Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-08-08 / 32. szám

.250 MAGYAR PAIZS 1912. augusztus 1. A régi egyforintosok és az uj kétkoronások. A régi egyforintosok bevonása és az uj kétkoronások kibocsátása körül valóságos irodalom fejlődött ki az alatt a pár hónap alatt, amióta a csere processus folyik. Pro és kontra vitatják a monarchia összes gazdasági lapjai, vájjon az uj veretek kisebb ezüst értéke, de ugyanaz a vá sárló képessége nem csökkenti-e a nemzeti vagyont, avagy gyarapodásnak nevezhető e az, hogy az átveretéssel az állam mintegy 18 — 19 millió korona nyereséghez jut a szinezüst révén? Hogy melyiknek vau igaza, nem érdemes vi tatni, mert alighanem ugy áll az eset, hogy egyiknek is igaza van, a másiknak is, viszont azt is elmondhatni ép oly meggyőződéssel, hogy eg>iknes sincs igaza. Ez es:tben pasztán arról lehet szó, hogy eddig X métermázsányi ezüstnek ennyi vásárló képessége volt, mig ezentúl ugyannyi métermázsányi ezüstnek több vásárlóképessége lesz. Ezúttal tehát senki sem veszített a vásáron, mig az állam, — nevezzük ezúttal pénzügyminiszternek — nyert rajta 18 millió koronát, — adja isten egészségére. A dolog azonban nemzetgazdasági szempontból sokkal érdekesebJ, mint hinné az ember, mert a helyzet az, hogy itt megint szemben állunk azzal a régi és divatjából is kimúlt középkori szokással, ami különösen a kis német fejedelemségeknél volt divatban ann k idején, de még a tizennyolczadik század elején is, és amit köznyelven ,,pónz rosszabbodásnak" neveztek a nemzetgazdászok akkor is, most is. Azok ugyanis, de már a trank dinasztiáknál is megfigyelhetjük, egyszerűen ugy segítettek a pénzügyi bajokon, hogy a forgalomban lévő pénzvereteket egyszerűen bevonták, súlyban megcsonkították, az értékét azonban továbbra is oktrojálva, a pompás művelet révén gazdagodtak a feleslegből. A dolog eredete azonban nem ez. A régi fejedelmek, a kultura kis fokán álló népek fajai rendesen nyersanyaggal fizették a tisztjeiket, hivatalnokaikat, mert hiszen érczvereteik alig voltak, állandó hadseie^re pedig nem volt szükségük. Amint azonban fejlődött a kultura, az érczpénz szüksége is nőtton nőtt, mert a fejedelmek szükségletei is bővültek. Az érczpénzben kirótt adók utján szerezték tehát a fejedelmek, királyok a maguk pénzszükségletét. és ez kényszeritette aztán a népeket az érezek feldolgozására, kulatásár . Később, mikor már a nemes érezek is ismeretesek voltak, a pénz kezdett hatalommá fejlődni. Addig amig az uralkodónak volt szüksége az ércpénzre, a veretek „javulása", nagyobbodása volt az érdekük. Később azonban az ellenkező érdekek fűződtek az uralkodáshoz. E veretek lehettek kisebbek, az érték emelkedése volt a fődolog. És ezen a ponton kezdődött TTI—rmirOTír'

1 TTOT iriT—íi RANW—UMM_IUUUI MBBCI amidőn a nyirkos esthoinályban megjelent a „fehér asszony". — Dort ist die weisse Frau! kiáltja a király és ujjával a jelenségre mutat, a mely épp egy őrházat megkerülni óhajtott. Többen odaiohannak. A fehér asszony" eltürít egy gesztenyefa mögött. A király az első pillanatban ijedten néz a „fehér asszonyra", azután ös zehuzva kabátját, igy tiól kíséretéhez: Fázom! Ugy látszik lázam van . . . Hallgatagon, mogorván ment a kastélyba. A király már má-nap Bóc?be ntazott. A ,irhó; asaszony" — Miksa császár halálát jósolta .... 18S9. január 1-én a Burghoí „Fran/enaplatz"án megjelen a ,,feher asszony". Katonaság lezárta a teret, a .,fehér asszony" azonban újból eltűnt. . . Ugyanaznap eijel Schönbranban is látták. Egy őrszem löltartja. — „Haltot!" — kiált. A „fehér asszony" hangosan nevet és tovább megy. A katona lekapja fegyverét és szuronyával a ,Jehór fsszonyra'- ront. A ,,feher asszeny" eltűnik. A katona elájul és kórházba kerül. Félrebeszól ós meghal. Szülei még ma is élnek valahol Klagenfurt közelében. Néhány hótie a , fehér asszony" megjelenése után — meghalt Rudolf trónörökös . . ^ azóta nyoma veszett. Soha többá nem jelent m^jjl a Burg vagy Schönbrunn parkjában .... Ileld Albert. a pénz fokozatos „rosszabbodása", vagyis minél | kisebb nemesfém érték, minél nagyobb vásárlóképességgel bírjon. Jöttek a zsoldfizetések, a sok éves háborúk, amik egyre emésztették a vereteket. Minden háború előtt, vagy alatt egy fokkal rosszabbodott a pénz. Pár grammal kisebb lett a veret, A katonának a zsold kellett, a pénz pedig örökké kevés volt. A pénzhamisítás is onnan datálódik, a honnan az első érezveretek. Amint a pénz megszületett, a mostohatestvére, megszületett a pénzhamisítás is, ugy, hogy hamarosan gondoskodni kellett az üldözéséről. Már a nyolezadik században törvényt is statuálnak rá. A középkor második felében különösen tobzódott a pénzrosszabbitás elmélete, A Karoling és Merowing német dinasztiádból származó uralkodók egyszerűen egy fináncötletnek nézték a dolgot és alkalmaz ák mindannyiszor, amikor csak a szükség ugy kívánta, a Karolingi korszak valóságos rendszerbe illesztette a pénzrosszabbitás elméletét. Atolvasztották és a jó pénzből csináltak rosszat, majd a népre egyenértéküként kényszeritették. A kétkoronások kibocsátásának ez a történelmi háttere ad némi érdekességet nemzetgazdasági szempontból. A mostani pénzrosszabbitást tekintve, valóban nem lehet ráfogni a közöspénzügyminiszterre, Ingy ugyanazok e szempontok vezették, mint a Marowingokat, vagy a Karolingokat annak idején. Manapság 18 millió való ban nem nagy summa egy Monaichia háztartásában, ahol egy pár ágyú megesz annyit egy kis hadgyakorlaton. Az államkincstárban van, avagy volt száznegyven millió darab ezüstforint, amelyek most kerültek átveretés alá, kétkoronásokká. Egyelőre 25 millió kétkoronást vertek. Ez pedig a következő egyszerű eredméunvel járt: Az osztrák értékű ezüst forint nyers súlya 12.35 gramm; ebből szinezüst 1111 ; a kétkoronás tiz gramm sulyu és 8 35 gramm szinesüstöt tartalmaz, tehát több mint husz százalékkal kevesebbet, mint az egyforintos. Az átveretés következtében marad tehát a kincstárnak 69.000 ez3r kilógramm ezüst körülbelül 6—6 fél millió korona értéket képvisel, ami elég szép nyereségnek látszik az első pillanatra. Ezt az értéket tulajdonképen a közönségtől vette el az állam, de ez a veszteség csak látszólagos és nem tényleges, mert hiszen a kétkoronások értéke és vásárlóképessége ugyanakkora, mint az egyforintosoké. A dolog azonban még itt nem fejeződik be. Mert az állam köteles a veretést folytatni mindaddig, amig mindf-n egyforintost át nem veretett, ami természetesen óriási különbséget hoz ki a nyereség terén. Ha a következő hét három évben még ötven millió darab egyforintost veret át a kincstár, ez pedig nemcsak valószínű, hanem bizonyos is, akkor a különbözet százharmincnyolczezer kilogramm szinezüstöt tesz ki, ami megint 12—13 millió korona nyereséget jelentene a kincstárra nézve. Már most ha a 6—6 és fél milliót hozzáadjuk ehez a nyereséghez, akkor megállapíthatjuk, hogy az állam ezzel a tranzakczióval 18 — 19 millió koronát keresett. Ha a közös pénzügyminiszter ezt a nyereséget az adófizetők javára irná, nem volna ellene még annyi kifogásunk sem, mint amennyi igy van, vagy nincs, csakhogy alig hisszük, hogy az ilyen olcsó jövedelemben az adózó polgárság is része sülhet. Eziránt tehát nyugodtak lehetünk Haszuunk az nem lesz belőle, nekünk magyaroknak különösen nem. A közös pénzügyminiszternek sokkal fontosabb dolgai, gondjai vannak, minthogy a mi terheinken könnyítsen. Azt azonban mindenesetre megállapíthatjuk, hogy kárunk sem származott az ügyből, mert amig a állam pecsétje rajta van a vereteken és két koronát ér az uj pénzdarab, mint amennyit az egy fo rintunk ért, nem kell törődnünk az érem teóriákkal, amik elvégre is nem tartoznak csak a tudomány körébe mindaddig, amig gazdasági érdekeinket nem sértik. Csak ha sértenék, akkor lehetne szó arról, hogy az érempolitika gazdasági kérdés is, a tudományos volta mellett. Addig azonban nem fontos ebből a szempontból. * Fontos azonban az állami hitelélet szempontjából. Hogy mennyire az, arra nézve csak egy példát akarunk felhozni. Az 16S6 ik évi Éremreform törvény — amit Anglia hozott — bizonyítja legjobban és legfényesebben, hogy a pénzrosszabbitás elmélete Alapjában véve nem jó politika és bogy csak a szegény államok szoktak ilyen eszközökkel élni. Már pedig aki a szegénységet ilyen eklatánsan dokumentálja, az nem a hitelképesség javára történik. Mondom, Angliában az éremreform törvényt Montagu kincstári kauczellár vitte keresztül, (ő alapította az Angol Bankot is.) Ez a törvény szólt az elkopott és rossz pénzekről, veretekről, amelyeket az angnl államkincstár, utalványok ellenében bevont, a pénzeket átverette, jó, uj pénzeket veretett a saját kölsségén és az utalványokat ilyen pénzekre váltotta be. És noha nem biztak a dolog sikerében, mégis fényesen bevált a transakezió ós régen ismert dolog, hogy attól az időponttól kezdődik az Angol állami hitelnek hihetetlen módon való rohamos erősödése, virágzása. Tehát nem az erősíti az államok hitelét, ha ügyes transakcziókkal, régi trükkökkel, pénzroszszabbitás utján néhány millióhoz jutnak, hanem az állami gazdasági élet szoliditása. Szebenyey József. A jutalom. — Irta: Sütő Károly. — Szegényes bogárhátú falusi kis házban, ócska íróasztal mellett ül Dr. Sipeki Balázs s rójja gondolatait, a fehér papírra. Édes anyja, a jó „tiszteletes asszony" a kályha mellett vastag kapcsos könyvből betűz valamit és olvasás közben többször feltekint görnyedő fiára s néha egy-egy elrejtett könnycseppet morzsol szét az arczán. Künn, — sürü pelyhekben esi'í a hó s az utczán is csak ritkán lehet látni egy-egy gubába húzódó alakot el menni. Tél van, — hideg van. Szivesebben ül mindenki otthon a kandálló mellett minthogy az utczát rójja, ebben a kutyának sem való kemény időben. Balázs többször kitekint az ablakon, hosszan elmélázva. Nézegeti talán a hulló hópelyheket... talán a néptelen utczát ? Bizonyára gondolatait rendezi, mit papirra akar vélni ? . . . Nem — ! . .. Eszébe jut az elmúlt diákkor, midöu édesapja az öreg tiszteletes ur is élt még. Akkor nem volt ilyen szomorú a karácsonyuk sem ! Mindenkinek hozott a Jézuska valami szépet, valami jót. Mennyivel jobb élet is volt akkor az egyszerű papilakban. Mikor ö baza jött a yárosból, hol diákoskodott, minő büszkeséggel tekintett rá édosapja s mennyi féltő gonddal szeretett jó annyja s tisztelettel két kicsi testvére. Bizony akkor nem érzett senki szükséget mindegyiküknek meg volt, amit teste lelke msgkivánt. De megváltozott az idő kereke. Az öreg tiszteletes a Kovács Gáspár temetésen meghűlt s épp holnap lesz egy éve, hogy el is temették. Árván maradt a család. Balázs a temetésén sem volt, mett kint járt külföldön a fiatal báróval, kinek nevelője volt. Tudatni sem tudták vele, mert hol innen, hol onnan érkezett egy-egy levele, melyben mindig csókolta öreg szülői kezét. Szép verőfényes márcziusi nap volt, a fák fakadó rügyei a természet ébredését hirdették, midőn Balázs haza került külföldről. Maga az öreg báró küldte haza a saját fogatán. Vidáman s örömteljes aic/.czal nyitott be a kisajtón. Bodri, a hűséges oreg házőrző örvendező farkcsóválással sietett elébe, szeretettel dörgölndzött hozzá s nyaldosta kezeit. Boldog érzéssel lépett be az előszobába, hol édesanyja éppen az ő legutóbb küldött levelét olvasta sűrű könnyhullatások között. Szomorú fogadtatás, fájó viszontlátás volt ez Balázsnak. Édesanyja sápadt arczárói, kisirt két szeméből mindent kiolvasott . . . Zokogva borultak egymás nyakába, siratták a szerető férjét, a becsületes kenyérkeresőt. Sivár boldogtalan lett az életük. A lakást is át kellett adni az uj tiszteletesnek. Balázs kibérelte jelenlegi szegényes kis lakásukat s azóta itten húzták meg magukat s éltek a szerény penzióból, amely csupán az éhenhalástól mentette meg őket. Balázs nem annyira maga, mint szegény édesanyja miatt aggódott. Fájt, vérzett a lelke, ha látta, hogy valami hiányt érzett. Igyekezett is segíteni a szükségen. Tollat ragadott, czikkeivel elárasztotta a fővárosi és vidéki lapokat. A szerkesztők örömmel fogadták dolgozatait, buzdították, bátorították és díjazták is. Neve csakhamar ismert és tisztelt lett az egész