Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-05-08 / 19. szám

1913. május IS. MAGYAR PAIZS 3 •melle. Hangja zúgott, dörgött, harsogott a mikor szólni kezdett: — Isten, ki örökkévaló vagy és mindenható •agy, hallgasd meg most az én imádságomat is. Lelkem keserűségéből és tisztaságából fohászkodom hozzád én. A te bölcs akaratod a te szent igédnek szolgájává tett engem. Méltatlan szolgád vagyok, mert ki is lehetne méltó a te szent igédhez? De azért hiven törekedtem teljesíteni parancsodat Uram és Istenem. Dicsőségedet hirdettem minden időben s elvezéreltem hozzád az erőtlen és fájdalmas sziveket. Szent házad falai közül és titkos kamarámból éjjel és nappal elküldtem hozzád fohászomat, hogy a te végtelen hatalmad és kegyelmed mentsen meg minket kárhozattól, dögvésztől, pusztulástól, égnek földnek ránk szakadásától. Most uj ellenség rohan ránk bószen, mint a fenevad, hogy széttépjen bennünket. Ha te elpusztulni engeded azt a mi hazánkat, ha te kiirtani engeded ezt a mi magyar nemzetünket: az én ajakam akkor megnémul örökre s az én szivem bezáródik. Akkor én hozzád többé nem fohászkodom, hadd jöjjön rám a kárhozat és dögvész, a pusztulás és égnek-földnek rám szakadása. Porszem vagyok, egyetlen lehelleted elfu engem a semmiségbe. Bocsásd rám lehelletedet, ha én elvesztem hazámat és nemzetemet! . . . Szava elhalt a zokogástól. Vele sírt a szent gyülekezet örege, apraja. Akkori tanítónk, most egresi lelkész, ugy tudom, ma is élő ember, irta le ezt minden iskolás fiu és leány számára. Azután még sok tiltó szót leirt apám számára is. * Farkas Imre volt a székesfehérvári püspök. Kegyes derék ember. Nővére volt Bárdossy József felesége, a ki nemestársunk és birtokostársunk volt Mezőszentgyörgyön. Ámbár katholikus mégis eljött Pünkösd első napján templomunkba s meghallgatta Bózsa László rettenetes imádságát. A második ünnepen korán befogatott s bement Fehérvárra püspök sógorához, a ki atyafiságos szívességgel fogadta. Szótlanul ette meg az öreg Bárdossy az ebédet, melynél néhány városi és megyei ur s pár kanonok is jelen volt. Ebéd után azonban a jelenvoltak előtt azt mondotta a püspöknek: — Tudod-e, püspök sógor, miért jöttem most hozzád ? — Istenem, ennyire sülysdtem volna?! Éu is ilyen volnék ?) — »Mi az, hogy te házas vagy? »Házas«, az csak egy szó. Te most is épen ugy magadban teljesen különálló egyén vagy, mint legény— Tadom. Atyafiszeretetböl. — Nemcsak azért, hanem azért is, hogy megmondjam neked, hogy most vágd már földhöz a bibliádat Mindenki elképedt, bár ismerték az öreg hóbortos eszejárását. Csak várták mit mond még. — Csak vágd a földhöz. Beleütött már a menydörgő ménkf ebbe a mi szegény, jé hazánkba. A kormány elrendeli, imádkozzatok érte. Csak a haldoklóért szokás imádkozni. S ha már egyéb mentségünk nincs, mint az imádság, akkor már nincs mentségünk ! Alig várta be a pogány szarakért a megérdemelt szemrehányást. Haza jött s otthon nyomban elmondotta : — No most igazán megtérdeltem püspök — sógoromat. pir#s pünkösd napján* Piros pünkösd napján, Szép, suhanó szárnyon: Szállj át „fehér galamb". Szentlélek galambja, Az egész világou. Béke legyen szárnyad Mindenik csapása, Hogy szív, ha hitetlen, Lélek békületlen : — Legyen békessége, Legyen gyógyulása! Piros pünkösd napján, Mennyei jelképen, Óh égi „tüzes nyelv", Gyulladj ki felettünk, S zendülj meg a légben. Hirdesd ki még egyszer Világ hallatára: Hogy az eszme ellen, A szeretet ellen Hasztalan a világ Minden Golgotája! Szabolcsba Mihály. En>lékek. Te kartonszoknyás kis leányka voltál, Én iskolába járó kis diák. Ép ugy, mint mostan, bódító tavasz volt És illatot lehelt minden virág. Emlékszel-e? . . . mig koszorúba füztük A tarka rét színes virágait, Bohó szívvel ezrével szövögettük A gyermekévek legszebb álmait. — Tudsz e nekem is még valami dolgot adni a parkírozásban ? — Teljesen készen vagyunk. Hanem, ha nincs j elenedre, kimegyek máma veled — a Rózsaköre. És jártunk-keltünk reggeltől napestig. Játékunk félbe csak akkor maradt, Ha — kifáradva — leültünk pihenni A patakmenti árnyas fák alatt. Tavasz van most is. A virágos fákon Most is dalol a lombok közt madár. Minden a régi, éppen ugy mint akkor, Csak Te meg én vagyunk messze, messze már... A gyermekévek gondtalan világa Elmúlott régen, gyorsan tovaszállt, Az álomkergetés, a dal, a játék Súlyos robot, nehéz munkára vált. Az élet terhes igáját vonszolva Oly lassan telnek, múlnak a napok . . . — Mióta eljöttem arról a tájról, Azóta oly elhagyott vagyok. Titokban meg-megsiratom most is — Igy tavaszszal, mikor sok a virág — Azt az időt, mikor te kislány voltál Én meg iskolába járó kis diák . . . Somogyi Imre. Minek a disznópásztor ? . . . Mult számunkban közölt erre vonatkozó hírünk — ugylátszik — viszhangra talált a városi képviselők körében. Erre vall az alábbi levél, melyet a képviselőtestület egyik agilis tagjától kaptunk : Tisztelt Szerkesztő Ur! A Magyar Paizs legutóbbi számábau egy idillikus hirecske látott napvilágot, a községi kanászró.', a ki évi 400 korona pénz és mellékjárulékaiért sem akar Egerszegre akadni. A hirecske csodálkozik azon, hogy ennyi pénzért sem hajlandó egy kanász a, — »fa alatt furulyázni!« Utánna jártam a dolognak és azt a felvilágostást nyertem, hogy nem épen csak arról van szó, hogy négyszáz koronáért és mellékjárulékaiért nem akad egy furulyázó ember, (Mert ilyen azért akadna ám ezer is.) hanem arról szól a nóta, hogy annak a kanásznak, azokból a járulékokból 3, mond három bojtárt is kell tartani, fizetni! Ugye kedves Szerkesztő Ur, igy már aztán sokat vészit a dolog, vélt poéziséből? — Különben is mamár csak ritkán látni, még furulyázó juhászt vagy gulyást is, a kik pedig hát csak tavasztól télig járnak, egyik dombról a másikra. A kanásznak, szegénynek, a kitől pedig zenei tudományt is követelnek, a kinek télen, nyáron, hóban, esőben, csatakban, viharban ki kell hajtani, pedig, haj, dehogy is van furulyázni kedve; ehhez a mesterséghez — Isten bocsás meg! — alkalmasabb a káromkodás, a vad kitörés, mert nem hiába disznó a disznó! Ugy hallom, az őrzésekre a város évente négyötezer koronát fizet rá. Pedig reánk férne a takarékoskodás, már minden alapot megnyomorítottunk. Hát nem közelebb fekvő dolog, egyszerűen beszüntetni a kihajtást? Tudom, akadnak sokan, a kik elátkoznak ha tudomást szereznek erről az én véleményemről, pedig nincs igazuk; mert bizonyítani is fölösleges, hogy különösen a disznók a csordából vagy kondából hozzák haza a sertésvisztl Az olyan városban, a hol nincs közös kihajtás, a sertést tartóknak 4—5 disznajából ha elhullik egy; nálunk ötből három, négy, sokszor mind az öt! Micsoda mérhetetlen nemzeti vagyon megy igy pusztulásba! Hiszen a téli kihajtás már maga is kész veszedelem 1 Amikor az az állat csatakban, hidegben, hóban, egész nap túrja a földet, hogy egy kis gyökeret, vagy férget találjon, estére hazaérve vártja a csatakos nedves alom. Hogyan legyen az ilyen szegény állat ellenálló képes! Igy aztáu a gondos, jó gazda, a kinek módjában van (De hinynak nincs kellő szalmája!) jó száraz, meleg alommal várni disznóját, maga sem tudja, hogy egyik állata a másik után hullik el. lyel minden apró szükségletemről gondoskodik. Ó ezt mind kötelességérzetból teszi, nem szerelemből. < — Csakugyan, csakugyan ! — gondolja Mártony. — Oh, de hülyék vagyunk mi férfiak! — S forró szánakozással gondolt hirtelen az otthonhagyott, a gondolatban megcsalt asszonyra; egy világért nem adta volna, ha most azonnal odarepülbetett volna melléje. Most a gépirókisasszony kezdett rá: — »A kötelességből vitt szerepből de könnyen kiesik az ember! Az érzés a legtökéletesebb dolog a világon (s egy laposat pislantott az ügyvédre). Az érzés mozgatja a világot, az érzésnek van mindenekfölött joga. Ahl ha az érzéseknek parancsolni lehetne, Károlyi Az áttör mindent, a társadalom minden buta eló Ítéletét ép ugy, mint a kouvencziók üres, de kegyetlen formáit. Ah! miért is kellett nekünk találkozni, Károly?* Az ügyvédnek vállára hajtja a fejét. Az ügyvéd átkarolja. (Erzsi elfödte szemét, védte az erős fény ellen. korodban. Éc a tied vagyok, tehet ez ellen valaki valamit? tehettem e én, hogy ne legyek a tied ?« Nam bírta tovább Erzsi. Fölugrott. — Menjünk. — Fölkapta a kabátját és csak futott ki. Mártony utána. — Várjon, Erzsi. — A leány megállt. Az arcza égett. Mártony fogta, ráadta a kabátját; érezte, hogy egész testében reszket a leány. Mártony nem kérdezte, mi baja. ö is érzett valamit, valami borzasztó émelygést. Jobbuak látta nem beszélni a dologról. Egy órát várakoztak az állomáson a vonatra. Csak sétáltak egymás meliett némán. S a vonatban, aztán a györöki állomástól a villáig való ballagtukbao, folyton ugy voltak, mint a gyerek, aki rossz fát tett a tűzre: »jaj, csak vertek volna már meg!« Ébren várták őket odahaza. Kimondhatatlan hálát éreztek az otthonvalók iránt, hogy azzal az elfogulatlan nyájassággal fogadták őket, mintha csak az udvarról jöttek volna be ebédre. Reggelinél ezt kérdezte Mártony a feleségétől: