Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1913-11-20 / 47. szám
2 MAGYAR PAIZS 1913 deczember 370. panama idején. A kinematográf és kinetofon szenzációs attrakciói idején nem vesződhetünk haszontalan közjogi distinkciókkal: reformálni fogjuk a korhadt institúciókat bent az országban; csak igy lehet a zilált állapotokat konszolidálni. Igy lesz evolúció revolució helyett. Igy involválja egy kérdés a másikat, igy van unió a legheteroge'nebb problémák között. Igy fog megszűnni a proletariátus: mert minden, minden kauzális nexusban van a gimnáziummal, mindennek a latin és görög nyelv az oka. Ezek töltik el a pubertás veszedelmes korában levő ifjút zavaros, impraktikus ábrándozással. Ezek a tárgyak már csak muzeális értékkel birnak, csak philologusoknak, pblilosophusoknak valók. Pedig a Kozmosznak mindegy a theizmus és deizmus, pantheizmus vagy spiritualizmus, materializmus vagy voluntarizmus, monarchia vagy respublika, neptunizmus vagy vulkanizmus, ujrendszerü butorhitel vagy Fedákkrém, — Palma- vagy Bensőn cipőgummisarok, geograpliia vagy história, a Kozmosznak minden mindegy, . . . alezánc! . . . etcetera, etcetera. Kulcsár Gyula. E ház . . . Irta: Sági János. Budapest, nov. 11. A Nemzeti Színház halálra ítélt épületét már javában bontja a tótok nagy táborának csákánya. A tető egészen eltűnt, a falak felső részét is kikezdették. Olyan csorbák, csipkézettek cuost, olyan éktelenül meredeznek, mint vénasszonynak aletöredezelt foga 5. Egy eneletoyi maga-sígot olyan könnyedén tüntetnek el a napszámosok, mint a milyen könnyen tördeli le a menyegzői lakoma násznépe a tornyos pörkölttorta darabjait. A hajdan büszke kupola rézbontását leszaggatták. Ma már csak a belső vázak, összevissza vonuló gerendázatok látszanak, hirdetvén hogy a legkimagaslóbb, legdélcegebb, legerőteljesebb teremtésekre is rászakad előbb-utóbb a kérlelhetetlen végzet. Az emeletek ablakaiból, melyeken át máskor egy egy országos nevezetesség lakásából szűrődött ki az esti fény, vagy a melyekből nappalta a Nemzeti Színház egy-egy ünnepelt dívájának szeme ragyogott a járó kelők íelé, most irdatlan hosszú deszkacsatornák húzódnak le. Ezekben eregetik a sok dicsőséget ért palota romjait, a melyek nagy robajjal, porozva vágódnak a kemény földre. A falak bontási vonala alatt, tenyödeszkákból nagy erkélyeket építtetnek, köröskörül. Valami jámbor vidéki atyafi azt hinné, hogy holmi diszfölvonulásnak végignézésére csÍDáltak ott fönn, az urak részére kényelmes helyet. Az erkélyek pedig csupán abból az atyai gondoskodásból fakadtak, hígy-valamiképp a járó kelők fejére ne zuhanjon egy-egy tégladarab. Lenn, az épület tövénél széles és hosszú deszka-keritések vannak. Olyanok, mint az alföldi vásárok kerítései, a melyekben gyanús állatokat különítenek el vesztegzár gyanánt. Ezek a kerítések is a mi testi épségünket szolgálják, nehogy valamiképpen közel jussunk az épülethez és tejünket találja az a faldarab, mely a tótnak kemény csákányütése következtében tul ugrott az erkélyen. Az ablakokból már kiszedték a szárfákat. A sok ablaküreg, mint megannyi tágranyilt szem, mohón figyeli a zsivajos utcának nyüzsgő forgatagát, mintha csak jól tudná valamennyi, hogy rövid az élet. Ök már nem sokat szemlélődhetnek a főváros legélénkebb csomópontjának szórakoztató, eleveu életén. A boltokat, amelyek ideiglenesen, a lebontásig, kelyet kaptak a hires Szikszay-étterom helyiségében: bezárták, de még mindig ott fityegnek, ezeknek az üzleteknek agonizálásában, a vevőközönség ösztökélésére kiragasztott piros' cédulák, a melyek lemondóan hirdetik, hogy: Még csak három nap. Az első emeleten egy szárnyaszegett, viharvert fehér kelme e fölírást viseli: Imaház. Az épület végső perceiben még mindig kiaknázták az üres helyiségeket, mert kapzsi az ember, nem hagy benn semmit a más bőrében. Most már azonban kikopott a nemes épületből a színház, a zsidók alkalmi imaháza, az edényraktár, a csődtömeg kiárusítása, minden, de minden! A Nemzeti Színháznak sok szép időt látott fői bejárója elöl elkerül végre az a csúf bódé is, a \ melyben ócska könyvet és mézet árusítottak, í a melynek kirakatában csillogó nyereménytárgyak í csalogatlák a reménykedő embereket minden' féle sorsjegy vásárlására s a melyben enyveshát ! fényképészek készítettek elrémítő fotográfiát. | Szegény bódé, ez se kénytelen tovább tűrni a i kritika nyilait, ez se halja azt a jogos szemre- hányást, hogy barbárság volt a léte egy ilyen í legendás épület előtt. : A múzsák egykori kedves templomán hiába ! járatjuk tekintetünket, Nincs már sehol egy j felvidító pont, mindenütt a mel.inkóliába ejtő ; pusztulás, a borongós érzéseket keltő enyészet, i De nini, amott egy eleven piros papiros tityeg , a kapun. Olvassuk el csak a föiirását: E híz összes anyaga és berendezése olcsón eladó I I E ház . . . ! Az életnek mennyi hálátlansága, í malicája van e ket szóban. A Nemzeti Színház mint: E ház E ház, semmi más, csak ugy, mint a külváros akármelyik sikátorának duga' dőlt, jelentéktelen, hideg háza. Ez is ház, a nemes Nemzati Színház is ridegen, szeretet nélí külien már csak szintén: ház, összes anyagok| kai és összes berendezésekkel. | Igazad van, a bontási irodának tulajdonosa, a ' régi épületek buzgó sírásója! Nem is hiszed, ( milyen költői gondolatot fejeztél ki azon a piros | cédulán. Volt egy jeles poéta, a ki azt mondta, j hogy a világ csak hangulat. Ezt a szép mondást ( a sírkövére vésték. A te filozófiád, jó bontási í vállalkozó, pedig azt irja ki a Nemzeti Színház kapujára, hogy az egész világ csak anyag és | berendezés, megannyi pusztulás. | Mennyi becéző jelző, mennyi dédelgető szó, | mennyi magasztaló kifejezés szállott e költői haji lék felé, a mig izmosan, teljesen erejében, vár« szerűen pompázott itt, a város szivében. A régiek ; nyolvéu Nemzeti Színjátszó Teátrum volt. Később a múzsák csarnoka, a magyar Színjáték szentélye, Thália temploma, a nemzeti kulturának palotája, jelzőkkel illették, szeretettel. Ma pedig [ a nemzeti irodalomnak ez a temploma nem más, : csak : E ház ! . j Tejben, vajban fürdő, gőgös, szívtelen embe! rek, nézzétek csak ezt a házat. Mik vagyunk, csupa por és hamu vagyunk. Büszke földi hatalmasságok, fényben tobzódó dicsőségtől övezett fennenjárók: intsen mindnyájotokat gyors jószívűségre, tartalmas életre E ház. Hadd legyen okotok nemes életre, jól teljesített kötelességekre, emberségre visszatekintenetek. Mindnyájunk életének büszke palotája a végén úgyis csak egy ilyen pusztuló E ház lesz. Mondhassátok legalább el, hogy voltatok ti is a közéletnek tisztelettel és szeretettel körülvett szereplői, szolgái. * * Ez a szép czikk Munkatársnak tollából a Budaptsti Hírlapban jelent meg. A száz éves Horváth Ignácnak, a 48 as alezredesnek levele Roboz Istvánhoz. ' «Kossuth Lajos imája a Kápoluai elesettek felett® című mű szerzőjéhez, a 92 éves Roboz István-hoz levelet irt az erdélyi hadsereg legöregebb katonája, gratulál ebben a hires írónak a «Somogy» legújabb számában megjelent cikkeért, melyben Vaszary Kolos hercegprímást üdvözölte. A levél szószerint igy szól: Nagyságos Roboz István kir. tanácsos urnák, a «Somogyi> szerkesztőjének Kaposvár. Kedves Pista Öcsém! Mint 48 as katona s náladnál idősebb, engedd meg, hogy igy szólítsalak, Én a muszka fegyverekkel szembeszálltam a nagy időkben s a legelső voltam 1849. február 6-án, a ki a muszka lándsák alatt vérében fagyva maradt a harctéren, két nappal azután, amikor; «Négy nap dörgött az ágyú Vízakna és Déva közt...» Te ez időben imádkozni tanítottad a magyar nemzet millióit a «Kápolnai eleseitek felett!» Kötelességünket tehát mindketten megtettük. Felolvastattam Vaszary Kolosról a «Somogy» nov. 9 iki számában megjelent, fiatal lélekre való s valóban poétikus, szép vezércikkelyed. Gyönyörködtem annak tartalmas és ideálisan szárnyaló voltán. Bocsásd meg, hogy nem neked gratulálok érette, én nemzetünknek gratulálok, kinek a Magyarok Istene a mi időnkben, olyan férfiakat adott, minő te is vagy, ki százados tölgyként dacolva évtizedek viharainak romboló erejével, méltósággal töltöd be helyedet s elméd lombozata csodás koronájával felüdíted a fiatalabb nemzedékek sorait s erőt adsz nekik a további munkálkodásukra. Nekem is megtartotta a Gondviselés lelkemnek és emlékezetemnek írsseségét. 49. február 6-án muszka lándsától átszúrt tüdőm ma is egészséges, de sajnos e sorokat tollba mondani kényszerülök, mert látásomat néhány év óta elveszítőm. De jobb is tán, ha nem látom ezt a mai cudar világot, többnyire sápért szaladgáló utódainkkat, kiknek egy része a hazából már az unokák jussát is eladta. Örülök, hogy gyönyörködhettem Vaszary Kolos 0 Éminenciájához irt gyönyörű soraidban. Kérlek tolmácsold Ő Eminanciája előtt egy öreg j katona alázatos tiszteletét, aki mély hódolattal í tekint reá, egyházának főpásztorára. Neked pedig adjon a Gondviselés erőt, áldást és egészséget, hogy ezt a mai romlott, Istentől elrugaszkodott intelligenciát, mint Ugrón Gábor mondotta, — még egyszer megtaníthasd — imádkozni ! Igaz tisztelettel szerető bátyád Horváth Ignácz. E levelet az öreg katona tollba mondotta és sajátkezüleg aláirta. •ftz én kis lányom . . . Az én kis lányom néha néha Az imádságban vétkezik: Az esteli imádkozásról Hogy, hogy nem, elfelejtkezik. Mesemondás közt a karomban Szeme korábban leragad . . S csak reggel jut eszébe, hogy jaj! Egy imádsága elmaradt. És mint a jó ember megadja A régi adósságot is : Áhítattal elmondja reggel Az esti imádságot is.
