pusztaságban. Mind elmultak, elporlódtak. De a te neved, emléked őrökké él; mert magyar néped szivébe van bevésve. sok is megkelvelték a szomorú arczu, szőke asszonyt s vetekedve teljesítették még legkisebb óhaját is, s ugy örültek, mikor látták, hogy egészsége mint tér vissza. Csak a főnök volt komoly, magába zárkózott, órák hosszat szobája ablakán át bámult s ha az Okawina patak partján sétáló asszonyt meglátta, ideges fájdalom járta át egész testét, szivét marczangoló vágy fogta meg, s elváltozó arczal, mohó vágygyal leste az asszony legkisebb mozdulatát és ilyenkor tehetetlenségében ágyára roskadt, s a negyvenkét éves férfi, mint a gyermek, fuldokló zokogásba tört. Komoróczyné már tö'ob hetet töltött e gyógyhelyen. Egy verőfényes napoD, fogta vázlatkönyvét és kiment Niedwieczhegy aljára, a gvárdián már leste az ablaknál, mikor az asszony hófehér ruhája eltűnt a boróka bokrok között, határozott ő is; fogta széles karimájú kalapját és neki vágott amaz uton, amerre az asszony ment. A csuhások összenéztek, aggódó tekintettel kisérték öt ameddig láthatták, nem jót jósoltak, az egyik már nyomába indult, de társai visszatartották. Kegyelet. Süttő Károly. Sárga, lehulló levelek hirdetik, hogy vége a nyárnak, s az aranyos napsugárt a komor, ködös nappalok váltják fel. Hervad a virág, zörög a haraszt s hűvös őszi szellő ringatja a fák kopasz koronáját. Elmerengve kószálok a csilingelő villamosok, káromkodó utczaseprök, didergő, kenyér után szaladgáló hétköznapi emberek sokaságában. Itt egy munkás ruhán el mellettem, sápadt, fakó arczát még színtelenebbé teszi a csípős levegő; ott egy ficsúr, — valami jogász gyerek-féle lépeget gigerli tempóban, ugyancsak fikszirozza a jövő menő hölgyeket. Vékony felöltőjét egyre szoritpatja testéhez, mert bizony didereg az úrfi, — de nem is csoda hisz beköszöntött az az idő, hogy a zálogházból ki kell cserélni a nyárival a téli ruházatot. Amott egy felpiperézett s kifogástalanul puderozott s szagosított medika áldogál az utcza sarkon s édeskésen pislog a jövő-menő férfi népség szemébe. Piczi, szürke czipöcskebe s áttört lila harisnyába bujtatott lábacskái meg-megrándulnak néha, talán a fáradtságtól? Nem! A* hidegtől. Fázik a kicsike s otthon sincs meleg szobája. Munkába indult, hogy meleg ruhája és szobája legyen . . . El innen, el! . . . e nyomorúság fészkéből, hol a szükség a fokmérője az erkölcsnek. El innen, ne lássam az élők harczát a léttel, menjünk a holtak tanyája, a temető felé, melynek kapuin belül megszűnik minden nyomor s értéktelenné lesz a kincs. Menjünk a halottak közzé, hisz úgyis mindenszentek napja van. * * * Befordulok az ajtón. Nyüzsgő élet van itt is, ahol máskor méla csend uralkodik. Fényes uri dámák, egyszerű fekete ruhás öreg nénik, délczeg urak, roskadozó aggastyánok, gondtalan bámészkodó gyerekek tarka keveréke sürög, forog a sírok között. Siet mindenki a saját kedvesének sírjához, hogy rendbe hozza, hiszen ma nagy nap van, a halottak napja. Itt sincs egyenlőség s nagyon is kitűnik melyik'hant alatt milyen társadalmi állású ember alussza örök álmát. Fényes márvány obebszk, rácsos kerítés, ékes koszorúk, drága gyertyák, kúpok hirdetik a nagyot, rangot, düledező fejfa, két szál milligyertya, egy-két szeiény orgonabokor a szegénységet. Látva a kegyelettel adózók e sokaságát, gonHagyd csak menni, el nem kárhozik, az asszony okos és higgadt, elhárítja a bajt . . . Meglibbent a hegy alján a bokor és a gvárdián ótt állott, szemeiből a tűz csak ugy szikrázott, s sápadt arczán az olthatlau vágy volt látható. Komoróczyné az ijedtségtől megdermedve ült helyén, amelyben a pokol összes lángja égett, eszébe jutott Adorján Pista, kinek szemeiben ugyanazon vulkán lobogott valahányszor egymás társaságában voltak. Lezárta szemit, hogy ne lássa a mélyen izzó tüzet, de a következő perczben két erős kar ölelését és arczán a heves csók áradatát érezte. Undorral szakította ki magát e helyzetből és mint a fúria rohant alá a hegy lejtőjén, a kolostor bejáratánál egy csuhás táviratot nyújtott át. Mohón bontotta fel, barátnője hívta haza, Adorján várakozik reá, több napja. Komoróczyné csomagolt, hogy a távirat válaszát személyesen adja át az ö álma herczegének. Jaczkovics Miklósné.