Magyar Paizs, 1910 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1910-10-06 / 40. szám

2 MAGYAR PAIZS 1910. október 6. ják, de csak holtnk után. Amig élnek: addig j hasznavehetetlenek, mint a lusta ember. De még sem annyira Életükben a berkek Bleriotjainak és udvari lakájainak használnak Elfedik őket a vadászok éles szemei elől. Menedéket adnak a gólyának, gémnek, vad kacsának, harisnak, bibicznek. Fészket rak közöttük a nádi veréb is. Tövükben tanyázik az undok, udvari lakájsereg : a béka, a kigyó, a piócza. A posvány csiga, a csibor. Ezek a természet háztartásában olyanok mint a magyar konyhában az osztriga, meg a caviár. Szükségtelenek. De hátha nem azok? A letarolt nád és egyéb növények gyökerei ' visszamaradnak. A csibor lyukat fur a zsombékba. A posvány vize belé hatol, és megindítja azt a folyamatot, amely gázokat hoz létre. Szóval: rotbadásuak indul a kihalt gyökérzet. Dögleletes levegőt terjeszt, mint a corrumpált társadalom. Azt mondja a példaszó: „Fejétől büdös a hal." Igaz ez vájjon? Ha igaz: akkor a magyar társadalom vezetői tipiku mocsári lakájok. A corruptió szenyvizét beeresztik a társadalom gyökérzete közé. Pusztító munkát végez az ott. Megöli a becsületérzést. Megfosztja az emberi szeretet érzéstől a szivet. Irgalmatlanul kitépi abból a hazaszeretetet. Elsorvasztja az ősök iránti hálaérzetet, s a martyrok iránti tiszteletet. Van e, aki nem tudja, hogy a mocsárnak nincs poézise? Az nézzen széjjel a magyar társadalomban. Mindennap egy-egy igen szomorú évforduló virrad a magyarra. Ma 62. szer fordult az idő kereke azóta, hogy hóhérkezek szorították ki a történelem legnagyobb hőseiből az égő, láncoló lelket. Emlékezik-e erről a magyar társadalom? Eszükbe jut-e a mocsár Bieriotjainak, hogy azok a meggyilkolt héroszok küzdötték ki azt \ a kicsiny kis szabadságot is, hogy magyar- f nak mondhatjuk magunkat? Emlékezzetek csak ! Egy sorban kilencz bitófa. Mindegyik bitón ) egy-egy megtört szemű, sápadt hul'a. Tegnap reszketett előtte a hóhér gazdája is; ma pribékjei röhögnek a halott hős előtt. Tegnap tízezrek ereiben pezsdült fel a vér harsány vezényszavukra; ma némán, tehetetlenül függenek a szégyenfán. Tegnap még vágybeli szemekkel nézte Európa a titánok harczát; ma kárörvendő mosoly játszik a nagy bukás felett. Emlékezzetek! Itt egy bujJosót kerget a zsoldos had; amott nőket, gyermekeket korbácsoltat a hyéna szivü fattyú. Elfeledtétek a történteket? Eviczkéljetek ki a mocsárból! Szivetek forduljon Arad s a 13 vértanú emléke felé, nehogy vádként mondja reátok a világ : A dicső nép, mely tanult izzadni, S izzadás közt hősi bért aratni, Névben él csak, többé nincs jelen." Lengyel Ferencz. Október hatodikán. Nincsen olyan drága földe A hazáDak, Melyet ugy megszentelt vón'a Honfi bánat! Mint azt, ott a marosmenti Sik határon, Hol alussza gyászos álmát Az aradi tizenhárom! Szomorú nap ... feketébe, Gyászba vonva, A hol az a szörnyű éjjel Rajok omla! De belőle piros hajnal Fénye támadt: Szabadsága, dicsősége A letiprott szent hazának! Záporeső hull a sirra, Tán az égből? Nem, hanem a magyar nemzet Hű szivéből! Oda megy ma e hazának Fia, lánya; S leborul a tizenhárom Vértanúnak sirhalmára ! . . . Egy imát mond az egész hon, Őket áldva, Hogy haláluk fényt árasztott Szent hazánkra; S kérve Istent, hogy a dicsők Bitófája Legyen a jog és szabadság Őrök ténylö Go'gotája! Illyés Bálint. Temetőben. (Október 6.) Csendes őszi est van. Elmerengve járok Künn a temetőben; Hallgatom, amint a hervadó virágok Halkan összesúgnak . . . S szép fejét lehijtva, Készül valamennyi Kora sirba menni, „ Készül az utolsó, gyászos alkonyatra. Korhadt fakeresztek rám icerednek némán, Komoran, sötéten: Mind megannyi régi, roskadozó bálvány, Mit a kegyelem s az imádság tart össze: Bitkán téved erre Korcs utód szerelme, Csókjával-könnyével hogy meg-meg fürössze. széknél birói tisztjükben szereplő közlegények, tizedesek, őrmesterek előtt! Aztán óránként egy-egy nemeslelkü honfiura kimondatott a halálos ítélet és ment a gyilkolás, öldöklés szerte az országban! . . . Nem volt ott helye a fontolgatásnak, a védelemnek, sem az irgalomnak. Meghalt, aki hős volt s bátran szemébe mert nézni a hatalomnak. Ártatlanul, bűntelenül, minden jognak, igazságnak ellenére gyalázatos, rut halállal lakolt a legmagasztosabb erényeért: a Hazához, az eszméhez és a becsületéhez való hü ragaszkodásáért. Mert hősöknek és szenteknek a martyrvéréből táplálja gyökerét a magyar alkotmánynak és szabadságnak az életfája. Elszorul a szived, könybe borul a szemed s nem bírod a megrázó jeleneteknek „e szörnyű káprázatát?", mely megrendíti az örök Igazságba vetett hitedet és vihart keltett a lelkedben, a bosszúért és megtorlásért kiáltó elszörnyedésnek a viharát! Ám csituljon lelkednek a nemes haragja, de ne feledd, oh ne feledd a szörnyű sérelmet, mit rajtad ütött a pokolnak e hitvány fajzata ! Azt elérte már a Végzetnek a megtorló hatalma, midőn önkezével rásütteté a szégyennek a meggyalázó bélyegét. S ott áll megvetetten, földig alázva, a világtörténelemnek az Ítélőszéke előtt, boszuállásának s az elkövetett brutalitásoknak örökös szégyenbélyegével. Nemzetem, zarándokoljunk el a mai napon egy szívvel, egy lélekkel a szent sírokhoz, a nagy cs bátor szellemek iskolájához és szívleljük meg a tanulságot, hogy: „nemzetünk történelmi hivatása beteljesül az akasztófák, a börtönök, az üldözések és az abszolút rendszer eró'feszitései daczára. Az ellenállási erő sikert rejt magában. A viszontagság megedzi a lelkeket." És, ha véráldozatot követel a balsors: irne bebizonyította az idő, hogy a vér megtermékenyíti nemzetünk erejét ós igazságainkat mngtiszfitjaaz idegen salaktól. Mondottam e<sber, küzdj és bizva bizzál. Bellim. Mocsárban. A földnek legsajátságosabb területe a berek. Messziről nézve: zöld, mint a nagy urak kerti pázsitja. Zizegő nád, suhogó káka és gyékény, szeszélyesre formált békarokka és sás terem abban. Ügyes emberek kezében ezek a növények hasznos portékák. Házat fednek vele. Lábtörlőt formálnak belőle. Alomnak is használszabadbau három csoportban 3—3 sirhalom van egy-egy egyszerű feliratos kővel. Az első csoportnak első halmán régi törpe kőkereszt, irás nem is látható rajta. A 2. kő ez Írással: »Csány Mihály jegyese Horváth Terézia hálás emlékül emelte Csány Ludovika.« 3. kő : »A haza és emberiség szerény barátjának Tttes (Tekintetes) Csányi Csányi Mihály T. Biró urnák mulandó becses maradványit fedi e sir elhunyt augusztusban 1834-ben, életének 81. évében.« A második csoportnak három köve a Malatinszkieké. Szemben a harmadik csoportban az első kő: »Itt a kereszt lábánál Paulina, Melania, Karolina nőtestvérek — unokáim siratják atyjukat Pallini Inkey Szidónia a felejthetetlen férjét Forintosházi Forintos Maria e síremléket tevő Csányi Eleket e család utolsó sarjadékát 1847-ben junius 18 án élete 38 évében elszenderült szaggató kínaival és fájdalom letepert szivvel kesergi.« A 2. kő alatt egy régi sir kereszttel és feszülettel. A 3. kövön: »Itt nyugszik Csányi Csányi Istvánné, szül. Forintos Mária. Meghalt 1854. decz. 14. 64 éves.« E nagy emlékű kis temetőbe a szelid lelkű ifjú plébános, Gosztonyi László vitt ki. Ö tart itt künn misét évenként Boldogasszony napján. A Csányak 100 aranyat hagytak arra a czélra, hogy évenxént Boldogasszonynapján itt e kápolnában misét mondjanak. A 100 arany elkallódott. A mise azonban tart. Lemásoltam ezeket a dolgokat, hogy ha az eső lekoptatná, na vesszőnek el. Borbély György Holtak birodalmán hervadó virágok, Korhadt fakeresztek! A múltba tekintek, a jövőbe látok: E bús temetőkert, te vagy, hazám földje. Hervadó virága: Népem szabadsága! Bujdosók fejfája? . . . vaj' mi lesz belőle! Bujdosók fejfája, szépen összeróva, Kilencz áll a téren Egymás mellett, mint a jó katona — sorba', Kilencz kopott fának, kilencz hős az éke; És a kiket négyen Nem ért ilyen szégyen, Szenderednek ők is, mindörökre — vége! . . . Száll az ének. Éppen hatvan éve annak, Hosszú hatvan éve. S di«sőült árnyaik ma is átsuhannak Fájö leikeinken, áldást hintegetvén . . . Újból aikra szállnak, Szellem-tábort járnak Büszke Kárpit ormán s a nagy D«na mentén,