Magyar Paizs, 1910 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1910-11-10 / 45. szám

30 MAGYAR PAIZS 1910. deczember 22. Azt hittük, hogy mindezekből hamar kigyógyulunk s az uj század első tizede végén már szédületesebben haladunk a dekadencia felé minden irányban. Azt mondják az emberi társadalmak életének kHtatói, hogy ez az ideges kor nagyban hasonlít a franczia nagy torradalom idejéhez. Akkor is, mint most, legalább sokan, akik ezeket a jelenségeket mérlegelik, éreznek valami különös lelki nyomást, sejtelmes érzést, hogy ez nem maradhat igy. A világon át kelt seperni a tisztiótüznek, mely ha uj társadalmi alakulással is, de véget vet ennek az ideges bizonytalanságnak és általános süllésnek. Ki lát a jövőbe? Ki tudja csak azt is, hogy a zavarosan, bántóan terjedő művészi, irodalmi, társadalmi irányok a tetőponton vannak-e már? Vájjon van-e a nos impressionismusnak még uj, a mainál képtelenebb formája, a színpadnak az erkölcsi fogalmakat czégérezó jelenlegi iróit tulliczitáló ma még rejtve tartott zsenijei? Igy kétségtelen, hogy ma mindenfelé ugy nyitjuk ki a szemünket, hogy éreznünk kell a sürü, meliünkre, szemünkre nehezedő őszi ködöt és minket, a kiket még kalapleemelésre, a tekintélyek tiszteletére, erkölcsi érzésre, kötelességszeretetre, istenfélelemre s nemcsak egyházi, de állami, társadalmi és családi dogmákra is tanítottak és arra esküdtettek: rémesen bánt, faszélyei, izgat, felháborít ez az uj világszellem s minden érzékünk — talán a nevelés velejárója ez — azt mondja, hogy az emberiséget ettől a szellemi megcsömörléstől és az élet nagyjaival visszaélő eltevélyedéstől nagy forradalomnak kell megváltania. Vannak sokan akik azt mondják, hogy az uj, a mainál egészségesebb és mindenesetre erkölcsösebb társadalmi élet nem revoluczió, hanem evoluczió utján adatik meg a boldog nemzedéknek. Csakhogy ki hiszi ezt? A jövő fejlődésének egész területén köd, nehéz őszi köd van. Az a nemzedék, mely ma az iskolából nem sokára kivonul az életbe, tele pretenzióval, szellemi csömörrel, a melynek magyar költője Ady divatos morál-prodikatora Behmard a morált tagadó gonosz szatirikus — ez, hogy ne kelljen a súlyos helyzetet színezni, a mely igen kényes területre is elkényszeritene — alkalmatos a világszellemnek ma még tételes követelésekbe nem burkolt, de társadalmi átalakulásra sóvárgó irányeszméit békésen átvezetni egy uj, jobb társadalmi fejlődés alapjául — higyje, aki akarja. Ez a nemzedék egy nagy társadalmi alakulás előszelét érzi s helyzete olyan, mint a vulkánon épült városoké. De hogy elhárításáról sem gondoskodunk, az bizonyos. Botorkálunk az őszi kódben. Vármegyei közigazgatási gjülés. November 8 án, a hónap második keddjén, rendes közigazgatási gyűlés volt a vármegyeházában Árvay Lajos alispán elnökletével. Jelenvoltak: Bosnyák Géza, Eitner Zsigmond országgyűlési képviselők, Koller István, Gsertán Károly, Bögyay Máté, Vizlendvay Sándor, Tripammer Gyula választott tagok, — a szakelőadók közül: udor Géza pénzügyigazgató, Dr. Ruzsicska Kálmán kir. tanácsos tanfelügyelő, Dr. Szász Gerő kir. ügyész, Goszleth Lajos főmérnök, Dr. Thassy Gábor főorvos, Dr. Gzinder István tiszti főügyészi helyettes, Sárközy Viktor gazd. egyesületi titkár, s Czobor Mátyás, Bubics Tivadar, Bődy Zoltán és Polgár Gyula aljegyzők. Előbb az állatbetegség veszedelméről volt sző, mely sajnos, vármegyénket most is erősen megtámadta. Azután a börtönügyi bizottság jelentése után felszólalt Koller István, aki ugyau tagja lévén a bizottságnak, aláirta a jegyzőkönyvet, de itt emliti meg, hogy a nagykanizsai börtönben a rabok számára vitt különféle ételnemüeket a rabok az ágyaikban tartják, a mi, Kivált koleragyanus időben visszatetsző. Volt szó arra is, hogy a miniszterhez küldendő jelentésbe fölvegyék ezt, azonban abban állapodtak meg, hogy a kanizsai ügyészt figyelmeztetik erre a rósz szokásra, s esetleg veszélyes állapotra. Ezután a mult gyűlésről mára maradt rabok ügye s ezzel kapcsolatban sajátságosan a hírlapok támadása foglalta el az időt egy jó óráig. — Megírtuk a múltkor, hogy a rabok már nem vágnak többé fát a vármegyének, mert kertet művelnek, s hogy ez ügyben szemben áll egymással az alispán és ügyész, s alapos okunk volt világosan megjegyezni, hogy itt egy kis személyi él is látható. A kertészet mellett s a favágás ellen szóló érveit az ügyésznek ezen a gyűlésen kellett elmondania. Ennek a bevezetésében azonban avval kezdi a dolgot Árvay Lajos alispán, hogy neheztelését fejezi ki a hírlapok ellen, a melyek s köztük különösen egyik (értsd a Magyar Paizst") azt írja helytelenül, hogy alispán és kir. ügyész személyi viszályban vannak egymással, pedig ez nem igaz, hivatalos átirataikban elég barátságosak, elég udvariasak stb. Fölemliti többek között az alispán, hogy a rabok favágása kor a rendes dijon kivül a szerszámok kopásáért is adott nekik 20 koronát a legjobb készséggel és udvariassággal. Közte s az ügyész között tehát a legjobb indulat van. A kir. ügyész megerősítette és helyeselte »ugy van!« kijelentésével. Aztán felállott a kir. ügyész s avval kezdé beszédjét, hogy ő is megbotránkozással olvasta az újságban ... t. i. a múltkori czikket (lásd Magyar Paizs 41. számban a közigazgatási gyűlésről), mert ok nincsen is a viszályra, s csudálkozik is, hogy innen a zárt komoly gyűlésből kimegy valami. Aztán előadta az ő igazságügyi minisztere utasítására azokat az okokat, melyek miatt nem vághatnak fát a rabok, hanem a kertet kell, hogy műveljék, s arra is eimondta az okot, amit a közigazgatás utolsónak emiitett, az ő saját miniszteréhez, a belügyminiszterhez küldött feljelentésében, hogy t. i. a hajdúk ott a kertben jogosulatlanul használják a fegyvert. Ez azérttörtént, mert a szomszédos vadászterületről be ugrálnak a nyulak, utánok futnak a kutyák s különösen egyik kutya már többször sok kárt csinált a veteményesben, a béketűrésből kijön az ember s parancsára egy hajdú megriasztotta a kutyát egy golyóval, amely egy kissé meg is sérült. Sajnálja, hogy véletlenül épen az alispán ur kutyája volt (Ahá! Da ist der Hund . . . Sz.) Koller István megint áttért a hírlapokra. Vala melyik lapban olvasta (Ez nem a M. P.), hogy a közigazgatási jegyzőkönyvi kivonat nem hü, a mélyik a miniszterhez ment fel. Felolvassák és nincs ellene szó. Tehát hü. Az alispán megjegyzi, hogy az újságok tévednek, mert az aktákat nem látják, ezen ö ugy akar segíteni, hogy hiteles értesítéseket ad ki a lapok számára, de eddig még nem értek rá a tisztviselők, szándékszik ezt megválósitani. (Ezt igérte már az alispán alisplni hivatalába lépésekor, az elsőt megtette, többet egyet sem. Nem volna ez valami ideális újságírás, mert a lapok akkor csak azt irnák, ami az alispáa urnák jól esik. De mégis jobb volna, mint ez az állapot, hogy odamenjen az ember rimánkodni és czigánykodni s bizonyos hangulatnak kitenni magát. Sz.) Végre aztán a rabok ügyére nézve összegezte a dolgot az alispán, hogy miként kerüljön a dolog a jegyzőkönyvbe. Koller javaslata szerint a hajdúk ezután nem egyenruhában árulják a piaczon a veteményt, s hogy a kivonulás ne legyen unappetitlich, a rabok nem az utczán mennek, hanem a kertek alatt s hogy ezen az oldalon mégis történt egy sajnálatos eset (t. i. a kutyára való lövés.) A hirlapirás elleni támadásnak nincs vége. Amint a jég meg volt törve, Gsertán Károly biz. tag nem annyira a hírlapok ellen mint a megyei tisztviselő hírlapírók ellen szólal fel, nem tartozik hozzá, hogy mit ic a Paizs vagy egyik másik lap, hanem az már még sem járja s mélyen sérti az autonomiát, hogy a megyei tisztviselők dicsérik a polgármestert az alispánnal szemben; (Hát itt talán csakugyan volna ellentét? Sz.) pl. a Zalamegye, melynek szerkesztője Dr. Csák Károly árvaszéki ülnök (Odor Géza közbeszól, hogy a Csák lapját régóta mások saerkesztik), de az ő neve van rajta; s hogy a másik tisztviselő Dr. Briglevics Károly (?) czikket irt Farkas Tiborról valótlant mondva, rágalmazva stb. (a közönség tájékoztatásául megemlítjük, hogy emlékezetünk szerint a nyáron volt pár sornyi újdonság a Zalában, hogy Farkas Tibort kinevezték vagy kinevezik jogi tanárnak, másnap megczáfolták, jogi tanár nem lehet, mert még nem tette le a vizsgát. S hogy ki irta, azt a csak a Za'a szerkesztője tudná megmondani. Ez az újsághír azonban nem tartozik a közigazgatási bizottsághoz. Sz.) Az alispán megígérte, hogy utána néz a dolognak, mennyiben van megsértve az autonómia, mert Csáknak pl, a törvényhatóság engedte meg, hogy lapot szerkesszen. (Talán csak tudomásul vette. Hiszen a megye talán nem épen olyan zsarnok, mint más. Sz.) Erre már elmúlt 12 óra s a szakelőadók csak ezután kezdhettek hozzá tárgyaik előadásához. Ez a pár óra a közigazgatási gyűlésnek határozottan hadüzenete volt az újságírással és u]ság Írókkal szemben. Legyen. Tudósitó. A hadüzenetre. A november 8-iki vármegyei közigazgatási gyűlés nagy felszereléssel rontott neki az újságíróknak. Én azt hittem, hogy még tudomások sincs ezekről az apró emberekről, AZ igazat megvallva, hízelgett nekem, hogy szerepeltetnek bennünket. Másfelől sajnáltam a támadókat, mert nem elég erős az álláspontjuk. * Mégsem kellett volna olyan komoly testületnek olyan indulatosan ránk rontania, mert van valami igazság abban a szokás-mondásban, hogy aki haragszik, annak nincs igaza. * Levél a szerkesztőhöz. Nigyunyom, 1910 november 1-én. Tisztelt Uram öcsém! A következő — Deák Ferencre és Vörösmarthy Mihályra vonatkozó apróság, nem tudom, volt-e már valahol közölve? Ha volt is, mégsem lessz — talán — érdektelen ez apróságot újra emlékezetükbe hozni azok részére, akik a Haza Bölcsét és költőink legnagyobbikát, személyesen tisztelték; ugy azok részére is, akiknek arról tudomásuk nem volt és eme Nagyembereknek — a Haza és irodalom körül szerzett, elévülhetlen érdemeit, csak hírből ismerik. Apróság Dedk Ferencz és Vörömarthy Mihály életéből. A mult század 30-as évének egyikén: Deák Ferencz és Vörösmarthy Mihály — kiket a legbensőbb baráti kötelékek fűztek egymáshoz, — amint együtt beutazták az Alföld egy részét, dél tájban befordultak egy falusi korcsmába. Ebédjük közben egy obsitos katona jött az asztalukhoz, tisztelegve: alamizsnát kért; ezt meglátta a korcsmáros, — ő is oda ment és e szavakkal fordult a két uri vendégéhez: »Ne adjanak neki a Tekintetes urak addig semmit: amíg verset nem mond.* Eme — nem várt — szellemi szórakozást igérő hírre, érthető kíváncsisággal várták — ugy Deák, mint Vörösmarthy — a parlagi poéta szüleményét. Az obsitos tisztelettel kérdezte tehát: »Mircl mondjak verset?* Ebben a pillanatban meglátja Deák, hogy az ivóba egy bugyros zsidó lépett be. »Erröl a zsidóról mondjon hát verset* válaszolt Deák. algenis mindjárt meglessz« után, az Obsitos egy szegletbe vonult, ahonnan rövid gondolkozás után újra az asztalukhoz lépve köszönt és igy szólt: »Meg van, méltóztassék meghallgatni.* A bugyros. »Sokat jár és keveset költ, Sem utat, sem gátat nem tölt, Vetése: sohasem volt zöld Mégis neki terem a föld." Ezen igénytelen külsejü embertől ilyen találó gondolatot nem vártak! Meghatott csodálkozással gratulált neki ugy Deák, mint Vörösmarthy; és miután bőven megajándékozták, nyájasan eresztették útjára. Tudvalevően — akkor — a zsidó vallásúak sem földbirtokot nem vásárolhattak, sem a közmunkák teljesítésében részt nem vettek. Most már Deák e szavakkal fordult barátjához: »No, Miska! mit szólsz a versekhez?* »Mit szóljak! kedves Ferkóm! Csodálkozom az egyszerűségen, mellyel a bugyros zsidót jellemezte, oly remekül, hogy majdnem megirigyeltem: hogy nem én csináltam!" Inkey Nep. János.