Magyar Paizs, 1908 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1908-06-04 / 23. szám

IX, év Zalaegerszeg, 1908

, junuis 4. 23. szám. EiSfiiet si ár : •fey érre 4 korona. Fél érr« 2 korona. Nejyed é»r« 1 kor. 6ijt?o« szán 8 fillér. Szerkeszti Z. Hox'^^á'blbL Lajos Miinltatársali: • ( Hi-detéstk dija megegyezés szerint. N;ilt:<r tora 1 kor. Szerkesztőség és kiadóvatal: Wlatsic -utcia 16, LE NGYEL PEIBENCZ BORRELTSTÖEGT laptulajdonos. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Fölemlítette a vasárnapi gyűlésen Dobjeczky József nagy Deák Ferencznek a beszédjéből, hogy akkor 19 milliót adtunk a külföldnek pamutszövetekért. Ma pedig 200 milliót adunk. Igaz, hogy ez nem teljesen veszteségünk, mert igényünknek és finumodásunknak a fényes növekedése emelte föl annyira ezt a számot és most. talán mi is többet kapunk a külföldiektől a búzáért és ökörért; de mégis borzasztó szám az a 200 millió. Legszomorúbb a dologban pedig az, hogy nem Isten csapása s nem Xerxesi nagyhatalomnak vad erőszaka, hanem itthon husz millió magyarnak a deliriuma csinálja ezt a 200 millió tenger vérveszteséget. Fejlődésünknek, nem! csupán egyszerű létünknek, megélhetésünknek feltételeit örök törvényként tudjuk, ismerjük; tudnunk, ismernünk kell. Egyszerűek és természetesek. Tanuljuk apánktól, anyánktól, a tanítónktól, társalgásban mindenkitől, az életsorstól, a viszonyoktól, sőt ösztönszerűleg a természettől. Természeti törvények azok... hogy többet nem pusztíthatunk, mint amennyink van; különben bünt követünk el s a megtorlásban veszteségünk van. Többet nem ehetünk, mint amennyit jogosan szerzünk; a lopás büntetése szintén veszedelem. Drágább ruhában, mint amilyen a pénzünk, vagyonunk és műveltségűnk szerint megillet, nemcsak azért nem járhatunk, mert kaczagás és gúny tárgya disznó orrán az arany perecz és szamár hátán a selyem nyereg, — hanem egyszerűen azért sem, mert nem lehet; különben megint bűnbe esünk és tömlöczbeu lesz a helyünk. S hogy paraszt közmondást is említsek: a takarónál tovább nem nyújtózkodhatunk; különben megfázik a lábunk. Egyszerű és természetes törvények ezek. És általánosak. De speciálisau a legéletbevágóbb feltételek törvényeire is taniranak bennünket Kossuth Lajostól és Deák Ferencztől elkezdve mai napig a vezető elmék. Gyülekezéseken a szónokok, napról-napra hírlapokban az irók, kaszinókban, baráti körökben hétköznapi vitákbau a szóvivők hirdetik, hogy önsorvasztó gazdálkodás az, ha több pénzt adunk külföldre, mint a mennyit onnan nyerünk; hogy saját munkásságunkkal szerezzük meg saját életfeltételünket; hogy vagy emeljük olyan magas jövedelmező fokra állat és földmüvelésünket, hogy annak az árából kényelmesen vásárolhassunk ruhát, — vagy készítsük a ruhánkat saját magunk; — hirdetik, hogy építsünk gyárakat mi is ; hogy becsüljük meg a meglevő iparosainkat és készitméuyeiket; használjuk ezeket, s ne engedjük veszni saját fajtáinkat; hogy n^ vásároljuk a külföldiek portékáit eszeveszett szerelemmel, — és hirdetik főképen, hogy munkánknál, vagyonuuknál, tehetségünknél és műveltségünknél ne legyen nagyobb a hólyagnál is hitványabb igényünk. Mert ez bűnre vezet s a bűn pusztulás. Legalább is öngyilkosságra. Ez is halál. Hirdetik ezeket sokan, s nyolcz év óta elég erőteljesen is. Azonban, a tömeg testét mintha valami maszlag járta vclna át. Mintha meg volna bódulva. Szemére szendergő álom ült volna. Mintha vére meg volna fertőzve. Talán igen nagyot mondok. Lehet. Tehát nem ugy van. Mondok kisebbet. A mi népünk csak olyan mint egy kis egér. Látja a kelepczét, melybe beleszorul, — látja a zsineget, mely a nyakára tekerődzik: de csak látja ezeket; nem tudja, hogy azok veszedelmesek. Erre nincs elég esze. Csak a jól eső zsirszagot érzi s rája rohan. De nem szeretem hinni, hogy ilyen buta a magyar. Nem is buta; hiszen hallja a szónoklatot, érti és tapsol neki. Tehát még lelkesedik is a jó ügyért — egy perczig. Hanem aztán mégis csak nem épit gyárat, nem küldi gyermekét az iparos pályára, földjét sem szántja mélyebben, a magyar munkás kezét sem becsüli meg jobban, „selymiért imádja a bogárt," czifra rongyért bálványozza a külföldet, nem takarékoskodik és nem szorgalmsskodik, többet eszik, mint dolg )zik, többet költ, mint a mennyije van, a hivalkodás rabja s önmaga ássa magának és a fajának a sirt. Olyan, mint a szerelmes legény. Mint a vak szerelem. Olyan mint a részegei ember. Tudja, hogy árt neki a pálinka, mégis iszik. Idő s új nemzedékek keletkezése kell, hogy a vér megtisztuljon s az elme megvilágosodjék. Csak bele ne fáradjanak a hirdetők, az uj orvosok, a krisztusi módra gyógyítók. Hadd legyenek apostolok a megtisztult elméjűek előtt s majd lesz talán uj pünköstje a magyarnak, melyen nem a bortól és pálinkától, de az eszmétől részegülünk meg; ezeren és millión ébredünk önérzetre s térünk át egy uj hitvallásra, mint az első keresztények. Eskü lesz a keresztelőnk. Magyar fajunk összetartására, idegen hiu bálványok lerontására, józan önállóságra, nemzeti jólétünknek és dicsőségünknek az emelésére szóló eskü lesz a keresztelőnk. Adj ilyen pünköstöt nekünk magyarok Istene. Borbély György. Nagy gyermekeknek való mesék. Irta: Kulcsár Gyula. I. Az ökör. Érdekes, hogy az ökörnek sejtelme sincs arról, hogy ő ökör. Nem régen történt, hogy egy éleselméjü, fáradhatatlan pszichiáter kutatásai közben rájött a módjára, hogyan lehet az állatokat türelmes gonddal ugy kinevelni, hogy megvillanjon bennük az öntudat szikrája. Különösen kedvencz állata volt egy mélabús tekintetű, szép nagyszemü ökör, mert ez nagy odaadással vetette alá magát minden pedagógiai szekatúrának, s napról-napra látni lehetett rajta az örvendetes haladást. Mindennap kisebb ökör lett a Lombár. Egy szép napon végre nevelőjének azt mondotta az ö sajátos jelbeszédén: — Én! Nagy dolog volt ez. Az összes szaklapok beható ismertetést közöltek róla s a napilapok is szenzácziós tárczaczikkekben foglalkoztak a világra szóló jelentós eseménnyel, mely hivatva volt minden eddigi lélaktani theoriát halomra dönteni. S néhány napra rá öntudatának oly kétségtelen tanújelét adta, hogy a legcsökönyösebb kételkedők is beadták derekukat és hittek az ökör mélységes belátásában. Lombár öngyilkos lett. Egy félig megirt levelet találtak a jászolában, mely igy szólt: »Nem tudom elviselni azt a gondolatot, hogy ökör vagyok. Nem vagyok szamár, hogy tovább éljek, mint igavonó barom.« II. A boldogság. Volt egyszer egy boldog házaspár. Olyan boldogok voltak, hogy soha se tudták, hányadika van és sejtelmük sem volt arról, hogy szerda van-e vagy csütörtök. Nekik mindig vasárnap volt. Azt hitték, ók találták föl a szerelmet, s minden reggel mikor fölébredtek, csak összemosolyogtak: — Nini, hát valóban egymáséi vagyunk? Egyszer közösen olvastak egy érdekfeszítő regényt, melyben a hős és hősnő rettentő megpró báltatásokon mentek keresztül, míg egymáséi lehettek, A hősre gyilkosságot fogtak rá, törvény elé állították, elitélték, gályarabságra vetették. A tengeren aztán egy hájótörés alkalmával megszabadult a rabságból, egy szál deszkán lebegett hét nap és hét éjjel, míg egy hajó föl nem vette. S mennyit kellett szenvednie, míg az ártatlansága kiderült odahaza! Természetesen mig ö a világban bolyongott, szive bálványát máshoz akarták kényszeríteni, de ő is minden ármányon győzedelmeskedett s igy végre mégis egymáséi lehettek. A férj, mikor letette a könyvet, azt mondta eltűnődve: — Ezek aztán szerették egymást. Ki tudja, a mi szerelmünk kiállta volna-e ezt a nagy próbát? — Mi erről már lekéstünk, mondja az aszszouyka leverten. — Egész simán ment minálunk minden, sopánkodott az ember. — Nem volt az esküvőnk előtti időben semmi költőiség. — Igazán a legalaposabb próza volt, tódította a férj. — Csak a szüleink ellenkeztek volna egy kicsit legalább. .... Ekkor éreztó': magukat először szerencsétleneknek. III. Az ember sorsa. Sándor, a gimnázista keresztfiam, a nyáron Fonyódon, a szép Balatonparti fürdőtelepen vakácziózott testi lelki barátjával, Imrével. Valami német diáklapból kiókumlálták, hogy toglalkozásképen diákmesteremberek nem végezhetnek gyu« mö.csözöbb munkát, mint ha valami alkotásra szánják el Bsagukat, melyben a kézügyesség é« Mai számunk 10 oldal.