Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-10-31 / 44. szám

2 MAGYAR P U Z S ÍM 2 október 31. Hangulatok. Azt irja a Deutsches Volksblatt, hogy egyik kezemen összeszámlálhatom, hány magyar van Rumán. Igaza van. Buma és környéke vaiamikor hangos volt a magyar daltól. Ma már a német meg a szerb szó uralkodik itten. A magyar szerényen húzódik meg a sarokban. Most már henczeghet a német lap, hiszen az itt lakó magyarság legnagyobb része már nem magyar. A Zsolnay, Vasas, Nagyszombaty, Körmötzy, Kecskeméty, Varjú, Vajda családokban egy lélek sem birja már nyelvünket. A Deutsches Volksblatt pökhendiségére nem felelnek ezek. Pedig ezeknek kellene. Egy magyar úriembernek kisasszony leányát tanitom magyarul. Az apa nagy magyar. Erós függetlenségi s a gyermekei már nem tudnak magyarul. Ime mit tesz az anya! Első órán azt tanítottam, hogyan kell magyarul köszönni. A következő órán magyar köszönéssel megyek a szobába, ő németül fogad. Tréfásan figyelmeztetem, hogy neki már magyarul kell fogadni engem, mire ö igy válaszol: — »Bitte ich spreche nicht gerne ungarisch.« — És mit szól ehhez a papája ? — ó ezt nem tudja. — És nem fél, hogy én elárulom? — Majd megvédelmez a mama. Igen és én elhallgattam az atyja előtt. Ha megmondom, a leány boszuból nem fog tanulni egyáltalán. Igy talán mégis sikerül némi rokonszenvet keltenem a szivében a magyarság iránt. Óra után bejön az atyja, s pipaszó és egy pohár bor mellett elbeszélgetünk. Behozza az öreg a »Budapest«-et. — Nézze öcsémuram, ezt a lapot járatom már tizennyolcz év óta. A leány odaül a zongora mellé. Kottaállványa tele van magyar nótákkal. Az apja vette neki. Ezeket meg kellett tanulnia. Játsza is nagyon szépen a magyar nótákat, de mikor azt mondtam neki, hogy énekeljen, azt felelte: — Bitté ich kann nicht lesen ungarisch. Nem mertem az atyja szeme közé nézni, hátha kiolvassa szememből a vádat. Szenvedélyes tánczos lévén, elmegyek minden mulatságra, bármely náczió rendezze is azt. A mult hónapban a horvátok rendeztek egyet, a sHrvatski Dóm« adósságát akarják kifizetni. Ezen a mulatságon ezer korona tisztát hoztak össze erre a czélra. A terem föl volt czifrázva alaposan. A falon ott díszelgett a piros fehér-kék zászlócska, alatta egy-egy horvát jelmondat. Sürögtek-forogtak az egyenruhás szokolisták. Égy magyar kadét is eljött velem a mulatságra. Séta közben ez a fiu valahol fölfedezi a díszítésben véletlenül egymás mellé került pirosfehér-zöld szint. Örömujjongva újságolja nekem ezt. Egy szerb leánnyal sétálok, ki tiszta magyaros kiejtéssel vágja oda epésen: finczí népecskék, akik rávetették most magukat, régen a Szalem Alejkumot viszonoznánk. Lett "volna csak a török olyan, mint régen a római, vagy mint jelenleg az angol, hogy vas eréllyel irtja a nemzeti hajtá okat ott, ahol a lábát megvetette, — egységes, nagy világhódító nemzet maradt volna a török. Ha pedig ezt így elhisszük, — micsoda értelme van az európai sajtót betöltő sírásnak a mohamedánoknak keresztény-üldözéseiről? Nincs annak semmi alapja. A török Dem a jámbor keresztényt agyabugyálja el, vagy szükség szerint lövi hasba, hanem a tolvajt, aki mindeu ok nélkül ráront és javait rabolja. Egész bizonyosok lehetünk abban, hogy a komitácsi bandák állandó betörései űem az elfojtott imádság bosszúállása volt, hanem közönséges betöréses lopásé. És mégis Péter király, Ferdinánd czár, Nikita mester és a kis görögségnek György névre hallgató ura hadi kiáltványában a szent háborút proklamálja. Az üldözött keresztény testvérekért megy a játék és ami a törököt égö gyűlölettel töltheti el aljas ellenségei iránt, az az, hoay hazug jelszavakkal bontanak zászlót és megtévesztik Európát. Mert hát ez a flegmatikusnak vélt faj érzelmi szálakon alakítja lelkivilágát. Azt hiszi a Jámbor, hogy az európai közvélemény segit vagy árthat nekik. Semmit sem segit, semmit sem árthat. Itt begombolkozott üzleti felek vannak és « boltosok nagyok és kicsik. Nagy az angol, az orosz, ezek a nagy alkuszok, ezek rángatják odalent a hadviselő feleket. A kis szatócsok pedig a harczoló felek, de a kik ebből az üzlet— Magyar szia ezen a szerb földön. Tényleg csodálatos. — Nézze Nada, ue politizáljunk. Azért jöttünk, hogy mulassunk. — Ea nem is politizálok. Látja nálunk szerbeknél vannak ezek a radikálisok, önálló pártiak. Én azt sem tudom mit akarnak, miért hívják őket igy. Szerb vagyok. S ez nekem el 'g. Ne hidd édes magyar vérem, hogy ez n leány valami műveletlen leány. Felső leány volt Magyarországon. A szerb öntudat oly erős benne, hogy mivel itt jelenleg szerbek vannak, tagadásba vonja történelmi jugunkat, semmibe sem veszi a jelenlegi közjogi helyzetet. Szerb föld. Pont. —ma. Séta . . . *) Csak azért sem gorombáskodom a laptulajdo nos szerkesztő úrral 1 Nehogy megint (?) neki legyen igaza. M«g aztán úgyis látom, hogy ö rettentően haragszik . . . Pedig én hajlandó volnék vele, akár egy éjjelt is átmulatni. De hát ó, a tőle megszokott módon ós — bocsánat, — hdnyavetiséggd, szellemeskedik és sziporkázik! (Csak azért is: Vizet az öregnek/) „Mwolt! Ittvolt! Tivoli!" Jujjujj! Micsoda tár háza a szellemeskedésnek 1 Szinte sok az, egy agyvelőnek ! Ha én ezt tudnám, nem maradnék meg ilyen kis városban! Nem én . . . Most aztán már, azt hiszem, mindenki előtt teljesen be van bizonyítva, hogy én vagyok a — csirkefogó! Pedig én igazán nem akartam az ó haragját, ilyen nagy mérvben magamra zúdítani! En csak — szögezni akartam. Leszögezni azt, hogy 0 nem javult meg, mert tudósításai még mindig homlokegyenest ellenkeznek az igazsággal! (No, ez csak elég simán volt mondva!) Az pedig sehogysem hívatlan prókátorkodás, a mikor az ember a maga igazát — bizonyítja. Szolgálatot akartam neki lenni, nehogy megtörténhessék vele az a csúfság, hogy a következetesen hamis és elferdített tudósítások mián, esetleg kitiltsák öt a közgyűlés terméből. Ez aztán olyasvalami lenne, mint az egykori embernek ügyész után való kiabálása. Mert a közgyűlések ugyan nyilvános jellegűek, de mégis, mindennek van határa! Ha esetleg ez a malőr megtörténnék vele, az biz Isten nem irányulna az igazi sajtó ellen. Én legalább ilyenféle hangulatot tapasztalok ... . (Négy pont.) Tiz ivet kellene tele irnom, ha én mindazon *) Hogy a Magyar Paizs szerkesztősége mit helyesel, mit helytelenít éi min sajnálkozik, erre nézve megjegyezzük, hogy csak azokat a dolgokat nem helyesli, amik nem helyesek, vagyis amik nem igazak és a mely dolgok bántalmazó modorban adatnak elé. — Ennek a czikknek csak első feléért nem vallal felelősséget a szerkesztőséi. Sz. bői szintén ki akarják venni a maguk részét. Mert üzlet az egész. Az üzletnél pedig nincs rokonszenv meg ellenszenv, csak — haszon. * Döntő ütközet! Hányszor olvastuk ezt lapjainkban. Szinte mosolyogjunk, hogy milyen pokolian határozott értesítése van a pesti lapoknak, szinte órára megmondja, mikor lesz Várnánál, meg Drinápolynál a üőutó ütközet, sőt már azt is olvastuk, hogy a kis hatalmak seregei Aja Szófia mecsetére Konstantinápolyban melyik délnek 13. órájában tűzi ki a lobogót. Már pedig tiszta sor, hogy akármilyen lármával és hirlapi nyilvánossággal visel valamely nemzet háborút, még ha ezt a nemzetet szerbnek hívják is, — azt legkevésbé kötik aa újságírók orrára, hogy mikor fogják vívni a döntő ütközetet. Azért szives olvasóm, ne higyj a háborús hirlapi tudósítóknak, még ha börzéket is remegtet meg, még ha Londonon keresztül is jön. Mert minden egyes híradásnak üzleti érdeke és értéke lehet. És nemde különös, hogy mikor a drinápolyi csata eldől, a budapesti közúti vasút részvényei esnek, vagy emelkednek. Az ördög tudja, hogy mi köze van a budapesti mészhabarcs részvénytársaság értékpapírjainak a prisztinai szerb csatához. Pedig van valami összefüggés, mert az ördögbe is, miért kell a budapesti habarcs-részvényekuek esni ezekre az inczí finczi kis csaták hírére. zagyvalékra a mit összehordott, felelni akarnék. Három czérna osellag? mondja ü. Nem á, uram; mert három celoluid csillag és egy szép sárga selyem pertli. És népfölkelő tisztjelöltség 1 És háborúban csapattiszti minőség! És milyen, de milyen minősitvény ' Olyant még Czebe ur soha nem is olvasott! Kérdezze csak meg Kovács Jenő urat. Nagy rang az uram, katonáéknál! Különösen az ó katonai rangjához képest! Mert Cz. ur kollégái ugyan aranycsillasrot szoktak kapni; mégis nem tudom, jutott e óaeki abból a czérna csillagból akár csak kettő is? Ennyit a csillagzatokról. Szép, sárga sarokházam szemet szúrt Önnek is? Kérem, most épen eladó! Vegye meg ezt is. Tessék csak belülről is megtekinteni, meglehetős jól fest. Nem is volna utolsó látványosság, ha ebből a Méltóságos utczai sarok ablakból, az én pMrohos alakom helyett, a laptulajdonos ur derült s szellemet sugárzó arcza mosolyogna le a járókelőkre. Bocsánat ez nem méltóságos utcza; ez kegyelmes Batthyányi-utca, lóvén ez a volt miniszter és vértanúról elnevezve. Lássa mindig oktatnom kell, mégis haragszik. Városbírói ámbicziót is fedezett föl bennem ? Ná . . . ná . . . írásba adom, hogy ilyet én tízezer korona évi fizetés mellett sem íogadnék el soha! Nem érzek magamban erre elég hivatottságot. Vannak perczeim, mikor önzetlen is tudok lenni. Gróf Batthyány (éle ezüstbot? Szívartárcza? Szivartárczát, — sajnos, — nem kaptam. Kaptam azonban a választás emlékére, valamint a szepetki központból vasúton beküldött háromszáz és íO kocsin (Lásd a Zalavármegye akkori számát) behozott több száz szavazó polgár — emlékére, egy ezüstbotot és tgy fényképet! Ezeket a dehonastáló dolgokat be kell ismernem. Itt nincs kibúvó. Ámbátor röstellem. Cz. urnák azonban függetlenségi bokros érdemeiért praktikusabb dolgot, — neki száznyolczvau koronát adtunk, — emlékül. Igaz, hogy ö evvel sem látta kellőképen megfizetve hazafias közreműködését. Hja, hja, nem érdemes manapság hazafiaskodni. Nem lehet belőle megélni. Csúnya idők. Csúnya idők . . . Végül azt hiszem, a jobb izlésü publikum az olyan czikkektől undorodik meg inkább, mik egy tisztességes ipart akarnának lekicsinyelni. Pedig hasztalan, a pikkoló árusítása mégis fölötte áll a lödörgésnek. Még a »visszafejlödő« hetilap körüli nagyképüsködésnek is. — Különben jgea sajnálom ezt a jobbsorsra érdemes fiatal eml>ert, bogy igy levetkezi komoly számbavehetőségét... Node beszéljünk tovább, városi ügyekről. Preszly Elemér orsz. képviselő a Zalában czikksorozatot irt a városokról, a városok fejlesztéséről és vezetéséről. Preszly, noha czikkeiben elmond sok ismert közhelyet is, mégis ugylátszik, alapos ismerője a városi életnek, közigazgatásnak és városi gazdálkodásnak. Ó ellentétben vau az egerszegi közgazdásszal, mert arr

a Mivel magáról a döntő csatákról szóló újság bejelentésekről az a véleményem van, hogy azok nagy része a szerkesztőségi asztaloknál dóntődik el és határoztatik meg : csak nem vágom magam alatt a tát, hogy ezek után magam induljak jóslásba és jövendöljem meg, mikor lesz vége a háborúnak ? De minden polgári szem odasandit, hogy ez a háború nem tarthat soká. A hadat üzenő telek anyagi ereje fog rövidesen kimerülni és lehetetlennek gondoljuk, hogy az európai pénzpiaczon a problematikus értékű dinárokra nagyobb kölcsön szerezhető legyen. Talán még d.'intó ütközet sem lesz és a nagyhatalmak lefújják a kis háborút és hazamennek a vitézek. . . . Egykor pedig guzsliczárok dauája vonja be ezt a kis piszkjs betöréses kísérletet a költészet himporával. Kétségkívül itt is hősi katona módra estek el emberek s ezeknek hősi vitézségét a legendák köde veszi majd körül, avagy a pásztor tüzek mellett születő népdal . . • Még ha erre gondolunk, némi kis lelki megenyhülós vesz erőt rajtunk és nem arra . . . amit a diplomáczia körmönfontsága összeravaszkodik: azt a költészet virággal övezi és csúf voltát eltakarja. . . . Istenem, hányszor megismétlődhetett már a történelemnek ilyen hazugsága! V. L.