Magyar Paizs, 1907 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1907-08-01 / 31. szám

2 MAGYAR PAIZS 1907. augusztus 1. Vita — a műveltségről. Minden lépten-nyomon halijuk a/.t a szót : műveltség és müveit ember. Mit jelentenek ezek? A műveltség lényegének kérdése egészen más jelentőséggel, más értelemmel bir, mint egyéb akadémikus kérdések. Mindogyikünknek sok pénzébe és idejébe kerül az ő műveltsége; az állam is milliókat ad ki erre és fentart egész hívatalnoksereget a kiknek egyedüli feladata abban áll, hogy elősegítsék és terjesszék a műveltséget. A társadalom mértékül és határul használja föl a műveltséget arra nézve, hogy szabályait, kasztjait lehetőleg erősen szétválaszthassa s mi már megszoktuk, hogy, számba vegyük azt a legbizalmasabb barátaink megbecsülésénél is. llven körülmények közt valóban nem haszontalan kíváncsiság az, ha elvégre is tisztában akarunk lenni az iránt: a miért oly nagy áldozatokat hozunk, a mi tiszteletet és tekintélyt hoz az életben és amit mi, modern emberek annyira szükségesnek tartunk. Micsoda hát a — műveltség ? Ha szigorú meghatározását akarjuk elnyerni annak, a mi ezalatt a sokszor használt szó alatt értendő: akkor erre egyedüli és legczélszerübb ut az, hogy e tekintetben minél több oly emberhez intézzünk kérdést, aki a különféle osztályok, hivatások s életviszonyok representansának tekinthető. Kezdjük meg tehát a — jogtudósnál. Roszkedvüen és vontatólag ö azt feleli kérdésünkre: Műveltség? hát a műveltség — tudds! Tudis! de milyen tudás ? Az összes emberek ma borzasztó sokat tudnak, de hogyan hozza mindazt kalapja alá az egyes ember ? Vájjon müveltség-e az, ha valaki tekintettel a soha le nem győzhető tudománytömegre szellemét egy szűk térre irányítja s a kijelölt határokban belül ott mindent megtanul? Avagy műveltségnek mondható-e az, ha valaki minden tudásforrásból iszik egy néhány cseppet a nélkül, hogy valamelyik forrásból jó izüt igyék? A mi jogtudósunkat fentidézett kijelentését, tehát komolynak, még egy pillanatra sem veheti senki. Van egy régi angol egyetemi moudás, a mely ugy látszik, közép utat jelöl a szigorúan vett szaktudós és a felületes universalis tudós közt. Ezen mondás szószé int igy hangzik: a műveltség abban áll, ha valaki mindent tud valamiből és valamit — mindenből. No de hát ezen műveltség eszmény épp anynyira visszamaradt az — idő mögött, mint az angol egyetem, a melynek csarnokaiban az a mondás és az az eszmény érvényesülhet. Mert valóban mi talán legjobban felelhetnénk reá azzal a régi latin mondással: el omnibus szivekbe ; másrészt mikor ott látja maga előtt az ember ezt a magasba meredő czélt, gyönyörűséget igérő sejtelmes hivogatásával. Vonz, buz, mint a mesebeli mágneshegy. A vágy szárnyakat ad s a képzelet — megelőzve a lomha testet — száll, száll a reá várakozó isteni elvek olympusára! . . . Az ut most sem jobb, sem gondo7ottabb, mint ezelőtt volt. Korlátról, karfáról nincsen gondoskodva. Szédülékeny vagy gyengébb lábu ember — életének veszélyeztetése nélkül nem kisértheti meg a felmenést. Látszik, hogy püspök ur ő méltósága ritkán vagy sohasem látogatja meg regényesen fekvő és természeti szépségekben bővelkedő eme residentiáját s mivel nem ismeri s nem élvezi uradalmának emez előnyeit: talán hálát, szeretetet sem érezhet irántuk. Inneu lehet, hogy mostohán gondolkodik az egykori fénynek és hatalomnak múlandóságát hirdető ezen fenmaradt emlékről és sem az érdekes emléket magát, sem az iránta lelkesedő közönség érdekét kellő figyelemre nem méltatja. — Pedig kegyes kezének csak egy intésébe, ajkainak csak egyetlenegy szavába kerülne, hogy a sümegi uradalom évi temérdek jövedelmének csak egyszeri 100 ad része tordittatnék a várhoz vezető útnak a megjavítására. S legalább is olyan szent ügynek tenne szolgálatot vele, mint valami kegyes alapítványnak a létesítésével. Csak az a külömbség, hogy mig ezzel a lelkek országát gyarapítja és a szentek aureoláját óhajtja magának megszerezni; addig amazzal a nemzetvallás culturális czéljait mozdítaná elő s díszesen himzett sárga selyem püspöki süvegénél ékesebb koronát helyezhetne felkent ősz fejére. Minden önérzetes nemzet akkor becsüli aliquid, ex to — nihil! Mindenből valamit, az egészből semmit. Tényleg ma még a legszorgalmasabb és legtehetségesebb szakember is alig képes magit a színvonalon tartani; mert minden szak egy pillanatban ismét uj szakokra bomlik szét; s alig mondhatja valaki önmagáról azt, hogy valamelyik szaktudományon belül mindennel rendelkezik. Mi az igazán müveit embertől többet kívánunk a puszta tudásnál és szellemnél s ugy érezzük hogy az igazi műveltségnek az akaratra s a jellemre is ki kell terjedni. Menjünk tovább; halljuk ez ügyben az orvos véleményét. Ez következőleg hangzik: ha valaki a középiskolát s az egyetemet absolválta, — hát az azután már — müveit ember. Ez azonban épp oly egyszerű, mint hamis nézet és ezen állitásnak a szerzője éppen a saját nyilatkozatának leghatározottabb megezáfolása; mert a ki logikátlanul gondolkodik : az a gymmáziumi bizonyítványainak s akadémikus méltóságának daczára — még nem müveit ember. Akkor sokkal okosabb és őszintébb azon hölgynek a felelete, a ki e tekintetben megkérdeztetvén igy válaszolt: a ki mindenütt és mindenhez hozzászól, az Dmüvelt ember.« Sok igazság és — bölcsesség rejlik e kevés szóban, s mi talán jogosan azt mondhatnók, hogy az illető kölgy csakugyan megtalálta a dolog nyitját, — magaután Ítélve. Hát a legtöbb olyan gouveruant féle müveitségnek mondható, a mely igen távol van azon eszménytől, a mely minden gondolkodóinak szeme előtt lebegett. Sok, igen sok kijelentést idézhetnek, a melyek azt bizonyítják, hogy minden korszaknak, minden nemzetnek sőt minden osztálynak és kasztnak voltak saját fogalmai a műveltségről. Arisztoteles mondja: korunkban az emberek sokat vitatkoznak az ifjúság nevelésének feladatai fölött, nem tudnak megegyezni abban, mit kell tanulni az ifjúságnak, hogy erényes és boldog lehessen. Az sincsen még eldöntve, vájjon az intelligencziára, vagy pedig a jellemre kell-e nagyobb súlyt fektetni. Az egész közép koron át a túlvilágra irányították az emberek szellőmét a jelen — csak elő készület; minden nevelés és művelődés czélja: a lélek tökéletesedése és méltó ellátása a mennyország számára. Hát a mi korunk sokoldalú nemzedékének mi a műveltségi eszménye'' A művelt embernek legyenekt ismeretei és intellektuális iskoláztatása. Ismereei azonban ne legyenek holt kincsek, hanem álljanak rendelkezésére ugy. hogy életének élesztőjét képezzék. Tudásának legyen szilárd alapja, hogy azt a meg magát legigazabban, amidőn megbecsüli és tiszteletben tartja nagy embereit és a nagy idők emlékeit. Ezt a törekvést elősegíteni, cultiválni, ébren tartani mindig és minden körülmények között, még a legkisebbnek látszó eszközökkel is: szent és hazafias kötelessége mindazoknak, kiknek tehetségük, alkalmuk és erejök van hozzá. A fényes mult nehéz kötelességeket rak letéteményeseinek a vállaira, melyek alul nem vonhatják ki magukat addig, mig méltók és jogosultak akarnak maradni kiváltságaikra. — Méltóságos báró Hornig Károly püspök ur a legszebb, legmaradandóbb emlékét állítaná önmagának a kezének ama bizonyos kegyes intésével, — fejének azzal a könnyű biczczentésével és a várrom magasba nyúló falai bizonyára sokszor visszhangzanának a haza messze tájairól ide zarándokló tourista seregeknek a vidám éltetésétől I Visszhangzottak azo* most is a mi örömünk jókedvű »rivadozásainak« miatta! . . . Szavaltunk, kiáltoztunk, kaczagtunk ott, mint a gyerekek s a romlakó bús szellemek fejcsóválva vonu'tak a várfenék titkos rejtekeibe vissza, hogy onnét majd az éj csendjében s a hold méla világánál ismét visszajöjjenek a várudvar pázsitján kisértet tánczaikat lejteni . . . Ott a szederinda között harmattól csillámló pókháló olyan, mintha egy megtépett fátyolnak a lenge darabja volna; és ezek az ezerekre menő apró-cseprő csigák, mintha valamely elszakadt imafüzérnek a szétszórt drága gyöngyszemei volnának . . . Azok is csak az éj leple alatt indulnak csendes utjokra! nappal virágra, fűszálra tapadva mélyen alusznak a hűs csendben . . . A természetrajzban való jártasságunkat kedves kísérőnk előtt fitogtatni óhajtva, végérvényesen műveltség forrásaiból folyton tovább építhesse nagyobbíthassa. Az igazán müveit ember — fölvilágosodott, ő tudja hogy a régi nem azért jó és helyes, mert — régi, hanem ő.tudja azt is, hogy a legújabb sem jó azért, hogy esetleg — föltolakodik. A müveit ember eleget tud ahhoz, hogy érezze és tudja azt miszerint az ő tudása nem tökéletes, sok feltételtől függ és támogatásra szorul. A hol erre alkalma nyilik, ott ö szívesen hallgat, tanul is kérdezősködik, hogy a nyert feleleteket saját megítélése szerint értékesíthesse. Nem szövöm tovább e vitatkozást a műveltség lényéről; tegyék ezt meg t. olvasóim; ki ki a maga legjobb belátása szerint. Cselkó József. Az állam, mint nagyhata'mas üzemek tulajdonosa, melynek vasutjai, bányái, birtokai, gyárai, monopoliumai vannak, mint termelő és fogyasztó is az iparfejlesztést a legnagyobb mértékig elő kell mozdítsa. Zalavármegyei muzeum. Igen tisztelt Tanár ur! A zalamegyei muzeum ügye immár annyira fejlődött, hogy nem jó hazafi az a zalai lakós, a ki nem hajlandó e szép eszme oltárán áldozni. Szerény magam zalai születésü nem vagyok, sajnos, csak eszmével szolgálhatok, melynek kiviteléhez azonban csekély tehetségemet a t. muzeumi bizottságnak szívesen rendelkezésére bocsátom. Zalamegye gazdag mesés szép történelmi szépségekben ; egyes történelmi nevezetességű vidékek fák, várromok, oltárképek stb., páratlan anyagot szolgáltatnak egy, a muzeumban fölállítandó fényképgyűjteménynek. A modern fényképészeti kiállításokon feltűnik a művészi hatás, melyet a jobb technikával (gummi, pigment) kidolgozott képek keltenek, tartósságuk nagyobb, mint az olajfestményé. Tudomásom szerint Zalamegye területén több oly műkedvelő fényképész lakik, a ki maga is már dijat nyert kiállításon. Meg vagyok győződve arról, hogy rövid idő alatt a muzeum egy ugy művészeti, mint történelmi értékkel biró gyűjtemény birtokába jut. Ezen eszme kivitelére bátor vagyok következő pontok elfogadását ajánlani. A »Magyar Paizs« felszólítja a zalai műkedvelő fényképészeket a gyüjtéseu va!ó részvételre. Felszólítja a közönséget, közölje a lappal, ha esetleg valami nevezetesség tudomására jut, vagy birtokában van, hogy azt photografálni lehessen. és kétséget kizáró érvekkel bebizonyítottuk a tudományra nézve ama fontos körülményt, hogy a csigák általában két specziest alkotnak u. m. a — csigák és a bigák specziesét. Kedves szerkesztő és tanitó barátunk kellő meghatottsággal és mély köszönettel vette tudomásul ezt a meglepő kijelentésünket s megígérte, hogy a természetrajznak előadásánál az iskolában ezentúl teltétlenül erre a tárgyra is bővebben ki fog terjeszkedni. Törekvő és hálás tanítványként azonban most már minden egyes előforduló csigánál constantáltatni óhajtotta: a talált példány vájjon csiga é ragy — biga? — — — A botanika terén ellenben sajnos! — nem érhettük el a tudományosságnak előbbi büszke magaslatát, amennyiben a ro nok között talált, gyönyörű, li'aszinü kis szalmavirágnak (mely kizárólag ennek a helynek a specziálitása látszik lenni) még a nevét sem tudtuk s türtőztetnünk kell tudásszomjunkat mindaddig, mig a mi kedves beszterczebányai »Brassai bácsink* a neki megküldeni szándékolt növényen végzett vizsgálódásainak az eredményét velünk >le nem közli.t — Nagyon valószínű, hogy ez az egyszerű kis vadvirág a régi időkben ott cultivált nemes kerti Helichrysumnak egy lassan elkorcsult fajzatja. — Csokrot szedtünk belőle, melynek más virágbokréta felett az az előnye, hogy nem hervad, s viz nélkül szárazon is eláll, üdén megmarad s igy télen is élő emléke lesz felejthetlen szép sümegi kirándulásunknak. Miután alaposan átkutattuk a romok minden zegét-zugát s a külső bástyák fokáról, valamint a kiugró őrtornyok madártávlatából kiélveztük az alant elterülő város és vidék pompás panorámáját: bekukkantunk amaz újkori Diogenes lakófülkéjéba