Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-05-29 / 22. szám

170 MAGYAR PAIZS 1913. április 10 él. És úgyszólván nyomorban él. A kisgazda martaléka mindenkinek. A törvény útvesztőjében ügyvéd nélkül mozdulni sem képes. Mint termelő hátrányban van, mert nem tudja megszerezni az olcsó gépmunkát és nam tudja kihasználni a piacz szeszélyes fordulatait. Pénzt nem tud koresni. Gyermekei elhagyják. Elmennek napszámosoknak és cselédnek, mert pénzt akarnak keresni. Mikor a czifraruhás cselédleány hazamegy a falujába és koronás fülbevalóit, meg gyűrűit csillogtatva elmeséli, hogy milyeu sok pénzt keres és milyen szabadon él, a falu min den leánya a városról álmodik. Az amerikai pénzküldemények is bombaként hatnak. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a parasztgazda csak földet kér, hogy a sajátján dolgozhassák. Minden közgazdasági téren az egyenes utat akarja: az igazságot. Hiszen akkor — ha csak a földkolduláson állna a dolog — nem vándorolna ezer és ezer kisgazda évenként Amerikába. Magyarország legerősebb alapépítménye, a régi falusi élet megingott és hazánk sorsa már szemmel láthatólag attól függ, hogy helyes mederbe tudjuk-e terelni ezt az erjedő folyamatot. Legtöbben azt hiszik, hogy teljesen iparos állammá kell tennünk Magyarországot. A mi részünkről — vagy legalább is az én részemről ezt egyoldalú álláspontnak tartom, Minden erőnkből fejlesszük iparunkat, de hazánk mind a tizennégyezer községét nem alakithatjuk át iparteleppé és egész népünk nem foglalkozhatik iparral. Szegény földmives népünk sorsán csak a modern mezőgazdasággal és mindenekfölött a gyors intézkedéssel segíthetünk. Rajta tehát 1 Fel kell fognunk az idő szavát: nem a politikai nagy jelszavak, hanem a megélhetés, még pedig a jobb megélhetés feltételei szükségesek a népnek. Nemcsak búzát kell hogy teremjen a földünk, hanem a buza ára maradjon idehaza is. Na vándoroljon Ausztriába idegen ipartermékekért, megfizettük mi már a bitang osztrák sógornak a magunkét. (Lám csak mégis kibúvik a politika, mint a szeg a zsákból! Szerk.) Meg kell menteni a magyar népet a pusztulástól. A mi érdekünk és a társadalom érdeke az. Mert ha megtagadjuk a segítséget, el lehetünk rá készülve, hogy az az alkony, az a szomorú, szürke fátylas alkony, amely lassan-lassan szétteríti palástját a falu fölött, az az alkony hoz egyszer egy olyan örök sötétséget, amely megvakít bennünket . . . Foglalkozzunk a faluval — vissza a faluba! Somogyi Imre. Séta közben. — Olvastam elmélkedésedet az örök békéről, hej, micsoda optimista vagy te barátom, ha optimista akarsz lenni. Azok közé az emberek közé tartozol, akik a mondanivalójuk egyöntetűsége kedvéért nem akarják meglátni az ellenmondó igazságokat. Meg vagyok győződve, hogy ha az örök emberi barbárságról kezdtél volna beszélni, éppen olyan hévvel tudtad volna magadat beledolgozni az ellenkező gondolatmenetbe. Igy támadott meg sétaközben az a kenyeresem, aki mindig ellenkező véleményen van velem. — Hallod, — feleltem neki — ne gyanúsíts barátom, én nekem ez már legalább is ötéves gondolatom, már ezelőtt öt évvel abban a formában fogalmaztam meg magamnak, hogy az amerikai Unió mintájára az európai kalturállamok Is az Egyesült-Államok formája felé haladnak, az a sok mindenféle szövetség, eutente, szerződés, mivel összevannak bogozva, oly erős összekötő szövedék, hogy azt lehet mondani, meg is van az Egyesült-Államok alapvetése. Ezt a gondolatomat ápolgatom, melengetem, de még bizalmas körben sem mertem vele előhozakodni, hogy ki ne nevessenek. — No, és a legborzasztóbb európai háborúk egyikének lezajlása után mered éppen kimondani? — Igen. Éppen most. Ennek a gondolatnak tudósa is van már: Norman Angell. Ezzel a gondolattal járja be Európát, éppen mostanában. Ez a balkáni háború valóban az a kivétel, mely erősíti a szabályt. — Hogyhogy? — Most értettük meg igazán ezt a magyar szállóigét: »balkáni állapoíok«. Most értettük meg, hogy a balkáni állapotok tulajdonképen török állapotok. Az évszázados török tunyaság, zsarnokság, erkölcstelenség, baksisrendszer tartotta fönn az emberi viszonylatoknak azt a borzasztó rendezetlenségét, mely megadkadályozott minden művelődést, minden haladást, mely megakadályozta a modern berendezkedést. Egy darab középkor volt az egész Baikán, a középkori keresztény érzés icinden szenvedést, elnyomatást, zsarnokságot megenyhítő vigasza nélkül. Igen, ezért volt napirenden ott az albán, maczedon, szerb, bolgár bandák garázdálkodása, s ennek kellett végét vetni ezzel a hatalmas bolgár-szerbgö.ög nekifohászkodássa). Nézd, ahol nem volt rend, szabadság, termékeny munka: ott ki kellett törni a háborúnak; semmi iobban nem bizonyíthatná, hogy^ tehát a hol megvan a rend, szabadság, termékeny munka, ott nem lehet eljutni a véres leszámolásig. — Hiszed te, hogy Oroszországgal se jutnnk odáig ? — Hiszem. Oroszországnak is csak a könnyű prédához fűlik a foga. Hej, de nagy kedvs lett volna elárasztani a télen mérhetetlen csapataival Galicziát és Észak-Magyarországot Szkutari ürügye alatt! Mindig ugy láttam az ormótlan jegesmedvét, hogy fölemeli a talpát, hogy ránk tegye, meg visszahúzza szép csöndesen, fölemeli, visszahúzza, fentartásért még itt is milyen ádáz harcz folyik, lépteimet másfelé irányítom, de csakhamar egy kétségbeesett sivitás hangzik ismét a légben!... Lent a fenyves alján kétségbeesett makogás hallatszik, a megrémült özecske hangja az, de már ekkor fellázad bennem is a bosszú, a megtorlás, lanohasteremet mely megvan töltve, vállamról leveszem, hogy a zsákmányozó rablónak meg ne kegyelmezzek. A tátongó mélység felett, egy pont látszik amely pompás irányt választ mert felém tart, rugdalózó özbak van a sas karmai közt, czélba veszem a sast és kilőtt töltényem nagyszerűen talált. A mélység szélén, 87. ijedelemtől földhöz lapulva fekszik az őz, feléje tartok s mikor lépteimre fölneszel, kis fejét fölemeli s dióbarna szemeivel reám néz, azután felugrik és a másfélméteres szakadékon átvetve magát, eltűnik a boróka bokrok sűrűjében. A meglőtt sas pedig egyet, kettőt vergődve legurul a szakadékba, nem sajnálom, sőt valami káröröm száll meg . . . Tovább megyek, az egyik csermely partját választom utamul, melynek vizében a fÍGzánkoló halacskák, a fénylő pikkelyü pisztrángok uszaak játszi könnyűséggel a víz folyásának fölfelé, órák hosszat ülök a parton és gyönyörködöm játszi kedvökben. De ez időtöltésemnek is a mai nap már vége, mert az a nagy izzó golyó amelynek minden egyes fénykévéje éltet, ember, növény és állatvilágot egyaránt, már a hegyek mögé vonult, hogy átadja uralmát az éjjel birodalmának. Kigyúlnak a magas régióban az apró, tüzes szemű gyertyácskák és mosolyogva gyönyörködnek az öreg föld szépségeiben ők is. A nyitott ajtajú pásztorkunyhóból gyönyörködöm még az Isten csodás alkotásában, s ilyenkor neki zudulnak agyamnak, remények és történetek, álmodott és valóképek . . . Ide jöttem, ráborítani az illúziónak porladozó fátylát, födje be csalódásaimat — szemfedőként. Jacxkovics Miklbsné. de nagy kedve lett volna hozzánk ! Nem tette; miért ? Mert látta: nem hozza be; még ha győzne se hozná be. Nekem igazában csak a~ francziákon függött a szemem: itt az egyetlen soha vissza nem térő alkalom Elzász Lotharingia visszaszerzését megpróbálni: nem láttad, menynyire izgett-mozgott? De nem mozdult! Miért? Az okos franczia érti ám a kétszer kettőt: azért nem mozdult. A »revanche« örökre elmarad most már. — Elképeszt ez a határozott beszéd. Miért tehát az az óriási fegyverkezés? Az a sok uj ágyú, az az általános európai létszámemelés? miért hozza be éppen most a franczia a hároméves szolgálatot, hogy több legyen a katonája? — Ezt valóban nehéz megérteni, barátom. Az bizonyos, hogy nem ésszerű dolog. De ha nem ésszerű, ak'cor bizonyos, hogy ösztönszerű. Erre nézve különös dolgot sug a sejtelem. Alig merem kimondani neked, hogy mert te nem szereted a paradoxonokat. Mit gondolsz, nem a háborútól való össztönszerü félelem okozza é mindezt ? nem a háborút akarják é valóságga lehetetlenné tenni ezzel ? Ez a rettenetes félelem a háborútól, mellyel fegyverkezünk, — nem fogja megakadályozni magát a háború kitörését ? S nincs-e már lehetetlenné téve a hármas entente-val és a hármas szövetséggel ? Lehetséges olyan háború, melyben egész Európa két fele egymásnak essék? s a technika minden eszközével pusztítsa azt az óriási szervesen összefüggő technikai berendezkedést? Nem ad rbszurJum vitte a fegyverkezés a háborút azzal, hogy olyan terhessé tettük ez óriási befektetéssel, az óriási tömegeknek ilyen példa nélkül való lábraállitásával ? — Hej, ha jövő ilyenkor lángban áll egész Európa, de fogok nevetni rajtad, barátom ! . . . Azt hiszed, az élet a logikának sima, egyenes utján halad ? Kulcsár Gyula. A fegyenczmiinka és a magyar ipar. A magyar ipar — sajnos — sohasem dicsekedhetett azzal a szerencsével, hjgy az állam valajfi túlságos nagyon kitünteti a támogatásával. Sót! Eltekintve egy-egy vállalat szubvenczíonálásától, egy-egy ingyentelek átengedésétől: semmi, de semmi sem történik az állam részéről az ipar s a mindegyre szegényebb, koldusabb iparos-osztály érdekében. Az iparos osztály, kölönösen pedig a kisiparosság, máj egy évtizede harczol a fegyenczmunka ellen. Az állami fegyintézetekben tudvalevőleg munkakényszer van, a fegyecczek bizonyos kéziiparra' foglalkoznak s késútoisnyeiket piaczra is hozzák. Kezdetben, vagy tiz évvel ezelőtt, mikor a. börtöniigy rendezésével divatba jött a fegyenczmunka, a fegyenczek készítményeit csak a csendőrség, rendőrség és a katonaság szükségleteinek ellátására fordították. Már ez is sok kárt okozott az iparnak, mert hiszen e készítmények szállításában addig az ipar részesedett. De ez még hagyján. Később azonban e rendszeren •— hiába volt az iparosság tiltakozása — változtattak s a fegyenczmunkát spekuláló vállalkozóknak adták bérbe. Természetesen ezek a vállalkozók igyekeztek kihasználni azt az előnyt, amit az olcsó fegyenczmunka kibérlése nyújt. Ki is használják alaposan. Nagy üzemeket rendeznek be a lehető legkisebb befektetéssel, hiszen mindent, épületet, berendezést készen kapnak a fegyházból s a munkaerő is potom olcsó, Meg is gazdagodnak alaposan, valamennyien. Az ipar meg mindegyre szegényebb és sze-