Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-11-21 / 47. szám

1912. deczember 26. MAGYAR PAIZS 21 fajszecsapásnak tartok. Közlöm a czikkét pontosan s utána teszek egy pár megjegyzést. y>(Helyesirás és nyelvészet.) A Magyar Tudományos Akadémia, mely eddig meglehetősen konzervatív helyesírási elveket vallott, ugy látszik, beadja a derekát s elfogadja azt a helyesírást, melyet a kultuszminiszter rendeletére máris tanítanak az iskolákban s melyet az újságok, a magán irás, egyszóval az élet már úgyis magáévá tett. El fog tehát tűnni a cz s öreg emberek Írásában ezután oly avultau fog hatni a c után a z, ahogy ma hat a vesszös 's vagy pláne a vesszös a'. Nemkülönben meg fog szűnni a kettőzött kettős mássalhangzók teljes megduplázása s az igy támadó másssalhangzó kongresszus egygyel legalább kisebbedni fog. Az utolsó asszonynyal is helyet fog adni az egyszerűbb asszonnyalnak. Eddig tehát helyes volna a dolog. Ugy áll azonban a helyzet, hogy a fonetikus Írásmód ilyen sikerei után valószínűleg még tovább fog hatolni. Csak egykét iróra van szükség, aki akár feltűnési viszketegből, akár meggyőződésből elkezd — mint e szótól kezdve e sorok irója — fonetikusan írni, ugy aggya vissza a szókat alkotó hangsorokat, ahogy a iüle diktájja s egyszerre egy valóságos helyesírási káosz előtt állunk. Máris csodálatra méltó, hogy iróink köszt még nem akadt reformátor, aki ezt az elvet teljesen érvényesítse. Tóth Béla irta ugyan éccaka és mingyárt, sőt ezt is: esső, de ez nála csak egyes szavakra szorítkozó szabály volt. Jöhet azonbau egy lángész, aki minden nyelvészeti tlvet felrúgva, ridegen lekottázza betűkre a beszéd hangjait. S — most már bezárva a fonetikus irást — a legnagyobb baj az lesz, hogy ennek az írónak majdnem teljesen igaza lesz. Ha ugyanis fonetikusan irunk, akkor irjuuk igazán fonetikusan. Nincs semmi értelme annak, hogy azt a néhány szót. amit a mai állapotok közt nem fonetikusan írunk, ne szintén egészen hangzás szerint irjuk. A nyelvészetnek úgyis minden téren ki kell lépni eddigi konzervativizmusából. Uj fajták olvadtak bele a mrgyarba, melyek a magyar beszéd ritmusát és tempóját megváltoztatták; egy csomó szót, amelyet kettős mássalhangzóval kell irni, ma már a legtöbben egyszerű mássalhangzóval ejtik ki. Például: a kellemes szót, melyet a slegtöbb városi ember kellemesnek ejt ki«. »Az uj gazdasági élet, az idegen nyelvekkel és népekkel való érintkezés pedig egészen más szóegyeztetési módokat, mondatszerkezeteket teremtette*. Az az elv, hogy a több alanyu mondatban az állítmány egyes számban van, ami magyar sajátság volt, haldoklik. Sőt a sok után is már többes számot használ a legtöbb ember: sok emberek, sok népek. Mindezt pedig nem lehet röviden a magyartalanság és műveletlenség vádjával agyonütni. A nyelv elsősorban egy közlekedési eszköz és pedig a tömegközlekedés számára. Ha tehát a tömeg csökönyösen, állandóan használ valamit rosszul, az idővel helyessé lesz. Foglalkozni kellene nyelvészeinknek ezekkel a kérdésekkel. A rideg konzervatizmus nem ér semmit s legfölebb arra vezet, hogy a nyelv minden vezetés és nyesegetés nélkül, burjánszerüleg fejlődik majd tovább.« Réformátor ur czikkének az elsöfelében ártatlan okoskodások vannak arranézve, hogy ne származásilag (ethimologice), hanem hangzásilag (phonetice) Írjunk. Hát hiszen nem uj dolog az erről való vitatkozás. A 17. században már élénken foglalkoznak vele. Sárospatakon a Lórántfi Zsuzsánna iskolájában Megyesi Pál, a hires prédikátor és nyelvész a hangzó irás mellett van. Aztán ki is kapott ©ocer-kéccer Geleji Katona Istvántól, a gyulafejérvári püspöktől s kitűnő nyelvésztől. Bethlen Oábornak ez a papja már azt mondja, hogy irjuk le a szót ugy, amint születik, nő é6 fejlődik, mert különben nem ismerünk rá a származására. Vitatkozás alatt tiszteletreméltó mindakét ellenfél. Sót helyes a Réformátor ur kívánsága, hogy legyünk következetesek. S ne ugy, mint Tóth Béla, hogy csak egy-két szót ir fonetikusan (éccaka, mingyárt, esső) s a többit etimologikusan. De nincs igaza Réformátor urnák, hogy a következetességet csak a fonetikára nézve tartja ezükségesnek s az etimologikus irás nem jó sem részleteiben, sem összesen. Ez még hagyján. Ez privát gusztus. De hogy a saját fonetikus írására nézve is milyen sötét kavarodásban vau Réformátor ur, az bámulatos. Jónak tartaná azt, ha Tóth Béla essó't ima, j mert az ő füle ugy »diktájja«. De ki az ördög \ mondja ezt essőnek Tóth Bélán kivül? Ámbár lehet egy Tóth Béla numero cváj, aki esssőt irna, más milliók csak esőt Írnának. A göcsejiek ezsöt, a selyp (pösze) gyermek eszőt irna, mert ugy »diktájja« a füle. És ez az öt különböző alak egyöntetű következetesség volna Réformátor ur szerint a magyar helyesírásban. Szeretném én látni azt a láugészt, aki betűkre kot

;ázza^le mindenik különböző beszédűek a hangját. A sötétben belebotlik Réformátor ur a kettőzött mássalhangzókba. S ha azt mondaná, hogy irjuk mindnyájan mindig csak egy mássalhangzóval mindazokat a szókat, a melyekben eddig kettőzött mássalhangzók szerepeltek, pl. it, ot, kelemes: hát ebben volna valamelyes ratio. Csakhogy nem ezt, hanem azt mondja, hogy a kellemes helyett irhatnók igy: kelemes, mert (s itt van a fejszecsapás) »mert a legtöbb városi ember (vagyis a legtöbb művelt ember) igy ejti ki ezt a szót: kelemes«. (Milyen kelemes beszéd!) Pedig hát téved Réformátor ur, mert nem igaz az, hogy legtöbb városi ember igy beszél. Csak az lehet igaz, hogy Réformátor urnák városi ismerősei, barátai között özek vannak többen, pl. valamelyik törvényszéki elnök, valamelyik árvaszéki elnök, valamelyik kir. ügyész, valamelyik ügyvéd, isko aigazgató, vagy egy főszerkesztő s több ujságiró, akik inkább tótosan szoktak beszélni. De ezek, ámbár hogy ponderálnak, talán csak mégseip numeráinak többségben is Magyarországon. Én smertem egy törvényszéki elnököt, aki szintén Réformátor urnák a társaságába tartozhatik, aki következetesen »kelemesen« beszélt. Ez is városi ember. De kinek jut eszébe őt utánozni? S van Zalamegyébeu legalább is 300 ezer ember, akik következetessen kellemessen beszélnek. Ezeknek is igazat kellene adnunk kiejtésben is, írásban is, ugyé ? Milyen kelemess beszéd lenne ebből! Némely-helyt a kell helyett csak azt mondják : kő, és kék. (Annyi a tudós közöttünk, hogy fele se kék). A kombináczióból lenne kőemes, és kékemes beszéd. Az emiitett városi törvényszéki elnök vallatja a tanukat: Látta? kérdezi. Nem láttam, mondja a tanú, de hallottam. Rárivall az elnök, aki máskor j>kelemesen« beszél, hogy: Hüottakról itt nem beszélünk. »Hiszeu nem is beszédek a halottakról, hanem a hallottakról«, felel a tanu. Az elnök le akarja csukatni a tanút, aki még kompetái vele. Pedig az elnöknek nincs igaza. Hanem igaza van a tanúnak, hogy halott és hallott között különbség van, és abban is igaza van, hogy magyarnyelven a magyarok, t. i. ezek a tanuk, mégis csak jobban tudnak beszélni, mint a tótok. Én elhiszem, sőt tudom, hogy a tótok jelemesen, szelemesen és kelemesen beszélnek magyaiul; de hát mégis miért kellene Dekünk épen az ők hangoztatásuk szerint rendeznünk az írásunkat? Ezt csak Réformátor ur tudná megmondani. Azért, mert ezek városi emberek, sőt ezek vannak legtöbben Réformátor ur barátai között. Nem gondol arra Réformátor ur, hogy más újságírónak más mezőkről vannak nagyobb számban a barátai. Az én barátaim például a göcseji emberek, akik nem városiak ugyan, de sokkal többen vannak, mint a Réformátur ur pajtásai és nyomatékosabbak azért is, mert hamisítatlan jó magyar emberek. Most hát ajánlom én is azt, hogy irjunk ugy, amint ezek a jó magyar emberek hangoztatják a beszédet? Ezek az én magyarjaim például igy beszélnek: Ére, óra e lapocska szélén Ki nyillott e tulipánt e borázda szélén... E, kéte szá, háromé szá, Hamis vótá rózsám, ege csótá. Én is igy mondjam? S igy is irjam? Nem. Higyje el Réformátor ur, hogy ha hangoztatás szerint imánk, akkor nemhogy egyöntetűségre nem tennénk szert, hanem azt érnők el, hogy huszmillió-féle lenne az írásunk. Mert a tótok sem engednének az ők jussokból. Tessék elhinni, jobb az etimologiai, a szószármaztatás szerinti írás. A hangzás szerinti Írással felette megnehezítenék a nyelvtant az idegenek előtt és a gyermekek előtt és a későbbi nemzedékek előtt. Igy írnánk: Ha nem szalacc, maracc Sehogyan se halacc, [ Búzakévét* aracc — malac. Elég szerencsés a magyarnyelv abban a tekintetben, hogy a szónak eredete és származtatása szeriűt van a hangzás is. Ugy mint a régi görögben és latinban. Egy kis eltérés csupán képzés és ragozás közben esik, pl. szabaccság, (szabadság), szaladsz, maradsz, haladsz, aratsz i stb. Ilyen esetleges eltérő hangzás van a görögÍj ben is, a latinban is, de ezeket egyszerűen nem i szabad hangzás szerint irni. Szükség nincs rá, í kárt pedig tennénk vele. f Csupán egynéhány szó van a magyarnyelvben, amelyet már gyökerében másképen hangoztatunk, mint ahogy leírunk. Ezt ki lehetne irtani. Golyó, gólya, boglya s b. Keleten: bogja, Dunántul: bogla. Akármelyik jó. Az értéken sem váU. toztat. Épen igy: jertek, vagy : gyertek; borjú, vagy bornyu. Főleg a ly betűt ki lehetne dobni a magyarnyelvből, mert ezt sem önmagában, sem szóban nem lehet hangoztatni. A mint hangban, akképpen Írásban is helyettesitheti a j vagy l. Ha nyelvészkedni akar Reformátor ur, beszéljen erről s ne igyekezzék rávenni minket, hogy jelemesen, szelemesen és kelemesen beszéljünk, mint az ön barátai. Ám, tudja Pál, mit kaszál. Tudja Réformátor ur, mit csinál. Ezen kezdi, ezen a kicsiségen. Tudja jól, hogy ez a jelem, kelem, szelem a nyelvnek nem a rendszerébe vág, szervezetét nem sérti, a nyelv fel sem szisszen miatta ; hiszen olyan mindegy az, hogy a jellem, kellem, szellem tartalmát a jelem, kelem, szelem fejezné ki, — mint ha a boczit borjúnak vagy bornyunak hijjuk. Jól tudja, hogy okos ember ezért a kelem szóért szót sem emel. Én sem ezért a szóért szólok. Csak az argumentumjáért s egy messzebbható czéljáért. Azt mondja, irjunk kelemet, mert a legtöbb városi ember ugy beszél. A fityfenét beszél! Eit kikaczagjuk. S ha nem kacsagjuk ki, hanem szót fogadunk neki, akkor sincs semmi baj. A nyelv életében annyi kárt sem csinál, mint légy zümmögése a viharban. DJ Réformátor ur már tett egy lépést. Egy ravasz fejszevágást. Ha már ezt elfogadtátok, igy szól, fogadjátok el a következő javaslatomat is. És Réformátor ur csakugyan tovább megy. Már a következő sorban igy prédikál: y>Az uj gazdasági élet, az idegen nyelvekkel és népekkel való érintkezés egészen más szóegyeztetési módokat, mondatszerkezeteket teremtett«. S ezek között jóaak tartja, ha az idegenből átvedlett emberek szóegyeítetése szerint mi is azt mondjuk és irjuk, hogy: sok emberek, sok népek. Vagyis kipusztulhat a magyarnyelvnek ősi sajátsága, törvénye, s jöhet helyébe az idegen nyelvek sajátsága. Jőnek Bukovinából, Galicziából, Sziléziából, Ausztriából, — jőnek a vendek, horvátok, szerbek, tótok, az oláhok, az örmények, a czigányok, hozza mindenik a maga nyelvi sajátságát, az üzleti nyelvét s a szőrös nyelvét és azt mondja, hogy az a magyarnyelv, amit ő beszél. S jussa van hozzá mindenkinek, mint a levegőhöz, ugy-é ? Micsoda »kelemes« kis magyarnyelv keletkezik, ebből! De semmi. Azt mondja Réformátor ur, hogy: »a nyelv elsősorban közlekedési eszköz.® Mintha azt mondaná, hogy : csak üzleti eszköz. S lesz aztán ez a lealacsonyított eszköz is egy megfordított eszköz ilyenformán: Kilóméter 7, korona 2. Lesz a németnyelv kedviért német szórend ilyen formán: »Willig nahm er die Botschaft von Jesus Christus, dem Todten und dem Auferstaadenen an. (Klopstock. 10. 235 és 236. sor.) S ennek a mintájára immár a magyar ujságiró is igy ir: ». . . temetése tegnap ment folyó hó 8 án délutáu 4 órakor nagy részvét mellett fényes pompával Zalaegerszegen végbe. Uj emberek. Uj nyelvrendszer. Még pedig rendszertelen rendszer. Mert Réformátor ur szerint nem baj, ha minden belföldi és külföldi, minden eredeti és lett magyar érvényesiti az ó saját gusztusát a magyarnyelvben. A kereskedő csinálna ilyen magyarnyelvet: korona 7. Tóth Béla irna essó't. A városi tót urak beszélnének kelemesen. Az újságírók — nyilván a latinnyelvből — átveszik a sok ambereket és sok ujsjgirókai. A német szellemű ember pedig hátradobva a ' határozót, igy csinál magyarnyelvtant: Minijárt