Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-01-23 / 4. szám

XIV. év. 1913 január 23 4. szám éti a - fcfcf 04 f Í 3l Alt* 2 kos 04 f H»sje-:r» 1 kor 04 f !»í«3 «s&» 8 OUér. s^er-ice^ti ZL HoiT-vatt Lajos Hirdetésük dija megegyezés szerist, Nyiltt r sora 1 kor Szerkesztőság kiadóvata. . Wlasics-atc„» 8. r lengtelfbbenoz M-anfeatárealc s \ -r

1-, . __ V BO-txKlÉ-LY G-TOEG 7 lap o ajdonos. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE mmmmmm* Mikor született, kétségen kivül egyoldalú, hogy ne mondjam, együgyű volt és becsületes, mint a gyermek ember. Később megügyesedett, sokoldalú lett, s főképen két ellentétes irányban működik. Mikor a tüz csinálásra rájöttek az emberek, nagyon örvendettek. Hogyne! Hiszen a tüz végtelen nagy áldás az embernek. Az ára, de majd később végtelen karokat és veszedelmeket is csinál. Házakat, falvakat és városokat hamvaszt el; állatokat, embereket pusztit; országokat lángba borit. Mindebből azonban nem következik az az óhajtás, hogy bárcsak megfosztaná a végzet az emberiséget a tűztől. Nem. Hanem csupán azt a szabályt kell megtartani, hogy nem kell a tűzzel játszani. Hasznos eszköz a kés is. De néha gyilkolnak vele. S mig a szakács hust aprít, addig a gyermek az ujját vágja el vele. Erre az a szabály, hogy nem gyermek kezébe való a kés. A borotvával az ember megtisztítja az orczáját, a majom összevagdalja magát. Ilyenféle szerszám a humanismus is. Föltalálták, mert nagy szükség volt és van rá. Nem egyéb, mint a törvénynél egy törvényesebb Ítélkezés, egy igazságosabb törvény. Ha az én embertársam csirkét lop, hogy az éhhaláltól megmeneküljön: a tőrvény megbünteti, a humanismus fölmenti. Ha az én embertársam egyszer, szándéko san ugyan, de különös körülmények között megcsal, megkárosít valakit, de nincs rá hajlandósága, meg is bánja: a törvénynek meg kell bélyegeznie, de a humanismus fölmenti. Ha az az én embertársam nagy bünt követ el, embert öl, de ezzel, vagy e helyett ezereknek van javára : a törvény megbünteti, de a humanismus fölmenti. Ilyenkor hasxnos szerszám a humanismus De ha kinő ebből a becsületes naiv korból: bölcselkedik, átcsap a túlsó oldalra s veszedelmes szerepre is vállalkozik ez a szerszám, mint a tüz, mint a kés, s mint a borotva, tudniillik avatatlan kezekben, mert nem akarom azt mondani még képletesen sem, hogy gyermekek és majmok kezében. A szent humanismus nevében sokszor fölmentjük bűnében azt a született avagy megrögzött rosz embert is, aki állatias önösségében mindig csak magának kaparintott — bármiféle utakon és módokon, — s másokért sohasem tett egy lépést sem. A ki csalt, sikkasztott, lopott és megkárosított egyeseket, testületeket, a nemzetre kihatólag is, ezerekig-milüókig: a szent humanismus nevében kegyelmesen kell bánni vele, mert van felesége, vannak gyermekei, hogy ezeket tartsa és — nevelje. Persze, e szent humanismusnak az ömlengésében, arról megfeledkezünk, hogy a vele szemben tanúsított humanismus ugyanakkor istentelen kegyetlenség azokkal szemben, talán ezerekkel, de ha csak eggyel is, akiket ő megnyomori ott, koldusbotra juttatott, akik meghúzódva száraz kenyéren rágicsáltak a szögletben, mig ő pezsgős gőzöket köpködött fölöttük. Ha szentséges módon jár el a humanismus vele szemben, ugyanakkor szemtelen kegyetlenséggel jár el a humanismus ezekkel szemben, s károsít, pusztit és gyilkol, mint túlfejlett korszakában elfajult, avagy avatatlan kezekben a tüz, a kés s a borotva. Borbély György. Alszik a leányzó. Ha meggondolom, hogy a leányzó alatt a korcsolya egyesületet értem, mindenki belátja igazamat. Alszik, mert okosabbat nem tehet; olyan mélyen, amely már közel-közel van a halálos dermedtséghez. Idült baja van, kezdettől magában hordja a betegség csiráját s csak erőteljes beavatkozás mentheti meg, ha nem is az egyesületet, hanem a közönség kedves egészséges téli szórakozását. Nem hibáztatom az egyesület vezetőségét, maga sem tehet arról, hogy nálunk annyi minden mellett, a korcsolyázás élvezetéről is le keli mondani. Eltekintve a több évi abnormális időjárástól, a rosszul készített, s alkalmatlan helyen fekvő pálya az oka annak, hogy korcsolyázni nem lehet, köztudomása, hogy a pályán meleg forrás van s ez az oka, hogy kevésbé szigorú hidegben nincs jég, ha meg van, akkor meg oly hideg van, hogy emiatt kell lemondani e nemes sportról. Igazán csodálato; az egerszegi publikum. Csodálatos az a nemtörődömség, amellyel minden iránt viseltetik. Van itt néha színház, de nincs publikum, volt liczoum, de nem volt hallgatóság, művészi zenekarunk volt, de megszűnt a közönség közömbössége miatt, van korcsolya pálya, de nincs jég a nemtörődömség miatt. Volt és lesz még sok minden, csak olyan egerszegi lakos nincs, aki valamely közcéllal, — kivéve a városi képviselőséget — törődnék, aki a köz érdekében, ha csak nem bankigazgatóság, dolgoznék. Sok úgynevezett tekintélyes ember van itt, aki maga sem tudja, hogy került e czim becses énjéhez, van sok meggazdagodott benszülött, aki pénzéért ugyancsak elvárja a köztiszteletet

j Egy csőkért. — Elbeszélés. — Irta : Farkas Enőd. Komárom város nemzetes és tekintetes birái széket ültek. Egy barna, parázsszemü leányasszony volt a vádlott, akinek olyan volt az ajka, mint a kibasadt cseresznye, a haja pedig, mint a legsötétebb éjszaka. Piczi, rózsás fülei, apró czipellőbe szorított gyüszünyi lábai tökéletes szépséggé tették volna, ha egy-két himlőhely nem látszik az arczán. Ezek a kis, apró ragyafoltok sokat levontak a szépségéből s birák uraimék jegyes személynek tartották. Pedig ártatlanabb volt Vörös Annuska a leesett hónál is tisztább, mint a legfehórebb patyolat. Dehát az Urnák 1626 ik esztendejében a városi stututumokat az erények őrizetében megkopaszodott vén szenátorok hozták s ezek a statútumok fittyet hánytak minden emberi igazságnak. Valósággal megcsúfolták velők az egyéni jogokat s még a szerelmet is gyámkodó hatáskörökbe vonták. Pedig ki parancsol a szívnek, ka szeret ? Vagy azt is abroncsba lehet szorítani, mint a boroshordót 1 Ha Ámor rak tüzet a szivbe, jobban perzsel az minden tokajinál. A komáromi statutumok — uram bo«sáss — még a csókolódzást is tiltották. Pedig régi dolog, hegy szívből szivhsz csók az ut. Aztáa natg mi vezethetne két bohó ifjút a menyországba, ha nem az a gyönyörű ut, mely paradicsomi rózsákkal van beszegve. És a komáromi szenátorok mégis majdnem főbenjáró bűnnek tartották az édes pásztorórát, ahol két egymásért égő sziv összeolvad a boldogság csurrantott mézében. Ha valamelv személyt, lett légyen az leányasszony, vagy ifiasszony, légyotton értek, no aztán annak ugy megforgatták a szivét a tövisek között, hogy vért sirhatott a szeme. Vörös Annuskának se volt egyéb bűne, csak az, hogy rajta csipte őt Szabó Pál nemes ember, biróságtartó jámbor személy, amikor estrázsát tartott, hogy egy sikátorban Bogyaszlai Miklós diák urammal csókolódzott. Nagyon czuppanósak lehettek az elcsattant csókok, mert Szabó Pál uram nem ütött rajtok mindjárt, hanem szépen meglapulva, egy kerítés mellett, várta a folytatásukat. Iste volt, a hold teleszórta a sikátort csillogó ezüst szalaggal, a csillagok gyémánt szemei tündöklőn világítottak; csoda e ha Szabó Pál uram, akármilyen göthös vén ember volt is különben, elég jó szemű volt arra, hogy meglássa a büntevőket. Mintha bizony ő nem csókolódzott volna hajdanta, amikor még nem volt köszvényes a karja és vér pezsgett az arsiben, nem pedig hideg koesonnyalé sszkált. Hanem hát eljár az idő ; a lepergett évek fehér hóval szitálták be a haját, a szakállát és Szabö Pál uram a városi szabályrendeletekhez és szigorú törvényekhez ragaszkodva, nagy dérrel durral rákiáltott az önfeledt szerelmesekre : — Nem takarodtok innen ti bestyék, ti ördög motollái! Vörös Annuska, mint a megriadt őz, fölkapta a fejét s meglátva a szigorú instrázsát, futott lefelé a sikátoron, mint a puskából lőtt golyó. Bogyaszlai diákuram szörnyen elröstelte magát, egy pillanatig farkasszemet nézett a lándzsás atyafival, aztán csak ennyit morgott a'bajusza alatt: — Oh te vén farizeus, neked is jobb lenne otthon herbateát innod. Azzal egyet rántva a vállán, dühösen az elrepült madárka után csammogott. Szabó Pál uram nem volt rest és utána eredt. — Bogyaszlai azonban olyanokat lépett, mint egy oroszlán s csak azért nem rengett a föld a lábai alatt, mert a tavasz vastag gyepszónyeget teritett reája. — Úgyis tudom, hogy Vörös Annuska szalad előtted — kiáltotta utána Szabó Pál dohogva. — Nem a volt — fordult vissza mérgesen Bogyaszlai. — Nekem beszélhetsz, majd széket ülünk felette. — Ne adja az Isten — roppantotta meg ai öklét Bogyaszlai ós szeméből a villám szinte a veséjéig lövslt.