Magyar Paizs, 1908 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1908-03-05 / 10. szám

4 MAGYAR P A IZ S 1908 márczius 5. 6—8 korona költséget jelentett s emellett ily kis czédulának nincs oly morális kényszerítő ereje, mint a kinyomtatott, előre megállapított tervezetnek, melyhez tőlünk telhetőleg ragaszkodni iparkodtunk. Különben ez előadásokról véglegesen beszámolni még korai lenne, mert még javában folynak s különben sem tartoznak — csak részben _ az 1907. év történetéhez, mégis szükségesnek tartottam a fönnebbieket előadni, hogy a zárszámadásban szereplő szabadliceumi előadásból befolyó 116 50 kor. bevétellel szemben szerepelő 118 kor. nyi kiadást megmagyarázzuk; e 2 szám nem azt jelenti, mintha a szabad liczeumi elöadásoK rendezése a körre anyagi terheket róna, sőt ellenkezőleg, további tervszerű eljárás mellett ez előadások némi anyagi haszonnal fognak járni, ami pedig Körünkre ugyancsak reáfér. Ezekben volt szerencsém a lefolyt évi szellemi munkálkodásunkat főbb vonásokban bemutatni s ha a képet általában kielégítőnek, biztatónak jelezhetjük, kérdés, mint tart a szellemi résszel lépést, mint fest az érem másik oldala, t. i. Körünk anyaga helyzete. Erre majd a pénztári jelentésből következtethetünk, de egy elszomorító adatot feltétlenül ki kell belőle előre is emelnem, amit tulajdonképen jelentésem legelejére kellett volna tennem, t. i. körünk tagjainak száma jelentékeny visszaesést mutat, míg u. i. az 1904 ről szóló jelentés szerint 281 rendes évi tag, 4 1/i évi tagja s 23 családtagja volt a Körnek, addig a mai jegyzékben csupán 241 rendes, 1 1U évi tag és 5 családtag szerepel. Tehát 50-nél többre rug azok száma, kik zászlónkat elhagyták. De azért e körülményt nem kell talán beteges tünetnek mondani, ne keressük ennek okát a közönség kevés érdeklődésében, hanem csupán önmagunkban, a mi lanyhaságunkban, a tagok szaporítása körül tanúsított nemtörődömségünkben ; t. i. az elmaradt tagok részint elhaltak, részint elköltöztek, de néhányat a választmány is törlendőnek vélt, mert hosszabb ideig tagdíjat egyáltalán nem fizettek. Ezzel szemben semmi sem történt uj tagoknak toborzása körül, csakhogy éppen tudomásul vettük, ha itt-ott egyegy tag önként jelentkezett. Mi tehát a teendő m. t. közgyűlés? Hiszen hiába dolgozunk a szellemi részben fokozott amb;czióval s a legszebb kilátásokkal, hiába emeljük egyre örvendetesebben körünk erkölcsi, szellemi nívóját, ha anyagilag előbb utóbb csöd elé kerülünk. Tartsa tehát minden tag kedves erkölcsi kötelességének, hogy rokonai, ismerősei körében Körünket pártolásra, érdekeinek felkarolására ajánlja. Szinte nem tartanám szükségtelennek egy kisebb bizottság kiküldését, mely hivatva lenne a tagok számát evidentiában tartani s módokat keresni uj tagok megnyerésére, mert minden egyéb bevételünk ingatag alapon áll. Hiszen akárhányan vannak, főleg ujabban áthelyezett tisztviselők, kikre biztosan lehetne számítani, kik szívesen beállanának tagokul, de röstellenek utána járni. Nekünk kell tehát őket felkeresnünk,minden álszerénységet félretéve csináljunk maguuk mellett minél nagyobb propagandát, mert utóvégre arra a rövid múltra, mely mögöttünk áll, emelt fővel, büszkén hivatkozhatunk. Haj'.a kell továbbá lennünk, hogy Körünk tagjainak számára minden irányban minél több kedvezményt biztosítsunk, hogy annál szivesebben támogassanak a jövőben is. Midőn végül mindazok részére, kik Körünket bármily tekintetben támogatni, érdekeit erkölcsileg vagy anyagilag előmozdítani szívesek voltak, jegyzőkönyvi köszönetet indítványozok, a belém helyezett bizalmat megköszönve magamat s tisztségemet. a m. t. Közgyűlés és t. tisztviselőtársak további szives jóindulatába ajánlva kérem, méltóztassék ez 1907. évről szóló jelentésemhez pótlalag vagy helyreigazitólag hozzászólni s azt egyúttal tudomásul venni. Zalaegerszeg, 1908. február 23. ürbanek Károiy dr. áll. fó'gimn. tanir, a Z. I. és M. K. titkára. Ausztriában az urálkodóház tagjai vállvetve buzgólkodnak a gyárak fejlesztésén. Az osztrák mágnások már ifjú korukban képezik magukat a gyakorlati pályára. Dolgoznak és tanulnak. Főurak nemes ifjúsága, kövessük a példájukat, hogy el ne essünk a versenyben, Gyorsírók harcza. (XV.) Válasz a magyar gyorsírásomról legutóbb Irt két bírálatra. (XIV) Czikkirónak, s az általa képviselt iskolának az értelmi röviditési tanra és a haugsulyra vonatkozólag merőben téves a felfogása, mert az inkább sejtés és tapogatódzás, mint tudás. Az alap, melyből kiindulnak egészen téves, mert a hangsúlyra támaszkodik, mint egészen jelentéktelen dologra, holott az értelem, s a vonzat a fődolog, akármiképpen változik is a hangsúly. Ez pedig attól függ, hogy milyen a szórend. Hangsúlyozhatjuk az igét, vagy a névszót, vagy mind a kettőt. Hanem a gyorsíróra nem ez a fontos, hanem a 'vonzat, a szólásmód, s a szavaknak egymásra való hatása, röviden: az értelem. Pl. e mondatban : Tegnap level(et) irtam barátom(nak), a szórend, s ennek folytán a hangsúly is más és más lehet, de azért csak a zárójel közti szótagokat rövidíthetjük ezen szabály szerint. A mutató névmást sokszor akkor is elhagyhatjuk, mikor egészen hangsúlytalan, az igekötöket és személynévmásokat rövidítésül soha sem használhatjuk akár hangsúlyosak azok, akár nem stb. Pl. Mi aty(ánk), legyen meg (a) te ak(aratod). Elmen(nék) én ti h(ozzátok) est(ére). Be van (az) én szür(öm) uj(ja) köt(ve). Ennek (a) kis lány(nak) nincs szer(etője). Hirtelen harag(ra) (lobban)t. El(ny)e(ri) (az) első (d)i(jat). — Ellenben: El(nyer)te (az) első (d)i(jat). Része (legy)e(n) (benn)e. Hajó(tör)é(st) (szenvede)tt. Tudatá(ra) (ébred)ett. — Ebben én nem (vesz)e(k) (r)é(szt). — Ezt (a) kerek erd(öt) jár(om) én. Bu(uak) (ad)ta magfát). Bün(t) (b)ü(nre) (halm)o(z). — Eszeá(gában) (s)i(ncs). — n ló esze(veszett)en (fut)ott. — Én abban (a) néz(etben) (vagyok) stb. stb. Zengzetes nyelvünk tele van ilyen és ezekhez hasonló kincsekkel. — A közmondások, szólások, vonzatok, viszonyszók. iker-szók stb. nyelvünkben igen gyakran fordulnak elő. — Egymást kergetik, hajtják, de nem össze-vissza, hanem meghatározott szabályok szerint. Ezeknek alapos és kimerítő tudása nemcsak gyorsirási szempontból, hanem a szabatos és tőgyökeres, idegenszerűségtől mentes magyar beszéd szempontjából is felette fontos. A tanuló ezek tanulása által kettős hasznot ér el. Tankönyvemben, mindezeknek lehető bő kimutatását fogom közzétenni, mely felsó gyorsgyorsirásomnak ezt a részét uj világításban tünteti fel, az irást pedig igen megrövidíti. Ásókkal előttem senki sem foglalkozott, pedig nagyon is megérdemlik mindenféle tekintetben a tudományos kutatást, s a lehető bő kimutatást és összeállítást. Bövíden — fentebb — kimutattam, hogy Szőkének ezekre vonatkozó állítása, — csupán a hangsúlyra támaszkodva, — értéktelen, osztályozás és szorosabb meghatározás nélkül. A röviditési hangoknak, a maguk helyén való elhelyezését itt mellőztem, mert azok itt elveim és szabályaim szerint szabatosan ugy sem jelölhetők. Ehhez szemléltetés kell. Igy volt ez az iker-szókkal is. Ezekre is a röviditési szabályt először én állítottam fel, s tettem közzé tankönyvemben 1884-ben, miket bárki az 1884: XVI. t. cz. korlátain belül csak a forrás megnevezésével használhat fel. Tényleg ezeket a Gábelsbergeri gyorsirás 1904-ben megjelent hivatalos kiadása sem tárgyalja még. Tohát sem egyezésről, sem különbözésről beszélni nem lehet. Szőke azon állításának sincs' elfogadható alapja, hogy »az a hangzó, a melyen a hangsúly nyugszik, a legalkalmasabb a szó jelölésére, midőn annak kifejezésére egy magánhangzó elégséges.« Hát itt is egészen más szempontok az irányadók és nem a — hangsúly. Hogy a rövidített szórésznek, — ha ebben különböző magánhangzók vannak —melyik jobb, megfelelőbb a rövidítésre, az első, középső, vagy végső, illetőleg a mély, közép, vagy magas hang, segéd mássalhangzóval, vagy a nélkül: azt röviden, — mint czikkiró teszi, — minden distinkezió nélkül: eldönteni nem lehet, mert ezeknél fődolog — mint mindenben — zz, osztályozás. Mindent nem Lehet és nem szabad egy kalap alá venni. Az ilyen röviditési tan keveset ér, általánosítása által pedig az irás könnyen hieroglifszerűvé válik, mitől pedig a legnagyobb mértékben kell óvakodni. Némely helyen pedig már nagyon közel járnak ahhoz, hogy egyik a másiknak u. n. vita-irását vagy egyátalában^nem tudja elolvasni, vagy pedig különféleképpen olvashatja azt, mi természetesen az irást értéktelenné teszi. — (Kinek nem inge: ne vegye magára!) Részletekbe itt nem bocsátkozom; csupán azt említem meg, hogy ha magánhangzóval rövidítünk, akkor gyorsirási szempontból jobb, ha erre az utolsó és nem az első magánhangzót használjuk, azért, mert a továbbképzésnél, ekkor az együvétartozó hangok kerülnek össze, tehát könnyebb az olvasás. Hátránya volt eddig ennek a jelölési módnak az, hogy ezt csak a jobban ismert szólásoknál, összetett- és iker-szóknál használhattuk, De most már abban a helyzetben vagyok, hogy nagyon kiterjeszthettem ezen, különben nagyon czélsztrü rividitési módot azért, mert szabatosan és biztosan jelképileg jelölni tudom a szó első magánhangzóját, (sokszor kettő is) a nélkül, hogy ezeket ki kellene írnunk. Az itt mutatkozó látszólagos ellentmondás a szemléltetésnél önmagától eloszlik. Mondanom is felesleges, hogy ezen jelölések által a felsó gyorsirás, rövidség tekiatetében felette sokat nyer. Kétféle mérték. — Czikkiró nem kifogásolja a Gabelsbergör-Markovits gyorsírásban egyes mondat-részeknek, igekötöknek, ragoknak, képzőknek és jelényeknek röviditéseit, az u. n. állandó rövidítéseket, a magyar gyorsírásban azonban: igen. Avval azonban adós maradt, hogy vájjon mire is jó tulajdonképpen ez a kétféle mérték?! Tudjuk, hogy a gyorsírónak nagy ós nehéz feladatot kell megoldania, ha a gyorsabbmenetü beszédet szabatosan és hiven leirni akarja. A szónok átlagosan és perczenkint 250—400 szótagot ejt ki; ha mest már átlagosan egy szótagot 2—3 hangra tesszük: a gyorsírónak percenkint 500—1200 hanggal kell átlagosan megbirkóznia, holott a legegyszerűbb jegyekből sem irhát ki fizikailag perczenkint 200—250 jelnél többet. Egyetemesen oly röviddé kell tehát tenni az irást — mindig különös tekietettel a könnyen olvasható, világos és szabatos írásra — hogy a közepes tehetségű gyorsíró is, nagy fizikai megerőltetés nélkül — a gyorsíró legmagasabb hivatásának is megfelelhessen. Ezt elérhetjük a jól megkonstruált röviditési tanok, illetőleg a rövidítések által. Ezek hagy részét már felemlítettem. Itt még akarok szólni néhány szót az állandó rövidítésekről is. Nem igaz, hogy ezek a rövidítések tekintet nélkül a számukra, bármely gyorsírás előnyeit elhomályosíthatnák akkor, ha ezek a rövidítések nem önkényesen alkottatnak és nem hi roglifsuerüek. Az ilyen fajta rövidítések az ujobb Gabelsberger-Markovits-féle gyorsírásban nagyon kezdenek lábra kapni. Mert nem törekszenek, vagy nem tudnak szabatosan körülhatárolt általános röviditési tanokat felállítani, s igy nincsenek tisztában azzal, hogy hol, mit, miként és mily terjedelemben lehet és szabad rövidíteni. Van eset hellyel-közzel, hogy a helyes utat és módot is eltalálják; legtöbbször azonban vagy nagyon is tulmennek a megengedett határon, mikor az irás nem tiszta, világos, hanem hieroglifszerü; vagy nem mernek elmenni a megengedett biztos röviditési határig sem, s igy többet irnak ki feleslegesen, mint kellene. A röviditési tanok legnagyobb része praeczizirozva nem lévén, ebből következik az az abszurditás, hogy boldog, boldogtalan jogositya érzi magát a legönkényesebb és legkétségbeesettebb, semmi elfogadható szabállyal nem indokolható rövidítésre. És ezek czikkiró elótt nem homályosítanak el semmit, de semmit! . . . Gyorsírásomban ilyen önkénykedések elő nem fordulnak. Ott az állandó rövidítéseknél is a szónak jellegzetes hangját, vagy hangjait oly formában, illetőleg összetételben használjuk, hogy a szó másnak, olvasható ne legyen, mint a minek azt mi olvastatni akarjuk s e mellett azok igen könnyen megjegyezhetők, mert hiszen a szó lényegesebb hangjait foglalják magukban. Az állandó rövidítések igen czélszerü, könnyű és okszerű készítésére, alkotására, a permutácziós rendszer — már természeténél fogva — nagyon alkalmas, sőt utolérhetetlen. Ezt bővebben magyarázni sem kell. Hogy a czikkiró által emiitett »ellenfél« fellép-e (eddig legalább nem igen törte magát e tekintetben), vagy sem: az, a körülményektől s a fiatalabb gyorsíró-generácziónak a magyar gyorsírás iránt