Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-06-12 / 24. szám

mv, év, Zataegeraitg, 1913, junius 10, 24. szám r-ííU-ít-gi ár : ajj étet í kor. 04 f ina 2 kot. 04 f & efyeérn 1 kor. 04 f »iíM 3 fiilór. eserlceenti Z. ±d_ox

,"vá"tItL Lajos Tvatársa^: Hirdetések dija megegyezés szerisi, Nyilttér sora 1 kor Szerkesztőség kiadóvatai: Wlasics-ntcza 8, LBNG"STEL FBKENC2 BOHBÍLT G-TÖEQ y lap u ajdonos. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE A vidék Erzsébet-szobrai. A magyar nemzetnek Erzsébet királyné iránt érzett imádata Budapestre tervezett szobra javára, olyan nagy összeget, három milliót, hordott össze, amilyenre nemcsak nálunk nincs példa, de hatalmas, gazdag nemzeteknél is alig akadunk párjára. Alig teremthetne a művészet olyau monumentális alkotást, amely el tudná nyelni az óriási összeget. Ha teremtenének is valami mérhetetlenül nagy emléket, akkor nem fejezné ki a nagy királyné szerénységét, finom nőiessé-' gét, zajtalan, csendes életét. A szoborra két miliió valóbán elég lenne. A szobor-bizottságnak nagy fejtörést okoz most, hogy az összegnek fölös részét milyen czélra fordítsák. Garmadával teremnek a tervek, amelyekből megelégedetten láthatjuk, hogy a nagyasszony emlékéhez fűződő intézményekre kívánják fordítani. Magyarországon élűnk, mi sem természetesebb tehát mint az, hogy ezeket az intézményeket ismét a fővárosban akarják központosítani, vagyis azt a pénzt, amelyet minden kis falucskának, minden kis kunyhója is áldozatának tekint, ismét a főváros emelésére akarják költeni. Sokat panaszolt, régi átka ennek az országnak, hogy benne teljesen elhanyagolják a vidéket. Minden áldozatot, minden befektetést, minden fényt, pompát, ipart, kereskedelmet, tudományos intézményeket, művészi alkotásokat csak Budapestre akarnak összehordani, A ki sértet. Elbeszélésem még a régi jó időkből való, araikor még . . . »más világ volt«. A dunántuli vidék egyik püspöki városában messze földre jó hírben álló felső iskola volt, melybe a tudományomjas ifjúság a szomszéd vármegyékből nagy számmal sereglett össze. Igy történt hogy egy jómódú alföldi polgár, Biró György uramnak hasonnevű csemetéje is ide került a magasabb tudományok elsajátítására, ellátást nyervén a szomszéd község érdemes jegyzőjének Bandi fiával együtt az uradalmi tiszttartónál. A triumvirátust kiegészítette a tiszttartónak erős, pelyhedző állu, minden jó irral megkent Pista fia. A három szorgalmas jó barát, mint kollegák, békés együttlétben éltek. Egymásnak mindenben segítségére voltak, volt enni, innivaló elég, no meg egy kevés zsebpénz is, de igen kevés, mert id. Biró György ugyancsak szűkre szabta fia zsebpénzét, féltve őt a rossz társaságtól, mert, úgymond, a pénz gyilkos fegyver a fiatal ember kezében. Az ifjabb Biró György pedig édesapjának jlyente forma véleményével szemben ellenlábasa mintha az ország csupán egyetlen városból állana, mintha a kultura áldásaira csak egy város népe áhítoznék. Budapestnek elfogult portálása úgyszólván teljesen fölszivja a vidék életerejét. Mig Budapesten, az egész ország közpénzeiből létrehozott, szinte túlságosan rigyogó állapotokat látunk, addig a vidék kulíurája fénytelen marad. A vidék elhanyagolását mi sem jellemzi jobban mint az, hogy a fölöslegnek miként való felhasználásánál egyetlenegy szó sem hallatszott a vidék érdekében. Már pedig talán mondhatjuk, hogy az ősszeghez a vidéknek is volt egy kis köze. Tagadhatatlan, hogy a fővárosban állítandó szobornak tökéletesnek kell lenni, azon az adományok felosztásának, a begyült összeg redukálásának nem szabad meglátszani. Mikor azonban tudjuk, hogy fölösleges pénz, minden körülmények között marad, mert éppen a művészi finomság érdekében kell maradni, akkor igenis joggal megkövetelhetjük, hogy a fölösleget vidéki művészeti czélok javára fordítsák. Hiszen olyan szegény Magyarország vidéke modern művészi alkotásokban. Miért kelljen a vidéknek Budapestre zarándokolni, ha nagyjaink emléke előtt akarja lelkét a mindennapiassagból fölemelni? Hiszen a hazafias érzést az emlékeztető szoborművekkel fejleszteni és ápolni kell az Alföld metropolisaiban, a Kárpátok alatt, Erdély bérczei között, a négy folyam mentén és a Balaton vidékén is. Végre azt sem tagadhatjuk, hogy a művészi érzék fejlesztését nemcsak azok számára kell biztosítani, akik a művészi objektumokkal egyébként is bőven megáldott fővárosban laknak, vagy akik néha napján oda fölrándulnak. Egy-egy szép szobormű miért ne gyönyörködtethetné a vidék emberének lelkét is; miért ne tanítgathatná a vidéki nagy városba sürün bejáró falusi embert is azoknak a nagy cselekedeteknek megbecsülésére és követésére, amelyet az érezbe öntött vagy márványba faragott szobor kifejez? A vidéki társadalom tehát álljon talpra és erélyesen követelje, hogy a fölös pénzből husz vidéki városban is állítsanak szobrot. Annyi pénz van, hogy egy egy város, igy is ötvenezer koronás szobrot nyerhet, tehát abszolút becsű műemlékkel gazdagodik. Ne költsék el az egész összeget a r< ndeltetésének meg nem felelő, holmi fővárosi utcza fölbontásra, szabályozásra, a szoborral összeépített irdatlan kőművesmunkára. A vidék olyan szépen kivette a részét a királyné fölött való gyászból, emlékére olyao szép áldozatokat hozott, hogy nem érdemli meg a mellőzését. Ne is említsünk mást, mint azokat a ligeteket, erdőcskéket, amelyeket a királyné emlékére ültettek. Hiszen ezek a parkok szinte várnak egy-egy szobrot. E szobor igazán csak a királyné szobra lehet. A mi vármegyénk méltán számithat az volt, nem csoda tehát, ha ez minden garasát a pénzhezjutás legbizonytalanabb eszközéhez nyúlva, a most már eltemetett kis lutriba rakta. De mi haszna, Fortuna kereke sehogysem kedvezett neki. Már-már veszteni kezdé türelmét, midőn tiszttartó Pista és jegyző Bandi, ismerve Gyuri barátjuk szenvedélyét, ki a pénzért gyávasága és balhite daczára mindent megtett, — azt tanácsolták neki, hogy biztos a nyerés, ha valaki éjnek idején a város végén levf akasztófától egy koponyát merészel elhozni és azt egy bográcsban tésztába gyúrt számokkal felforralja ; a mely számok először a viz-szinre emelkednek, bizonyosan kihúzatnak. Gyuszit nem sokáig kellett biztatni, különösen midőn a két jó barát közreműködésüket a nyereség arányos fölosztása reményében fölajánlották. A mag jó földbe került. Egy meghatározott napon Gyuri éjjel 11 órakor az akasztófához ment, tiszttartó Pista és jegyző Bandi ezalatt a szertartásos hókusz-pókuszhoz szükséges eszközöket a mosókonyhába hordták össze. -A padlásról lévándorolt a nyugalomba tett öreg bogrács, melyet közös erővel vizzel hordtak tele, a katlanban tüzet raktak, mialatt Gyuri meghozta a legszükségesebb koponyát. Most még jobban megkezdődik a munka. Pista tésztát gyúr, Bandi a számokat irja, Gyuri a tüzet táplálja ... A számok végzetes helyükre, a tésztába kerülnek. S mialatt mindezt teszik, máris osztozkodnak a biztosia vett nyereségen. Gyuri a nyereség kétnegyedét magáénak vindikálja, mert úgymond: — Én hoztam el a koponyát az akasztófától. — Igen ám — szólt tisztartó Pista — de azt is mondhatom, hogy a ki azt onnan elhozta, annak a felakasztott ember szelleme éjjelenkint nem hagy békét. No hisz ez kellett még csak alföldi Gyurinak, aki egyébként is babonás, könnyenhivő volt. Már le akart mondani minden kísérletezésről, de a nyerészkedési vágy mégis győzött. Az előkészület megtörtént. A koponya a számokkal töltött gombóczokkal együtt csúszott a bográcsba. Fő a koponya a gombóczokkal. És most mindahárman halotti csendben, kezükben egy-egy kanállal fölfegyverkezve állták körül a bográcsot, lesve a pilla-