Magyar Paizs, 1910 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1910-09-08 / 36. szám

6 MAGYAR PAIZS 1910. szeptember 278. el nem lehet. Ha a gazdának jó termése van, akkor a munkás keresete is ehhez arányul. Ha rendesen, zavartalanul megy a gazdaságban a dolog, ezt nem csak a gazda fordítja hasznára, hanem a muukás is. El lehet mondani, hogy sehol egyetértöbb, békésebb, méltányosabb eljárásra nincs szükség, mint a mezőgazdálkodás során, ahol gazda és munkás egymás megértésére, kölcsönös méltányosságára állandóan szükség van. De az egymást megértésnek meg is van a haszna, a munkásra nézve is. Csak a munkásházakról szóló mostani hírünket vegyük figyelembe. Ha nem másból, már ezért is bizonyos dolog, hogy a munkásosztálynak igenis szüksége van azoknak jóindulatára, akik saját otthon megszerzésében őket gyámolítani hivatottak. Nem lehet el sem képzelni, hogy ahol a munkásosztály valami lázongó, önmagával meghasonlott, keserű lelkű ember után indul és a társadalmi meghasonlásuak annyi kellemetlen magját elhinti, hogy ott, mikor a munkásosztálynak annyira égető ügyéről, a saját otthona megszerzéséről legyen szó — valami nagy szeretettel dobókat, kenyérrel hajitanák vissza. Az emberi természet nem ilyen szeretet hasonló nyüstböl van. Jó bánás, békesség, szeretet hasonló virtusokat fakaszt. Békétlenség, méltatlanság, gyűlölség pedig elhidegiti a sziveket. Azért legyünk bár akármi foglalkozási sorban, becsüljük meg egymást, legyünk egymás iránt méltányosak és igazságosak. Békesség és szeretet vitték elő az emberiséget, meg a tisztes munkásnak megbecsülése. Mikor Magyarországon nem is egy esztendő alatt annyi meg annyi ember a maga tűzhelyénél melegszik: igazság szerint senki el nem mondhatja, hogy a munkásosztály sorsával nem törődnek. Ápoljuk tovább az egyetértés szellemét s hazánkra uj virágzás, mindannyiunkra pedig a boldogulás derűs napjai következnek. Nevelés az utczán. Hogy az utcza fontos tényező a gyermeknevelésben, ezt minden gondolkozó ember kell, hogy elismerje. Mivel különösen a városi gyermekek pajkossága, rakonozátlansága és erkölcsi rásottsága szinte tűrhetetlen; időszerűnek találom »z utczai nevelésről egyet-mást mondani, annál is inkább, mert mi tanítók jól tudjuk, hogy a gyermeket korántsem a család és iskola neveli caupán, hanem közrehat a környezet, a felnőttek viselkedése, példája az utczán; gazdag és szegény, a napszámos és kofa, szóval minden rendű és rangú ember egyaránt. Hatással van rá az utcza fényessége és nyomorúsága is másfelöl. Vas Gereben gyönyörűen szép korrajzaiban olvassuk, hogy Köntös Mihály biró uram hogyan ügy alt faluja népének erkölcsiségére is. Hogy nevelgette egy-két odavetett szóval az utcza porában játszó gyerekeket. Mily bölcs tapintattal és S mert látja, hogy én nem tudok felelni. Csak félrefordítom a fejemet : Szivtépő, bánatos, bus zokogással A két szűrnének könnye megered. Jövőbe, múltba egyformán belátó Bölcsek, tudósok, híres mesterek ! Mondjátok meg nekem, mivel lehetne Megvigasztalni ezt a gyereket?! Mondjátok meg, hogy mennyi az a »tizszer« ? — Oh van-e olyan fényes bölcsesség, Amely megmondja egy kicsiny leánynak, Hogy aki elment, vajh' látja-e még?« A kis árvának e vágyteli kérdésén én órákig elgondolkodom s szomorúsággal telik meg a lelkem. A mai társadalmi viszonyok jellemzésére irt versét is ide iktatom: »TEMETÉSEK,« »A.z utcza közepén — a kocsi uton, Összetalálkozott két gyászmenet. Az egyik ur volt. A másik — nem ur volt. Munkás. A háztetőről leesett. Az urat fénnyel, pompával temették, A koporsó, a kocsi csillogott; Elöl egy szolga, ékes buzogánnyal És»ahogy illik: büszkén mosolyog. erélyesen irányította a falu legényeinek és leányainak magatartását és mint oktatta az apákat s anyákat a maga természetes é« okos módjával. Sőt a tanácsbeli vén emberekbe is belediktálta az ö bölcs pedagógiáját. Mi most gyönyörűséggel olvassuk mindezt. És látván főkép a városok gyerekei lézengését, felügyelet nélkül való csatangolását, csavargását, szilajságukat és elvaduitságukat, szinte kívánunk minden utczába egy-egy Köntös Mihályt, a jóindulatú, szelidlelkü apák ós anyák, tanárok és tanítók az ilyen segítséget, az ilyen felügyeletet és támogatást örömmel kell, hogy fogadják. De mit tapasztalunk? Azt, hogy pl. ha iskolásgyerekek összeveszuek az utczán; ha inas-gyerekek tolvajkodnak a piaczon az elárusítók kosara körül, vagy frivol nótákkal és éktelen káromkodással bántják a finomabb lelkeket; vagy ha kifigurázaák és kigúnyolják a járó-kelőket s ezekkel szándékosan összeütődnek, feleselnek s az utczán kiabálnak : azt tapasztaljuk, hogy a finomabb lelkűek is — csak megbotránkoznak, aztán legföljebb csak körülnéznek rendőr után. Mintha bizony az ilyen dolgok eligazítása csupán a rendség föladata volna. Nem. Jó erkölcsre tanítani a gyereket minden felnőtt embernek: urnák parasztnak egyaránt kötelessége. Ne mondja azt senki, hogy pl. mert ő teszem megyei vagy városi hivatalnok, vagy valami magasabb rangú ur vagy nagyságos asszony, hogy ezért semmi köze az utczai gyerekekhez. Igenis van. Sőt annál nagyobb kötelessége az utczai gyerek dolog eligazítása, minél ' nagyobb tekintély az illető. Mert a tekintélynek, a nagyobb urnák szava nyomósabb, hatásosabb, rendreutasító tanítása megmarad a gyerek emlékezetében egy egész emberi életen keresztül. De bemegy és megmarad a családban s a családapát és anyát az utczai beavatkozás a gyerekek jobb nevelte tésére sarkalja. Azt mondják: a gyereknek nincs bírája. Hogyne voina! Minden jó erkölcsű és kivált tekintélyes ember okvetlen bírája is a gyereknek a — nevelés törvénye szerint. Ugy, de ki teszi ki magát a gyerek esetleges gorombaságának, inzultusáuak? Ki teszi ki uri büszkeségét, rangját a vásott, elvadult inas-lélek feleselő és bántó megjegyzéseinek, gunykaczajá nak? Ki teszi ki magát a beavatkozással járó csődületnek és a szintén durva gondolkozású utczai söpredék nevetésének? Ki nem átalja galléron csipni a veszekedő uri csemetét, a tolvajkodó inas-gyereket? Ki az, aki nem röstelli az ilyent haza kísérni az apjához vagy mesteréhez? Senki. Söt a legtöbb ember (még ur is!) fölcsap inkább néző közönségnek és nevet a többiekkel a sikerült csíny,tevésen, az inasi furfang n. Nevetnek! . . . Mikor a gyereknél semmisem csinv, semmi sem furfang, hanem az elkövetkező nagy bünok kezdete minden ilyen cselekedet. Nevetnek inkább lanult emberek is, ami csak fölbátorítja a gaz lurkót többre is. A jobbérzésüek sopánkodnak, esetleg jajongnak és zajongnak az Ismertem hírből, milliói voltak. A neve mellett sok czim díszeleg; A tudás fájáról nagyon parányit, Egyébként sok-sok osztrigát evett. A másik? ... a , mit mondhatnék felöle? Élt Meghalt. Vége. Igy szól az írás. A temetése egyszerű, szegénye?, Egy durva fakoporsó, semmi más. Négy árva gyermek s özvegye kisérik. Mind szomorú, rongyos, földhözragadt. A holnapi kenyérről álmadoznak. a napsugár, az élet kiapadt. Az uri temetésnek rendezői, Czilinderes, finom ruhás urak : íOdébb az útból, gyorsan félre, félro,« Jönnek megtisztítani az utat. Haj! mert az emberek mit mondanának, Ha nem sikerülne a rendezés? S azok lehajtott fővel félre állnak, Mig elvonul a fényes temetés. . . . Már ha az isten megharagszik is rám, Kínos, pogány dolog történt velem : Nagy álmot láttam vérvörös sugárban . . . És ökölbe szorult a két kezem.<c Összegezve a mondottakat: Ítéljék meg poéta-e Dávid László? Én azt mondom: hogy az ilyen, emberszeretet újságokban, hogy milyenek is ezek a mai gyerekek?! Milyenek ? ... Csodálatos, hogy nem gonoszabbak. Az ilyen velők való nemtörödés mellett nem volna csoda, ha bandákba szervezkednének és igy támadnának a szemé y és tulajdonjóg ebien. De hiszen itt-ott már igy is tesznek. Ha a felnőttek, hozzá urak is, mosolyaikkal, kaczajukkal, nevetéseikkel jutalmazzák a csinyt, az ilyen vicczet, a bünt; ha nem törődik az utcza gyerekeivel még a rendőr sem: akkor hiába nevelget a csaláJ, főképen hiába tauitgat, építget az iskola. Vannak szülök egyébiránt, holmi kényeskedő, érzékenykedök, akik rossz néven is veszik, ha beavatkozunk a gyerekeik utczai kötődésébe, marakodásaikba. Vagy talán csak a szülei restelkedés, a szégyen mondat velők ilyesmit: az én gyermekemre ne legyen gondja senkinek. Sőt ha a gyerek tisztátalanságát rója meg valaki, ezt egyenesen sértésnek is veszi akárhány. Hát természetes, hogy ha a jóakaratú figyelmeztető ilveo fölszínes gondolkozású szülővel találja magát szemben, hamarosan fölhagy a — pedagógiával. No, nem is könnyű dolog az! Pedig bizony az érzékenykedésröl le kell mondania minden szülőnek. Mert végre is — köszönettel tartozunk minden olyannak, aki gyermekeinkre ügyel akkor is, mikor a szülök azt fizikailag nem tehetik. És ha panaszt hallunk, ne vegyük azt könnyen azért, mert csak gyerekhunczutság, gyerek-viccz. A hibát orvosolni kell föltétlenül! . . . Vagy hát ne tessék az utczára, emberi társaságba ereczteni a gyereket! De hiszen ez meg képtelen dolog. Ha pedig emberek közé eresztjük őket, akkor a gyerekeknek is aikalmazkodniok kell az utczai illendőséghez és a jónevelés szabályaihoz. S amelyik az illendőség ellen vét, azt ne pártolja, annak hibáját ne takargassa még a szülő sem, hanem gyógyítgassa az erkölcsileg beteg gyermeket. A szülő a panaszt jegyezze meg és fogadja jóakaraiulag, sót — köszönje meg! Ne feledje el azt egy szülő és egyetlen inastartó mester sem, hogy a gyerek más otthon és jobb, mint n felügyelő szemtől távol, szabadon. A városi szülők, persze, ilyenhez nincsenek szoktatva. Nem szokták azt mea, hogy másnak, teljesen idegen embernek is, joya van gyermekeikhez — a jó erkölcs, a nevelés és az emberi na.üy tirsaság, az együttélés szebb és becsületesebb jövője érdekében. Igenis joga vari. Söt okos, komoly gondolkozású apa azon sem ütközik meg, ha egy kis poroló pálczával ijeszti meg valaki a kis büuöst, a tetteu ért kis aszfaltbetyárt. Ezt is el kell tűrni — a gyerek érdekében! Mert hiába, ahol a szép szó nem használ, ott a drasztikus eszközhöz is hozzá kell nyulnunk, ha azt nem akarjuk, hogy a gyerekek el ne hatalmasodjanak és a felnőttek nyakára ne üljenek. Használja a drasztikus eszközt a törvény is, a bíróság (akasztat) a j^yrend érdekében. Keményen büntet az Is en is. Ostoba álhumanizmus az, mely azt sugallta versek nem lesznek kérész életűek, mert megragadják az ember sziverzését. Igaz, hogy ety-két helyen döczögős a verselése, de hát Uramfia! uem lehet a papuövendékböl egyszerre püspök, a kőműves inasból pallér; s az igazi tehetség sem fejlődik máról holnapra . . . Dávid Lászlónak még hátra van a legjava mondanivalója. Buzdítására vegyék meg ezt a 2 korona árus kötetét, igy zálogot kapnak tőle a jö/ö jobbnáljobb versekre. Lengyel Ferencz. Édes apám leVelet irt. . . — A Szent István napi Pesten járása után. — Tizenketten voltunk, most csak nyolezan élünk, De édes apánktól mind a nyolezan félünk, Pedig édes apánk már a nyolezvant járja. Gyermekeit csupán a karjába zárja. Bégen voltam otthon, hiányoztam nála Feljött tehát Pestre és nem jött hiába, A sok fényességet mind megmutogattam, ... Aztán elment haza és — levelet kaptam. Levelet irt nekem az én édes apám, Azóta a szivem fáj a falunk után. Édes apám, lelkem, de szépen megírta, Hogy nem igaz élet, ahol nincs pacsirta, Hogy nem magyar város, ahol magyar nincsen — Német nadrágban jár, — verje meg az Isten 1