Magyar Paizs, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1911-10-26 / 43. szám

XII. óv. ISII. október 26* St6fls«téaá ár: %7 én* 4 kor 04 f fél érrs 2 bot 04 f 1 kor. 04 f áut8 fillér. Iner^eszti Z. HorváttL Lajos Hirdetések dija megegyezés sseriat. Nyilti r sora 1 kor Szerkesztőség kisdoYMa, . Wlasics-atca* 8. / LENGYEL FEEBNCZ Muntatáreat^ BORBÉLY G^ÖRQ 5T lap . ajdonos. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Halottak napján. (V.) Hogy az élők felkeressék a halottak csendes birodalmát és sz élet forgatagából egy nap azoké legyen, akik „voltak", — egyetemes érzés a világban. Mindenüvé, a hová a keresztény kultura behatolt, elvitték a halottak iránt való kegyelet érzést. Ez a szokás, a kegyeletnek ez a meleg érzése évezredekig tartó. S következzék bármilyen világszellem, a kegyeletnek ez a meleg érzése nem vesz ki az emberből. Van idő, midőn hánytorgatjuk a temetői haicttaknapi luxust, melyben, — mint az élet minden jelenségé ben — van sok hiu csillogás és hazugság, de alapjában mindnyájan a halottakra való emlékezés kegyeletes szép szokásának rabjai vagyunk és örülünk, hogy ebben az utilitárius korban a kegyeletnek ily magasztos és lisztes érzésére kepesek vágjunk.Régi, a halottakra való emlékezésnek ez a megszentelt napja. Meghatva járunk Calixtus katakombáiban, ahova az első római keresztények temetkeztek. Mennyi tiszta érzés és mily sok emlékeztető arra, rsaly az emberi nyomorúságos léten tul más világot sejtet. Nem is igen hisszük, hogy a halottaknapi temetői hangulatnak akármilyen korszellem árthasson. Legyen az ember akármily felvilágosodott, amikor megkondul a halálharang, fel kell tenni önmagának a kérdést: Hová leszünk, mi következik az élet után? A jövendőnek ködbe vesző sejtelmei, az tudatlanság, amelyben vagyunk afe'ől, hogy ez a világrendszer miként alakult ki, a vég, melyet Madách Ádámja szerint, „csak azt tudnók feledni", — ezek adnak a halottak napján méla fájdalmas hangulatot, még azoknak a keveseknek is, akik senkit se siratnak. És a halál, Hamlet szerint: „ez ismeretlen tartomany" titokzatos és megdöbbentő. Miért? Mert szeretjük az életet. Maecenás, aki pedig bölcs embei volt, midőn a római puha élvezetek következtében elvesztette majdnem minden érzékét, igy sóhajtott iöl: „En nem bánom, legyek süket, legyek vak, legyek béna, csak éljek, élje ki" Pedig a halál Herder szerint az elszenderülés és soha fel nem ébiedés szende pillanata: pillanata a csendnek, melyet semmi zaj, a nyugalomnak, melyet semmi földi baj többé mmbábogat. Míg a legfájdalmasabb betegségben is többnyire csendes perczek, vagy mc'g világos és derült látványok is előzik meg az elbucsuzást; a halál szárnyait felénk csattogtatja, s minél inkább közelednek, annál halkabb suttogásuk, mig be nem árnyaznak minket. Oly arezokat is, melyek a szenvedéstől eltorzultak, kisimit a halál keze ann}ira, hogy néhány perez lefolyta után némely halott szebb alakot mutat, mintsem bármikor is életében. Nem rémkép tehát az utolsó barátunk a halál, hanem éltünk bevégíője ; égy szép ifjú, aki a szövétneket eloltja és a hullámzó tengernek csendet parancsol. A természet hervadasához, melankoliájához, elmúlásához o'v szénen, illik a halottak napja. S nagyon rossz ember az, akit meg nem indit a koszoruvivőknek méla, bánatos serege. Szép vagy halottak napján, temető! Szenvedők pihentetője, minden tájdalomnak megváltása; de mi, az élettel küzdők, Maecenással kiáltjuk: „Csak élni, élni!" Hogy szoktak nálunk parczellázni? Valamikor, persze csak tréfából, ugy jellemezték a fiskális-mesterséget, hogy az ügyes bajos ember igy köszöntött be a tekintetes irodájába: — Kigyelmed az az ember, aki a pénzért hazudik ? Ha most a parczellázást üz5 mesteremberek foglalkozását ilyen beköszöntéssel kéne jellemezni, bizonyossan igy tréfálkoznánk, hogy a parczelJázók irodájába belépő földéhes atyafi igy tapogatódzik : — Maguk azok az urak, akik engem a pénzemért a földjükkel becsapnak? Az már aztán nem tiéfa, hogy az a parczellázás, aminek nálunk nemzetgazdasági szőmpontból volna egy kis éltelme, ami a kivándorló hajók utasainak számát legalább a felére apasztaná, ami a nyomorúságot ötven perczentbon , megszüntetné, az a paiczellázás nálunk olyan üzlet, mint az a pék ipar, amelyik kiflit kinál, svábbogarat ad, a fogyasztó éhen marad, mig a pík milliomos lesz. Az se tréfa, bogy nálunk a paiczellázási népmentések háta mögött mindig a legzsírosabb üzletek lapulnak meg. Ez zomoru valóság, amiként az alábbi is mutatja. Zalában a Skublics féle birtok parczellázandó volt. Mivel az állam ilyennel foglalkozni nem szeret, hát ki foglalkozzék vele más, mint — mondjuk — Weisz Ede. Weisz Ede tehát megveszi 760.000 koronáért a birtokot. Pénzt belefektetni azonban nem akar Weisz Ede, hát elad belőle 300 holdat 180.000 koronáért, egy takarék ad a többi földre 400.000 koronát, a másik 200.000 koronát, a kisgazdáktól, kisebb részletekért bezsebel 50.000 koronát. Midőn tehát még a pai czellázást meg nem kezdi és a vételárba a maga pénzéből egy vörös garast sem adott, van neki 70.000 korona tiszta nyeresége. Most kezd nagylelkű lenni, földhöz akarja juttatni a népet, hogy ne menjen Amerikába. 600 koronát kér holdjáért (ami talán megér 400 at). No meg hozzászámít egy kis tehertöiülési uj teher bekebelezési, mérnöki költséget, adót és egyéb fityfenét, ami potom 205 koronát tesz ki és igy egy kis hold a zalaszentmihályi Skublics birtokon mindössze 805 koronába kerül. Mivel pedig a nép inkább Amerikába megy, mintsem ilyen parczeliázás utján jusson földhöz, Weisz Ede eladja a parczellázni szánt birtokot egy soproni milliomosnak 1 millió 450 ezer koronáért. Igy szoktak nálunk parczellázni. Egerszegi krőnika. Rovatvezető: Pubi. Elégia. Szomorú, szép, csendes nagy álmodásolt finoman szitáló köde lopja be magát halkan, nesztelenül, a titkos, édes halódó esték, megejtő, hangulatos sejtelme helyébe .. . Nagy elmék a halálról. Miben van oly nagyszerű költészet, Rejtélyes mélység, mint benned, halál? Ki ott lakol, ahol a korlátos élet A végtelennel kezet fogva áll 1 — Madách. A gonosznak, a gyáva sziveknek Rettenetes vázkép a halál, Mint a félénk, kába gyermekeknek Rémitő az éjjeli homáíy. Berzsenyi. A gyáva többször hal meg sir előtt, A bátor egyszer izli a halált. Minden csodák közt, melyeket tudok, Legrendkivülibbnek találom azt, Hogy haláltól ember félni tud; Holott a kényszerű vég, a halál Eljő, ha jönnie kell. Shakespeare. Legjobb a rosszban és a legrosszabb a jóban m »mlandóság. Patőfi. — Játszó gyermekek vagyunk mind, Temetökert a világ; Körülöttünk czipius lomb int, Lábunk sirról-sirra hág. És mi vérig elgyötrödv^ Nyüzsgünk mint a hangyaboly : Tárul, zárul sírok gödre, S jaj, kaczaj mind egybefoly .... Szász Béla. Az élők a valódi szenvedők. Akik már kiszenvedtek, nem busulhatnak többé. Jósika. Születésünk nem egyéb, mint halálunk kezdete, ugy mint a gyertyabél is enyészik, mihelyest meggyújtják. Young. Halál! a fájdalomnak egy egész tengere fekszik e szóban. Kétélű kard az, mely, midőn szivünk legkedveltebb kincsétől megfoszt, oly mélyen hat be keblünkbe, hogy körülöttünk homályba borul minden, habár szintén mint amaz kéttagú, képes vigaszt csepegtetni beteg szivünkre s üdvöt nyújtani, s a sző »Isten« ! Anderse Bírd mind, amit Arábia Rejt kincstáraiban, muld fölül Indiát. Rakd meg bár palotákkal a Tyirhén öble körét s Daunia partjait, Ha gyémántszegeket verve Adáz kézzel a sors fényiakid ormiba: Nem rázod le a zord halál Torét ós kebeled rém ijedelmeit. Horatius. Hogy boldoggá tedd a halálodat — élni tanulj meg, Hogy boldoggá tedd éltedet — halni tanulj. Baróti Szabó Dávid. Meghalni az emberiség javáért, Mily boldog mily dicső halál! Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet Minden kéjmámorainál. Petőfi. Inkább tisztes halált, mint gyalázatos életet. Tacitus.