Magyar Paizs, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1911-12-07 / 49. szám

2 M AGYAK P A í Z S 1911. dpczemher 7. A szivekhez. Irta: Rákosi J*nö. Az első szóra, az első kiáltásra szárnya nőtt a legszebb gondolatnak: a beteg gyermekről való gondoskodás gondolatának. Szárnya nőtt és a gondolat szárnyát csattogtatva berepülte a haza téréit és ahol megcsapott egy szivet, a sziv ki nyilt s befogadta a gondolatot. És a munka egyet lépett, s nagyolt lépett. Varázsütéste tetté vált a szándéK és ma már nem kezd»ni, hanem csak folytatni kell a dicső müvet, amely a tavalyi esztendőnek egy históriai tényévé leve. Hiszen mentő révet épitettúuk az élet, a szenvedés tengerén tehetetlenül vergődő lelkednek. — A gyermekvilág a nemzet életének a forrása. Amily bőven fakad, amily zavartalanul folyik, amily épen c-örgedez: abban a mértékben vetődik fény, őröm, remény arra az útra, amelyen a nemzet a maga jövöj nak titkai falé vándorol. A nemzet ereje, a nemzet hatalma, a nemzet dicsősége lélekzik a bölcsőkben, szóllal meg a gyermekszobák vidám zajában és dobog fel a gyermekek szivében. A gyermekvilágon kell a nemzet szemének pihennie, mert a maga jövőjének a képét szemléli benne. Jusson eszetekbe a Krisztusi mondás : Bocsássátok hozzám a kisdedeket, mert övék a meuyek • nek országa. a nemzet pedig, Krisztus szavával ezt mondja : Jertek velem a kisdedekhez, mert ők az én Menyországom. És nem a boldog gyermekekről vau a szó, amikor én a Ti szivetek ajtaján zörgetek. Nem a gazdad vagy jó nódu emberek gyermekeiről, akikért a szülék képesek mindarra az áldozatra, amely szeretetüknek megfelel; nem is az ép és egészséges gyermekekhez hívlak ezúttal benneteket, akiknek vidám zaja, csengő nevetése a világ legdicsöbb és legédesebb muzsikája; — hanem viszlek benne'eket a szegénység és a betegség tanyáira, ahol ez a leglelketlenebb zsarnok pár a gyermekvilágot fojtogatja. Letörli nedves kezévet arcza szép színét; ujjával megérintvén szemét, elveszti ragyogását; irtóztató szájával elfújja örrökre kicsi ajakáról a mosolyt. Akinek a szive e gondolatokra össze ntm facsarodik, aki még nem látott b .ldogtalan szülőt, ki beteg gyermekén ne n csak segíteni nem, de nem tud szenvedésein enyhíteni is: aki nem látott kisded koporsót, amelyet szegénységgel szövetkezett betegség ácsolt; aki nem látott tehetetlenül vergődő anyai szivet megszakadni, nem látott gondban kimerült atyát bomlott elmével vagy megrontott erkölcscsel; aki a szenvedések szenvedesét, a kinok kinjU, a gyötrelmek gyötrelmét a nyomorban pnsztnló gyermekserevolna! Még az sem óriási, egyetlen előnye volt fölöttem .ettentő gazdagsága. — És neked félre kellett lépni? — Hát mondjuk igy, bá^ önérzetem megmentett a lealázó állapottól. Láttam, hogy a leány tüntetőleg mellőz és szívese 'ben fogadja a másik közellétét; minden felindulás nélkül télreállottam. És még maradt is hozzá egy kis vigasztalásom. Mindjárt észrevettem, hogy mikor a másikkal azokról a közönséges dolgokról beszélgetnek, a mi kettőnk között soha szóba sem jött, egészen máskép találja magát. Közvetlenebb, természetesebb és igazibb. Akkor ismertem meg, hogy milyen tulajdonképen. Nem vo tak már gondolatai mélységgel és fensőséggel ellátva, hanem telve az untató hétköznapiassággal. Es láttam azt is, hogy ez a tulajdonképeni természete; az előbbi a mit én velem szemben használt, csak tanult, tettetett dolog volt. Egy egész életen nem lett volna rá e-et, hogy ki bírta volna tartani, igy hálát adtam magamban a másiknak, hogy ideje korán megmentett, ki tudja, mily nagy és helyre hozhatlan csalódástól. — De azért mégis csalódtál és azért vagy te most önzetlen szerelmes, aki egyben igen nagy pesszimista. — Természetes, hogy pesszimista vagyok. Mert az optimista a mámoros alvó, a pesszimista pedig a fölébredt, józan ember. — Bár sorsunk hasonló én mégsem vagyok ennyire elkeseredve. Lehet, hogy a kedély állapotom is nagy befolyással van erre. Látod én is csalódtam. Még mondhatom azt is, hogy a te esetedhez hasonlóan. Annyira voltam már, hogy igy> gondolkoztam: Nem érdemes manapság ideá'istának lenni. Mert csalódni, csalódhatik más got nem látta; az ám zárja el beszédem elül a szivét. De aki Krisztus örökét, a gyermeket sze reti, a maga gyermeke boldogságáért abban hálás, hegy italt, ételt és orvosságot kíván nyújtani az elhagyottak és elesettek ártatlan gyermekeinek; aki bé akar menni a boldog sziv, a nyúgodt elme és a béké& lelkiismeret földi paradicsomába; aki szereti gyermekét, istenét és az álmát, melyben testi és lelki ereje megujui: az jöjjön, az tárja ki szive kapuját szózatom előtt és áldozzon az oltáron, melyet papokként nemzetünk legszebb, legdicsőbb, legnemesebb asszonyai és legtiszteletreméltóbb, legfönkeltebb, érzésben, gondolatban és cselekedetben legfényesebb férfiai vesznek körül. Az áldozati tüz meg van gyújtva, a láng ég, füstje égnek száll: hozza el ki-ki azt a hasáb fát, amelytől a legtisztább, legideállisabb oltár tüze messze világító máglyatúzzé lesz; abban égjen el ezrek nyomora, százezrek gondja, milliók elhagyatottsága. És a Nsmzet szeretete gyermekei iránt, hite önmagában és reménye jövőjében szálljon égre a füsttel, mely az Istennek kedves áldozati osz lopként emelkedik a magasba. Zalai kábáré. Irta: Tivolt János. Nyilván, hogy el ne maradjunk a kortól, most a fősaisonban, a mi Vármegyénk és Városunk urai is szolgálnak a t. cz. közönségnek, egy egy kábáré számmal! Dummer August játéknak lehetne nevezni az előttünk lefolyó mókát, ha nem ugy volna, hogy a szereplők a néző közönségnek szánták az August szerepét. A néző közönségnek, a melyik vétkes könnyel müséggel nézi, a mikor egy egy országos, va<;y megyei politikai ssenylap, egész szemérmetlenül, mondhatnám szemtelenül cserélgeti, csak ugy máról holnapra, a köpönyeget, az úgynevezett politikai meggyőződését! A közönség egyrésze pedig nem hogy kisöpörné portájáról az olyan bérencz lapot, hanem még előfizetésével is támogatja azt. S igy látszó lag megerősíti az önzet eu tollú firkoncz >kat abban a tévhitükben, hogy ime, a közönség is helyesli köpönyeg forgatásukat, a közönség sem erkölcsö>ebb náluknál . . . Én tudom, hogy ez, — hála Istennek 1 — nem igy van; mert nap nap után százsz.ir is tanuja vagyok az olyan kifakadásoknak, a melyek ép.-u nem felemelőelí az illető lapokra nézve! De hát. azért mégi akadnak sokan olyanok is, a kiket meglehet téveszteni. Az élesebb szemű ember előtt ugy fest ez a dolog, mint egy álhok, hamis, mégis nagyon ügyes keringő a subvencziók, pau sálék és koncé isiók körül! Mintha azáltü, bogy egyes emberek vagy csoportok megsütik a kis pecsenyéjüket, megvolna mentve a haza! Ez egy igen ravasz metbodus, mely azonban, — sajnos — Magyarországon közismert s gyakran alkalmazott dolog; a mely methodus kezdi a siránkozó panaszon, majd rátér a krokodilus kényeket hullatva, az elmaradottságunkra, szegénységünkre. nyomoruságunkra ; rá a csábításokra, a pé'dálódzásokra, hogy ime az meg az a város is mennyire halad, mert felre dobta haszontalan, meddő elveit és rálépett a reális haladát útjaira* folytatja aztán kü önféle hangnemben, néha, hogy ugy tessék lássék, az ellenzéki máz is kilátszassék ; néha, hogy a subvenciók kíosztójának figyelmét is felkeltsék, vagyis egyszóval mosolyognak, haragusznak majd aggodalom és honfidüh sötétlik arczukon s tollúkon; maja meg élesek, csipősek, czinikusak; másfelöl pedig a mély alázat és talpnyalás művészetét mulatják be, kimerítik a bér után törtető kebel összes lángját, az ilyen agyvelönek minden szellemi készletét inig végre, áh! vége a kábá é elsft fejezetének és jő a mannahullás, az isteni su\venciól Akkor aztán már belekerül a két elsft láb is az etető vályúba és folytatódik a maszatolás. Az isteni, a nagy, az üdvös a hizlaló moslékolás! Persze, ezekutáu azt kérdezhetné valaki, hogy hát, velamely ilyen subventió megszerzése után, aztán már boldog lesz-e váljon az ország, a nép? Hogy lesz-e segitve valamely Vármegyén vagy városon ? Javultak e azáltal a közviszonyok, csökkente az adó és pótadó? Haladtuuk-e kulturaliter? Dehogy jámbor olvasóm, mindenben megmarad a régi állapot, mert hiszen a nagyhű hó nem is ezekért volt! A czél, a czél, mely szentesíti az eszközt el van érve: a subventió és társai! Ugyancsak lélekemelő kábáré mutatványban részesít bennünket a Vármegyének halottaiból feltámadó úgynevezett 67 es pártja! Megalakult a 67-es megyei párt, de rögtön hozzáteszik, — mint az egyszeri kislány mondotta, hogy: Ne tessék rosszat gondolni! Ne tessék rosszat gondolni, mert megalakultunk 67 esek de — politika nélkül! Egyesekről ugyan el hisszük, hogy politika nélküliek, mert ók nem 67-es, hanem hatalompárliak. a kik Ulhnger Vendel kománk mögé is oda sorakoznának . . . No, ha a 67 es párt pDÜtikai czél és irány nélkül alakult meg, akkor az én czikkemben sincs politika. Mert — tetszik tudni, — az a pártalakulás csak a vármegye határán, belülre szól! Ez nem politi :a ! Dehogy. Az aztán már olyan véletlenség, hogy a közigazgatási bizottságból a leghívebb függetlenségiek :t akarnák kiakoibólitani. Akarják olyauok is, is, de oly nagyon, mint az idealisták, senki. Meri | ha másokat számításaikban éra csalódás,az nem j oly leverő, nem oly megsemmisítő, mint az, mely bennünket ideálistákat érzelmeinkben ér. — Tégy ugy, mint én. Ne önző, hanem önzetlen mó ion szeress. Ne kivánd a te szeretetedért, a másik szeretetét cserébe. — N ucs igazad Laczikám. Mert engedj meg, hátha azt tapasztalhatom, hogy szerzlaiem viszonzásra talál, hogy az a másik éppen olyan boldog ha egymás mellett vagyunk, mint én, ha szivünk, lelkünk egy édes érzelembe forr össze és tudjuk azt, hggy egymás nélkül el nem lehetünk, nem boldogabb vagyok ón akkor, mint te; elvonulva, mint egy bálványimádó imádod a te eszményi alakodat. Nem is hiszem, hogy ez képes legyen téged megnyugvással eltölteni, mert jobban hevít az engem, ha tudom azt, hogy én képes vagyok egy másikat boldogítani. — Ábrándos gyermek vagy még Bélám, ha te daczára annak, hogy már csalódtál, még mindig hiszel ilyenekben. — Hát ne higyjen az ember senkiben és mégis ideálista legyen? Hogy birod ezt össz hangba hozni. — Nagyen könnyen. Az ember legyen ideálista egész életfelfogásában, ne pusztán és egyedül egyik kiválasztott érzelmécen, a szerelemben. Hisz ez előbb utóbb az érzékiségre vezet és itt már anélkül is vége az ideálizmusnak. Most az orvos beszél belőled. De mondd meg akkor, mit csináljon az ember, ha tényleg arra akarja már magát elhatározni, hogy csalídot alapítson. Ezt is csak ugy képzeletben, önzetlenül tegye? — Világért vem. Itt már bevégzett igazsággal aliQuK szeuihen. Lehetsz ideálista a mig csak tudsz, de ha már nősülni a';arsz, a legreálisabb alapra helyezkedve határozd el magad erre a lépésre. A szerelem, az lehet ideális, de a házasság, az feltétlen reális legyen. — Fagyasztó a kijelentésed és nem is fogom általánosítani. Mert az lehetetlen, hogy az ember tisztán és kivételesen ideális alapon ne köthessen házasságot. — Próbáld meg. Ott van látod Bokor Rózsi, ügye neked is tetszik, mert tényleg nagyon szép leány, de azért nem jut eszedbe, hogy elvegyed. Miért? Mert nem engedi társadalmi állásod, nehogy összeütközésbe kerülj vele és mert egy szegény iparosnak a leánya. Neked, valamint jó magamnak c.sak oly láuyba szabad szerelmesednek lennünk, kik hoznak valamit a konyhára, vagy érdekeinket a családi összeköttetés folytán elő tudják mozdítani. — Na jól van. De azért mégis nekem lesz igazam. Hátha olyau lányba leszek igazán szerelmes, a ki ezekkel a kellékekkel rendelkezik, akkor is reális a házasság? — akkor is, mert te fogod öt szeretni, ő meg belanyogszik abba, hogy nőd legyen. Ne is okoskodj Béla, ez igy van! Nincs most szerelem, csak szerelem utánzatokból táplálkoznak egyes rajongók. — De hisz igy meg kell semmisülni. Mit csináljon az ember? — Mit? Nézd, még csak két üveggel ittunk, hát igyunk még, mert azt hiszik akkor a pincérek, hogy betegek vagyunk.