Magyar Paizs, 1907 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1907-07-04 / 27. szám

2 MAGYAR PAIZS 1907. augusztus 2. Bischitzky Miksáné Nagykanizsa. 32 év óta fennálló legjobb hírnévnek örvendő hangszerraktárában Nagykanizsán 80—52 ujak és kijátszottak nagy választékban kaphatók részletfizetésre is, a legjobb gyári árak mellett kaphatók, esetleg bérbe vehetők. Régi zongorák mindenkor becseréltetnek. Levélbeli megkeresésre azonnal válaszol Lehet, hogy bizon, amit mondok, talán szamár is; de hogy a hosszadalmas, tudományos, bölcs törvényhozások, a hatóságoknak hatalmi ereje s a tenger-társadalomnak az iparpártolás terén kifejtett kétségbeesett küzdelme közepette is még bővebben burjánzik a bün, mint esős időben a ganéj-gomba: az bizonyos. S annál n\gyobb baj, hogy a hazugságoknak ez a bűne közgazdaságunknak a kárára, s a még meglevő kis hazafiasságunknak a lerontására tör, a nemzet testében a fő-ért vagdalja, az elvérzést czélozván. De nem csuda. Az 1886-iki korszak rászabadította a nemzetre a trencséni csizmadiát s utána másokat is, hogy szabadversennyel a bécsi juhbőrt k

;tünő bagaria csizmaként árulhassák. Ha ennek a nagy rosz korszaknak az üledékeit mind elsöpörné egy jobb szellem! Akkor nem is kellene annyi törvényt hozni a tiszteségtelen verseny ellen. Borbély György. Magyarok! IVlikor legközelebb előfizettek újságaitokra, írjátok meg, hogy csak ugy fogadjatok el azt jövőre, ha magyar papirosra lesz nyomtatva; mert mégis szégyen, hogy csak egy év aiatt (1904-benj 5 miüio 33i ezer korona értékű osztrák újság papirost fogyasztottunk eí ! A tanitók fizetésrendezéséhez. A dologhoz, elismerem, post festa, szólok, mégis csak megírtam jelen czikkfcskéraet; hiven, hogy egy szemernyi érdeklődést talán tudok kelteni ügyünk iránt, ha a törvényhozó testületnél — most már — nem is, de a társadalomnak irántunk jóakaratulag érdeklődő köreinél. Apponyi Alberttől sok jót reméltünk. Kaptunk is. A 600 koronás minimum helyébe lépett az 1000 koronás alapfizetés s az 1000 koronáig menő korputlék. Igaz, hogy az 1000 korona alapfizetésben a kántori illetmény is benfoglaltatik s igy mi, kántorok, 1000 koronáért két hivatalt töltünk be, de hát nyugdíjigényünk a kántori illetményekre is reá levén keblezve, egyelőre megnyugodhatunk. Lesz még az uj törvény 4. szakaszában évi 200 korona jutalom is az „egy ós ugyanazon helyen huzamosabb időn át alkalmazott és a népnevelés terén kiváló érdemeket szerzett néptanítók részére." Mindezek boldoggá tesznek bennünket. Módosai) embernek tartjuk most már magunkat. Telítve vagyunk önérzettel, munkakedvvel s a pályánk iránti lelkesültséggel. Szinte tartok tőle, hogy jövőre az évi költségvetés elfü3tölé3i rovatába a dráma czigaretta helyett, nyakravalós szivarokat jegyzünk . . . Nem is csoda, ha egyik szomszédos kollegám neje a napokban igy kiáltott íel: — Apjok, mintha urak lettünk volna! Apponyi isteoi ember. — Van egy kis igazad, rózsaszálon!! — feleié Dezső barátunk. Most már nem sopánkodunk annyit. Ezután már a hentes által küldött kolbászt sem ugy köszönjük meg, mint a baltavári kántor. — Hát a baltavári kántor hogyan köszönte meg a kolbászt ? — Elmondom, ha éidek'/l rózsaszálon). Baltavári kollegánknak a helybeli hentes, kinek fia a kántor e'é járt iskolába, egv szép szál kolbászt küldött ajándékba. A kis fiu ezen szavakkal adta át a becses ajándékot: „Tisztelteri édes apám a mester urats véghetetlen hálája jeléül kis kolbászt küldött." Igen szépen köszönöm, kedves fiam, a kolbászt — hálálkodott a kántor; de mondd meg édes apádnak: bár hálája voina véges, a kolbász pedig végtelen ... Egy szó annyi, mint száz: nagyot emelt rajtunk Apponyi Albert. Szinte emeletről nézzük a világot most már . . . Ámde ha a nagy miniszternek minden szavát, minden intézkedését is hálás szívvel fogadjuk, nem tagadhatjuk, hogy a tövist nem vette ki egészen szivünkből. Még mindig maradt valami abban, amit pedig egj kis radikalitással kiirthatott volna. Ilyen tövis a karczgabonával való fizetés fonta rtása. A gabonával való fizetés egy légi kornak korcsszülöttje, melyet a 20. században fentartani valóságos szégyen, gyalázat. Azért módfelett csodálkozom, hogy oly ideális lélek, mint Apponvi, az uj törvénybe is felvette ezt a — karczszemetet. Miért nem adnak a jegyzőnek, anyakönyvvezetőnek, közgyámnak és községi birónak gabonát ? Miért épen csak a tanitónak jár a karczgabsna fizetés? Dokumentálni akarják ezzel talán, hogy a csordással ós kanászszal egy rangba tartozunk ? S nincs is máskép. A nép a fizetés minőségéhez köti a rangi megkülönböztetést is. Gabonával fizeti a csordást is, a kanászt i?, meg a mestert is 8 igy rangban egyenlőnek is tatíja mind a hármat. Avagy mit szólna a tisztelt olvasó, ha hallaná midőn faluhelyen a kisbíró a dobszó elhangzása után imigyen kiált: „Tudtára adatik minden embernek, aki a csordásnak és mesternek gabonájával tartozik, jövő vasárnapig megvigye." Egyik Apátiban meg igy hirdetnek: „Atyafiak, aki a községi bikatartással s a mester gabonájával tartozik, a hécen okvetlenül megfizesse!" Szegény tanitók ! De a r. olvas • szives türelmével bemutatok egy karc^abona szedési alkalmat. Egyik évben, szeptember utolsó vasárnapján, szentmise után tudomására hoztam népemnek, hogy másnap a gabonafijetést szedjük a gondnokkal. Felkértem hiveimst, bogy szép tiszta gabonát hozzanak, msrt — mondám — valamint én nem tauitok szemetesen s nem mondok szemetes litániát, ugy a tlijui adott gabona sem lehet sem ocsu, sem szemét. Nem is hiszem, hogy akadna Aratáskor. Buza közé száll a dalos pacsirta. Ahogy Péter ós Pál napja oekövetkezik, de sok vidéken még előbb, rüegruhannak a pengék. Aratnak, kaszálnak szép Magyarországon. A nap még nem ébred fel a 'áthaíáron, mikor ott á'í csatasorban- a földmivelők ezre éu ezre. Utánuk a marokverő leányok, menyecskék: arc/ukon pajzán, vig mo?oiy!yal. Az ing dudorai alul kifeszül izmos, gömbölyű szép karjuk nagy gyönyörűsége és a támadó szellő, mely halkan száíi, susogva megcsókolja hó nyakukat, pihegő kebleik emelkedő halmát. Aratnak, kaszálnak. Mintegy vezényszóra lesulyt sorban. A madár felriad a fészkéből, aztán visszaröppen sipegő sírással, hogy figyelmeztesse a közeledő embert, hogy kerülje a helyet, ahol Kost csipognak apró fiacskái. Az erős kaszás ember megérti a kérést, hiszen neki is van kis családja otthon. A nyui hegyezi a fülét, körül néz, aztán iramban menekül, a Bodri, — mely kivül a gazdával — csaholva utána, amig el nem nyeli az üldözőt s a prédát a távol homálya a tengeti szálak zugó sűrűjében. A munka még folyik tovább szakadatlan. Mire a nap szétnéz, ott feküsznek sóiban a sárga buza-iendek. S az aratót meg az arató-lányt a nehéz munka közt sem hagyja el dévaj vidámsága. Kék búzavirágot, cae; piros pipacsot, ami ott akad a levágott rendek közt, tűznek a hajukba, keblükre s megszólal a da! is és száll, száll határról-határra, legény, lány meg menyfeske ajkára. Buza közé száll a dalos pacsirta, Hogyha magát már oda fenn kisírta, xinzavirág, búzakalász arnyába', Reá talál megsiratott párjára. Es peng a kasza tovább; Creng a sarló egy fozma ütemben a felhangzó dalban. Mert az ara tónak nagyon, nagyon kevés a megpihenése. Egyegy féléra jut reggeli , ebédre s megfeszülnek ismét az erős, izmos karok, mig lehanyatlik a nap vésés korongja, amig felkél a hold s tciilió csillag küld ezüstös ragyogást az elfáradt paraszt verejtéktől fényes homlokára. Aratnak, kaszálnak. * Amig eljutnak az aratás napjáig, mennyi aggó remény figyeli az ős tőidnek fakadó, növekvő, aztán fejethányó szép búzatermését. — Hiszen annyi csapás nehezedett immár a jó magyar népre. Sok helyen vtndég lett az incég, arezokat sápasztó, könnyeket fakasztó, életet pusztító Isten csapásával. Mintha a Gondviselés sújtani akarta volna azt a népet, mert elfelejtette a szent imádságot: „Miatyánk, ki vagy a menynyekben, szeatelteafék a te neved ... és add míg nekünk a mi mindennapi leenyarunkét.. És zendült a tavasz. A szántóföldeket végig elboritá az egész országban a zöidelő vetések édes reménysége. Felszakadt a sóhaj a csüggedő emberből: — Urarn! megsokaltad a mi szenvedésünk! S a vetések nőttek. Az éjszakai harmat — az angyalok köDye — szépen megöntözte, a nap pedig aztán kalászszá érlelte őket. De azért, hányszor az utolsó perczben semmivé válik sok ezer ember minden reménysége. Itt a fagy porzsolté, amotc vizek árja tombolva sodorta egy év munkájának keserves gyümölcsét. Másutt meg égi dörejek közt villámcsapások közt hirdette az Isten, hogy nincsen még vége az O haragjának. Jégeső vonult el hosszú, szóles tájon. Kalászok erdeje ott feküdt, ahonnét kisarjadzott; a rögnek porában. Akik bizva-biztak, im kétségbe estek. És amig zokogva álltak letarolt reményük omladékai mellett, a vigasztalatlanság könnye hullt szemükből. Huilt es egyre hullott . . . Amily véghetetlen, epp olv kifürkészhetetlen azonban az Istenség megmásíthatatlan mennyei végzése. Ht itt pusztult minden, másutt kipótolta. Az Alföld mezőin, délibábos rónán magas búzakalász az aranyszemektől megnehezült íejet biztatva, hajija le a kasza elébe. — Vigan végzi ott az arató verejrékfaka'iztó. nagy, nehéz munkáját. Ott azon a főidőn, mely megjutalmazza kemény fáradtságát, melyet egykor lelkesedve üdvözölt a nemzet köllője : Arauy kalásztól ékes rónaság, Melynek felette len^a délibáb Űzi játékait — köszöntelek! * Este van, este van. Utolsót vág még az ara^ó sor kaszája, még egy csomó kalászt huz össze a marokverő leány, aztán elpihennek a virágos, damutka füvétől illatozó földön. El-elhat hozzájuk szegény juhászlegény furulyaszóláaa, melyen elkesereg, édes nótahangon : Ne menj rózsám a tarlóra, Gyönge vagy még a sarlóra; Ha megvágod kis kezedet, Ki süt nekem lágy kenyeret?! (y)