Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-06-26 / 26. szám

4 MAGYAR PAIZS 1913. julius 28. meg kellene nehezíteni, hogy érdemes legyen érette nem folyamodni, hanem küzdeni. Leghelyesebb volna a moitani engedélyezést egészen eltörölni s a névmagyarosítást kitüntetéssé tenni. Arra kellene törekedni, hogy mindenféle czimadományozásnak és más kitüntetésnek teljes eltörlésével egyetlen egy kitüntetést szervezzünk : a névmagyarosítás jogának királyi adományozását. E? legyen a magyar becsületrend, a miniszter vagy napszámos sorban becsületes polgári munkával szerzett érdemeknek egyedüli kitüntetése. Az ilyen reform igazi nemzeti demokratikus újítás volna. Azok pedig, akik erre a kitüntetésre már nem törekedhetnek, legyenek boldogok, hogy nekik a sors előlegezte a legnagyobb dicsőséget: a magyar nevet. Vagy már nem dicső a magyar név ? Bízunk benne, hogy ismét az lesz! S. Az njság. Nemzeti betegségünk, a szalmaláng, okozza, hogy kitartó munkához, komoly tanuláshoz általában nincs kedvünk. Nagyon sok a diplomás ember, de kevés az igazán tartalmas, képzett egyén. A tanügy munkásai megmondhatnák, hány ember csúszik át az iskolákon anélkül, hogy a kellő ismereteket megszerezte volna. Legtöbben csak annyit tanulnak, amennyi a tovább kúszáshoz elég. Köztudomásu, hogy a példabeszédet, »Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk«, mi már rég megfordítottuk, mert ritka halandót vezet a tudás-szomj, annál többet a ka'ku'us. Nehéz, csaknem lehetetlen ennek a helyzetnek megváltoztatása. A kísérletek nem biztatnak kellő eredménnyel, a legújabban hallott újítások, még kevésbbé. Nem tudjuk még a részleteket, de a tanulási időnek oly mértékű leszállítása, amint tervbe vau véve, legfeljebb arra lesz jó, hogy a jövő generáczió még kevesebbet tanuljon, meg arra is, hogy kenyeret kevesebben találnak a tanári makacsság, azért is nem lesz beteg, ne szánja őt senki s különösen ne ez az asszony, összeszedte minden erejét és \igan csevegett ő is. * • * Csöndes a Lyubica vilta, ablakain a redőnyök félig leengedve, a beteg ziháló melléből néha fojtó köhögés tör elő, melynek nyomán piros vérrózsa buggyan ki, mely nyomot hagy a hófehér batiszt zsebkendőn. A fürdő orvosa fejcsá válva jár fel és alá a süppedő szőnyeggel borított szobábnn s aggódó tekintetét hol a betegen, hol annak barátján, Csetneky Laczin pihenteti. Búcsúzáskor az utóbbira jelentőségteljes tekintetet vetett, aki megértve azt, siet kikísérni öt a kert ajtajáig. Megállanak egy pillanatra, szólni akartam önnek még tegnap, mondta az orvos, mert látom, hogy barátjának nincs más közelije. Figyelmeztetnem kell, hogy az ő állapota válságosra fordult, a mi tudományunk ilyenkor cserben hagy bennünket, de a legnagyobb orvos, a természet, az sokszor segít a legutolsó pillanatban is. Azért arra kérem, hogy beteg barátjának legkisebb óhaját is teljesítsék. Csetneky szivét most először járta át egy eddig még nem ismert fájdalom. Tehát hogy itt hagyná ót végleg Pista? Nem, az nem lehet, hiszen akkor ö is inkább utána pusztul, főbe lövi magát. pályán, Kevesebb óraszám mellett kevesebb tanár kell. Az ifjúkorban elmulasztottakat legtóbbon felnőtt korukban igyekeznek pótolni olvasás által. Még jó, ha komoly, értékes müvek olvasására is jut idő, de a pótlás legnagyobb részben az újságok utján történik. Társadalmunk, merem, mondani, kilenczven százaléka az újságból meriti ismereteit, műveltségük újság műveltség. Ezért van nagy és fontos szerepe nálunk a lapoknak, az iskolát pótolják sok tekintetben, vezetik és átalakítják olvasóik gondolkodását. Ebből a szempontból bizony nem ártana egy kis czenzura, hogy a közönség csak jól szerkesztett, tartalmas lapot kapjon kézhez. Sajnos nagyobb lapjainkat a politika uralja, ez határozza meg, mi a jó és rossz, mi helyes és helytelen. Ez még hagyján, ilyen is kell, az egy nézeten levők ebben lelik meg felfogásuk, véleményük támaszát; napilapok feladata az országos ügyek nyilvántartása. Az azonban, hogy vid ki lapok különösen hetilapok is, 100—200 előfizetővel a nagy politika mezejére bandukolnak, egy kissé legalább is komikus. Más lehetne a vidéki lapok hivatása. Hogy a szerkesztő milyen elveket vall, arra legtöbbször nem vagyunk kíváncsiak, nem is azért vesszük kezünkbe a lapot. Olvassuk, mert akarjuk tudni, mi történik közöttünk, szomszédságunkban. Jó bírálatot hallottam a Zaláról. Szinte látom, mondja az illető, hogy várják esténkint ablakokban, kapukban az ujsághordót, lássuk mi van a Zalában, mert a Zala egy darab Kanizsa. Ezen a téren, a vidéki lapok vezérek lehetnének, sót azzá kellene lenniök. Kialakíthatnák a város lakóiban az együvé érzés gondolatát, felemelhetnék a kiválóbbakat, mij a jogtalan törekvéseket hátra szőri.hatnák. Helyi közéletet teremthetnének, az amúgy is százféleképen tagolt társadalmat egy egésszé forraszthatnák. Hogy Egerszegen nincs áldozatkészség, nincs a városi ügyek iránt érdeklődés, nincs társadalmi egység, ne haragudjanak a szerkesztő urak, ez a helyi lapoknak is hibájok. Pásztor Imre. S ki az oka annak, egy asszony, akinek két szeme varázsa fogta meg Pistát, az az asszony, akinek valami delej van a beszédében és egész lényében. Aki ha akarná, meg is gyógyítaná az ö egyetlen jó barátját, hiszen nem is olyan nagy gyógyszer kell ahhoz, csak a beteg rég óhajtott vágyának teljesítése, egyetlen egy parányi csók, mely oda lenne lehelve a lázas homlokra. De nem bánom, akármi történjék, elmegyek és követelem, igen, erélyesen követelem tőle azt a gyógyszert, amely Pistát talán meg is menti az életnek. S azzal kalapját fejére csapta és mint az őrült rohant a fürdő sétánya felé. A zene e perczben rákezdte: jPáros csillag az ég alján* . . . Csetneky ökölbe szorítja kezét s haraggal mormolja, még ez is csak ezt a nótát fújja, de a következő pillanatban arcza földerül. Mi volna, ha Lányit oda rendelné a villa futórózsás ablaka alá, hátha Pista azonnal meggyógyulna. Igen, megteszi azt, hiszen hányszor megtörtént, hogy a halál küszöbéről téritettek vissza valakit, a zene hangjai. A prímáshoz lép és tárgyal vele. Este, alkonyatkor ott legyen és ugy húzza a nótáját, hogy még az angyalok is sírjanak, értette ? Azuiáu a sétány kioszkja előtt haladó szőke Regéczynét fogja elő és beszél hozzá szomorúan, szívhez szólóan. Az asszony nemes vonású arczán két könycsepp gördül alá s szelíd hangján rebegi : elmegyek . . A tanítónak társadalmi helyzete. Verejtéket hullatva, folytonos küzdelmet folytat az emberiség minden rétege a megelégedettségért, a boldogságért. E mai, eminenter anyagias világban, jó és kellemes társadalmi helyzetet szerezni — nagyon nehéz. Társadalmi poziczióhoz jutni kétféleképen lehet. Vagy, egy szerencsésen megválasztott születés által, vagy pedig hosszú, küzdelemteljes párviadal megvívása által, melybea az elleniéi — minden fegyverével felszerelve az — élet. Mi — talán kevés kivétellel — az utóbbi küzdelemteljes párviadalra vagyunk predestinálva. E küzdés fázisaiban alakítjuk ki jól avagy rosszul társadalmi helyzetünket ezer és ezer terrenumon keresztül és ez a folytonos küzdelem képezi életünkne.c, gerinczét. Mi, kik talán — merem mondani — felismerjük a helyzetet, a körülményeket, a természet törvényeit, az emberiség hibáit, — szóval vagyunk, és tudunk lenni psichologusok, tárgyilagos igazság, nyomán nem becsüljük tul önmagunkat, s hivatásunk köréhez mérten veszünk részt a társadalomban. Ugy szeretem vélni, hogy a tanítóság ideális lelkű ete, a legnemesebb magasztos munkában való apostolkodása felülemelkedetté teszi őt mindenen, úgyannyira, hogy apró kellemetlenkedések; vagy egy szerencsétlen környezet e munkától el nem riasztja, meg nem félemlíti s el sem csüggeszti! Sajnos azonban még a kulturális előrehaladottságnak oly fokán vagyunk, hogy tényezőkké válnak azok a befolyások, uralkodó világnézetek, indolencziák és rosszindulatok, melyeknek már társadalmi helyzetük nívójának megszerzése és megtartása körül semmi létjogosultságuk nics. Országnevelö munkánk méltánylása, elismerése és értékelése már magában unos-untig elég volna a társadalmi helyzetünk biztosítására. Ugyebár végteleuül különös, hogy a magunk által nevelt társadalomban kell magunknak társadalmi helyzetet keresni, alkotni? Hogy maga a társadalom nem, vagy csak Délután a beteg mintha nyugodtabban aludt volna, köhögés nem gyötörte, sőt még álmodott lelkének lelkesítőjéről, a lányos szemű asszonyról s álmában mosolygott. Alkonyatkor megnyikorgott a kiskapu, Csetneky lábujjhegyen kiosont s az asszonyt bevezette a beteg szobájába, némán jelölte ki helyét az ágy melletti széken s ő maga visszavonult. Regéczynó letérdelt az ágy mellé és belekezdett egy imába, amely már nemcsak őt, de másokat is meggyógyított. A beteg pedig álmodott bűbájes álmokat tovább. Oda künn halkan, mint az angyalok lágy éneke, megszólalt a zene: »Páros csillag az ég alján« . . . édesen, andalítón, álomba ringatón .... Zsarkó, a nagy beteg, felnyitja szemeit s üdvözitó mosollyal nyújtja kezét az álom alak felé éb halkau susogja: édes Isenem, de nagyon boldoggá tevéi. Mikor a forró parányi kezet az ő hideg kezeiben érzi — felébred, hogy boldogan ölelje keblére azt, akit az életénél is jobban szeretett. • • • Félév múlva Csetneky Laczit az a megtiszteltetés érte, hogy Zsarkó Pista és Regéezy Miklósné esküvőjén a vőfélyi szerepet töltötte he. Jaczkovics Miklósné. C39