Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-05-22 / 21. szám

2 1913. május 22. Czivilizált népeket lehetetlen kirabolni. S érdemes akkor háborút viselni? A német franczia háború óta nem is volt háború czivilizált ország ellen, csak barbárok ellen, kik ezen nemzetközi termelésen és pénzviszonylaton kivül esnek. Csak barbárok ellen adtak pénzt a bankárok, mert csak ilyen háború nem renditette meg az általános gazdasági helyzetet. Hogy az oroszok háborúba keveredtek a japánokkal, csak azért volt, mert azt hitték róluk, hogy azok is barbárok*. Arról koldulnak moet is . . . Gyarmatokat szerezni még behozza, de már az is nagyon véknyán . . . Csak ugy hozza be valahogy, ha óriási befektetéseket tesznek a barbár fold és nép megművelésére. De ebből mi lesz? Hatalmas lesz a meghódított nép is, a kultura, pénz, vasút beáramlása egyenlővé teszi a hóditóval. Kanada már kimondotta, hogy hadi vállalataiban nem segiti Angiiát, a hóditót, csak ugy egyszerűen kimondta . . . India is, azt írják, ez?n az uton van. Ezen az uton van az egész világ. S milyen jellemző, hogy arról mennyi haöikárpótlást fizessenek a törökök a bolgároknak, nem Szófiában vagy Stambulban tanácskoznak, hanem Párisban döntik el — a franczia bankárok. S milyen jellemfő az a sok nemzetközi kongresszus, moralpeda^ógia, orvosi, esperantókongresszus ... a föltámadt olitnpíádok, ahol a brazíliai nég'-r mérkőzik a japáni bajnokokkal és a svéddé;.. Ez ugyanaz a világtörténelmi jelenség, mmt hogy az én fekete angol malaczaim d c/< o berben-januárban azt az Argentiniábói sz litott szép piros szemű kukoriczát ettek ugyanolyan árban, mint novemberbei: az alsóbagodi kukoriczát. Kulcsár Gyula Az internátusróL Medgyesi Lajos jubileuma, nemcsak a saját, de a zalaegerszegi főgimnázium ünnepe is volt. 16 év óta áll az intézet élén s ha tudjuk, hogy 18 éve van Zalaegerszegnek gimnáziuma, akkor el kell ismernünk, hogy az egyikről szólva, nem hallgathatunk a másikról sem. Egy kezdő intézetnek kifejlesztése vagy a mi esetünkben egy régebbinek átíejlesztése egészen más irányú és más czélu intézménnyé, nagy munka, súlyos feladat. A régiek helyett más szokásokat hozni be, a már meggyökerezett felfogásokat megváltoztatni s hozzászoktatni különösen az érdekelteket, hogy a dolgokat uj szempontokból bírálják, ehhez egész ember kellett. Ebben van Medgyesi Lajosnak legfőbb érdeme. Zökkenés nélkül, simán vezette a reá bizott intézetet arra a magaslatra, amelyen a mai napon áll, s a melyről arra egyedül illetékes iórumok állapították meg, hogy a Dunántulnak néhány kiválóbb intézete között foglal helyet. Erős gyökereket vert a 18 évvel ezelőtt elültetett csemete s most már ninc? hátra más, mint ápolni, gondozni, hogy dus lombozatot is hozzon. Nagyon sok a leendő még, sok üdvös, hasznos ténykedésre van tér. A jelenben csak egyre akarok reá mutatni s ez az int snátus. Az intézet növendékeinek körülbelül egyharmada vidéki. Egyszer e lapban felhívtam a szülők figyelmét arra, hogy ha yermekeik sorsát igazán szivükön viselik, meg kell változtaíciok eddigi eljárásukat, keresniük kell az érintkezést a tanárokkal, akikre fiaik jövőjét bízzák. Szülőnek és tanárink együttműködése biztosithatja csak az óhajtott eredményt. Sajnos, akkori soraimnak n ncs m§g a kellő hatása. Még ma is idegenkedéssel tekint sok szülő az iskolára, VHgy jobban mondva a tanárra. Joggal állíthatom, hogy nem felelnek meg kötelességüknek. Itt, laknak, sem költségbe sem áMozatba nem kerül bemenni az intézetbe, ahol a tanárok mindenkor szivesen állanak rendelkezésükre. Ha ezt kell megállapítanom a helybeliekről, mit mondjak a vidékiekről. Itt még nagyobb a baj. Saját gyermekét csak megkérdezi egyik is másik is a feladatok felől, helytelenségeire figyelmezteti, de a máséval ki törődik ? A vidékiek nagy része nincs is olyan helyen, ahol a kellő felügyelet, a nevelésükhöz szükséges ismeret, intelligenczia meg volna. Nem is lehet kivánni. A szülő megfizeti gyermekének ellátását, de nem fizetheti meg, a legtöbbnél az anyagiak hiánya miatt sem azt a folytonos figyelmet, gondot és utánjárást, ami az ellátásnál is szükségesebb, fontosabb. Ennek a pótlására van hivatva az internátus. Idézem iít Medgyesi Lajos jubileumi beszédének erre vonatkozó részét : „Az interndlusról szólva, melyre nézve a kormány igen kedvező és nagyon is elfogadható ajánlatot tett a vármegyének és a városnak: ma már nem lehet kérdés tárgya, jó o az internátus, vagy nem jó? kell e hát internátus, vagy nem keli? A tapasztalat u. i. már nálunk is eldöntötte ezt a kérdést, mert a szülök mellelte foglaltak állást, felkarolták; hiszen ahol internátust csak állítottak, nem győzik befogadni a nagy számban jelentkező tanulókat. És ez természetes. Czélja u. i. az internátusnalc nem az, — mint talán tévesen hiszik, — hogy benne szegény tanulók, vagy mondjuk igy: csupán szegény tanulók nyerjenek elhelyezést, amely esetben melegágya lehetne a prolelárságnak, hanem az, hogy a fizetni tudó vidéki szülőket megváltsa attól a súlyos gondtól, hogy hová adja be, kire bizza nyugodtan a fiát, sz9me fényét, hogy az az idegenben boldoguljon is. Mert ha talál is olyan privát házat, ahol egészséges lakásra és élelmezésre számithat, — bár kis városunkban a jelentkező lakáshiány mellett ily házakban nem igen válogathatnak a szülők, — még mindig fennmarad a szülőnek az az aggodalma, vájjon meg lesz-e ott a kellő felügyelet, ami feltétele a tanuló boldogulásának. Hát ezeket a súlyos gondokat veszi le a szülők válláról az internátus! nevelés, mely nemcsak egészséges lakásról, észszerű ellátásról, testi nevelésről és szórakozásról — Feküdj! kiáltotta a huszárok őrnagya, amint észrevette a tánczoló bombát. A kardiukkal kaszáló huszárok rögtön lebuktak a földre, csupáu egy fiatal ujonczíársuk nem volt eléggé gyors. Mire körülnézett a bomba roppant dörrenéssel felrobbant s jobb karját leszakította. A fiatal huszár vértől borítva menten összerogyott. Rózsika rögtön letette a kosarát, korsóját, lehúzta a huszár véres atilláját és bekötözte a karját. A szegény huszárt eszméletlenül vitték a sebkötöző helyre. Rózsika pedig, mintha mi sem történt volna, összeütötte a bokáját, nagyot tapsolt apró tenyerével, csatadalra gyújtott, majd nagyo kat rikkantva tánczra perdült s rövid szoknyája libegett, lobogott, suhogott a szélben. — Oda se neki szép huszár, kiáltotta, szüksége van az Istennek is a magyar huszárra. Ezt egy másik huszárnak mondta, akit épp most csapott ki a sorból egy bolond ágyúgolyó. Amint lebukott a lóról, felugrott, de megint leroskadt. Egy szempillantás múlva ismét felugrott s elhalóan nyögte: — Fáj a szivem. Azzal holtan roskadt le. A fáradt ágyúgolyó ugy mellbe vágta, hogy megszakadt a szive. Rózsika most megint pajzán dalba fogott, hogy a szomorú hangulatot elriassza. De alig fordult egyet-kettőt, mikor egy bomba egyenesen neki repü t s lekapta szép, barnafürtös tejét. A gyönyörű leányfej egy ölnyire röpült a törzsétől. A huszárok mély megilletődéssel nézték a halálnak ezt a kegyetlen tréfáját. Egy pillanat és elnémult az aranyos leánysziv, a folyton csicsergő dalos ajk, mely annyi vidám órát szerzett nekik. Többen leugrottak a lóról, kedvese hozzárohant, felkapta és sirva csókolgatta véres fejét, kimeredt szemét, halovány aiczát, amiről még a halál se tudta leszakítani a szépség és fiatalság viruló rózsáit. Eközben folyton dörögtek az ágyuk, búgtak, sivítottak a puskagolyók, égett a mező. Félelmetesen nagyszerű látvány volt a tűzben hullámzó kalásztenger, amely, mint egy végeláthatatlan vörös fátyol zizegett a szélben. A huszároknak is vissza kellett huzódniok és magukkal vitték a szép fiatal leány holttestét, kosarát, borát. Amikor aztán megpihentek, kardjukkal sirt ástak a hós markotányosnőnek és gyászdalt énekelve, beletemették a megcsonkított leányt. Rózsika sírjára nem tűzhettek keresztet, de ott volt az elesett huszár törött kardja, azt tűzték melléje, aztán egy kihűlt ágyúgolyót tettek rá sírkőnek. — Jertek barátaim halotti torra, szólt könnyeit törülve Rózsika vőlegénye, aztán sorra adogatta köztük a leányka boroscsutoráját. AZ italtól sirva vigadó hangulatba jöttek. Körül ülték a frissen hantolt sirt, aztán elénekelték fölötte Rózsika kedvencz nótáit. A kürtösök is odajöttek s mivel Rózsika legjobban szerette az ébresztő méla-akkordjait, a trombitások mély érzéssel, panaszos sírással elfújták fölötte az ébresztő mélabús dallamát. Hanem a szegény kis Rózsika nem pattant fel többé, nem szaladt végig a puszta földön alvó századok előtt és nem kiáltotta csengő nevetéssel : — Ti lusták, még se keltek ? Nem halljátok az ébresztő hangját?! Rózsika már csendesen pihent a jó puha anyaföldben, amelyet jobban szeretett az édesanyjánál is, akitől bucsu nélkül ment el, hogy a honvédek szenvedéseit enyhítse, felvidítsa őket, ha busulnak, megkaczagtassa őket, ha vidámak. Sokszor veröfénnjé varázsolta köztük a komor hangulatot és dalolva ment értök a halálba. És hány ilyen névtelen hősnője volt a szabadságharcznak ! A sasokkal repültek a galambok is a dicsőség vérmezője fölött.