Magyar Paizs, 1907 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1907-04-18 / 16. szám

2 MAGYAR PAIZS 1907. márczius 18. 32 év óta fennálló legjobb hírnévnek örvendő hangszerraktárában Nagykanizsán 28—52 ujak és kijátszottak nagy választékban kaphatók részletfizetésre is, a legjobb gyári árak mellett kaphatók, esetleg bérbe vehetők. Régi zongorák mindenkor becseréltetnek. Levélbeli megkeresésre azonnal válaszol. „Az idő — pénz !" mondja a közmondás. Ennek daczára, mégis mennyi időnket lopja el a — toronyóra! Nem magamról beszélek, mert én — sajnos — ráérő ember vagyok. Beszélek az olyan emberekről, a kereskedőkről, iparosokról s munkásokról, mint a kikre nézve az idő tényleg pénzt jelent. Beszélek azokról az Egerszegre jövő be^ásáilókról, akik még itt is, ott is szeretnének valamit venni, ha nem sietne, nem ütne az óra! Köztudomásu dolog az, hogy az ilyen nagy toronyóra mutatója mint a miénk is, olyan nagy, akár egy szélmalom kereke, a melyen nem egyszer a szél is tud lendíteni; nem is szólva a mutatókon szerelmeskedő galambokról és verebekről, a melyek rajta ugrálván szintén alkalmasak arra, hogy valamelyest lendítsenek az idő kerekén. Velem is megtörtént akárhányszor, hogy e'éggó jól járó zsebórámat a toronyóra szennt igazítván, napok múlva azt tapasztaltam, hogy husz-huszonöt perczczel hátra vagyok. A napokban a délelőtt féltizórai vonattal kellett elutaznom; a mikor az udvaromból kiléptem, a mi pedig csak két percznyire van a templomtól épén «/*9-et ütött a toronyóra. No jól van, — mondám — benézünk még a Puer-féle szépítő intézetbe is. A templom elé érve azonban fölnéztem az órára, és a nagymutató már a tizenkettösön is tul volt. Ütni tehát, háromnegyedet ütött, de kilenczet mutatott. Hohó! Nem lesz itt semmiféle borotválkozás és hajsütés . . . csak ki az állomásra, mert lekésünk. A mikor nagy lelkendezve a perronra léptem s az ott álló forgalmi tiszt urat az idő állapotának erányában meginterpelláltam, hát azt nyertem válaszul, hogy „öt perez múlva lészen csak kilencz óra." Ekkor Egerszegen már ua;y feltére járhatott az idő. Ott lődörögtem tehát az állomáson egy jó félóráig! Mármost, hogy az ilyen rosz óra okozta lődörgés, többezer embernél egy éven át, mennyi erő és időveszteséget jelent, annak kiszámítását rá hagyom valamelyik német szobatudósra, magam azonban fölvetem az eszméjét egy városi közóra felállításának. Az egész nem kerülne talán egy-két száz koronánál többe. Föllehetne állítani a posta előtt egy oszlopon, tránspárens alakban, ugy hogy azt éjjel valamelyik, már meglevő izzólámpa világítaná meg. Azt tudjuk, hogy szabály az, hogy a vasuti távírda hivatalnak öt perczczel a déli tizenkét óra előtt, a pont tizenkét órakor beérkező középeurópai egységes zónaidő jelzése végett sürgönyt továbbítani nem szabad; vagyis, hogy említett hivatalok és igy a városi távíró hivatal is mindennap délben pontosan megkapják az időjelzést. Mármoít ha a város — a mint az sok más városban is van — egy ilyen közórát a postaépület előtt fölállittat, a postafőnök urat pedig megkérjük, begy szíveskedjék azt valamelyik szolgával (esetleg szerény tiszteletdíj mellett) ellenőriztetni s ha keli pontosra igazittatni, akkor lenne egy teljesen megbízható óránk, a me'y után mindenki igazodhatnék. Még a toronyóra is . . . A városunkban megforduló idegenek pedig kénytelenek volnának lenyelni, a — „disznóság" ós „sváinerei" kifakadásokat. * * * A „Magyar Taizs" is megemlékezett róla, hogy a tél folyamán megjelent röpiratomnak a néppártot pacskoló részéért, milyen durva módon támadott rám a Budapesten megjelenő „Néppárt" czimü lapnak valami Huszár Károly nevü oszlopos munkatársa! Szerénytelen önfelkinálkozásnak minősítette politikai szereplésemet! Szememre hányta az a jó ember, a kit én akkor még valami méltsásnak hittem, hogy az „orbányosfai stréberről eddig még mit sem tudott a világ, nevét nem tartja számon a krónika!" stb. stb. Válaszomban magam is elismertem, hogy hírnevemről szóló ezen informatio teljesen hü. Egyben azonban száz aranyat Ígértem egy poloska . . akarom mondani olyan hirért, a mely hitelesen felsorolja Huszár tónsurnak a haza, a közérdek vagy a szépirodalom körüli érdemeit! Sajnos nem akadoft — pályázó . . . Törtónt azonban, hogy időközben Szakcson megüresedett egy mandátum ; történt, hogy Huszár ténsur (ekkor tudtam csak meg, hogv még eddig ő is csak „ténsur" . . .) lóhalálában sietett Szakcsra, hogy nagy hézagot pótló egyéniségével legitsen a szegény szakcsiak buján, bánatán . . . Hogy megmentse a hazát, a kath. vallást és anyaszentegyházunkat ! Igenis, a kis hamis, a kis szerény (?) föllépett Képviselő jelöltnek. Ugy lehet, hogy a szakcsiak nem voltak annyira áthatva Huszár ténsur politikai egyéniségének nagyságától, mert egy osztrák-magyar nevü urat, valami Hainrikffyt választottak meg függetlenségi programmal. Az én Huszárom tehát megbukott! . . . Ennyivel már előttem van . . . Azonban meit mindnyájunkat érhet baleset, tehát ón is sürgönyileg tolmácsoltam részvétemet ismeretlen jóakarómnak ! Remélem, evvel kiengeszteltem őt, a kis haragos tónsurat. Magyaroki Ne vegyetek a kezetekbe olyan ozeruzát és irónt, a melyiken nem latjátok a „nyíllal átütött szivet," mert esas az ilyen hazai származású! 1904-ben esak czeruzásrt 372 ezer koronát zsebelt be tőlünk Ausztria! Zalavármegyoi muzeum. ^ zalavármegyei müzeum néprajzi csoportja. Mikor szó esett a zalavármegyei muzeum megalapításáról, vele együtt azonnal szóba került az is, hogy a vármegye néprajzi adatait össze kell, össze lehet gyűjteni. Megemlékezik erről röviden a vármegyéhez beadott indítvány és részletesen foglalkorik e kérdéssel a „Magyar Paizs" 7. számában „Állítsunk néprajzi muzeumot" cz. újra megjelent (1898. jul. 31.) czikk. Nem is kellene ehhez semmit hozzáfűznöm. Mégis tekintettel a tárgy fontosságára, röviden elmondom én is véleményemet. Egy vármegyei muzeumban, ha teljessé akarjuk tenni, bele kell vonni mindent, ami jellemző a megyére, össze kell gyűjteni benne mindent, ami a vármegye közkincséből veszni indult. Ha igaz ez, — pedig senki se tagadhatja — elsősorban a néprajzi tárgyaknak kell meglenniök egy ily muzeumban. Zalavármegye elég kiaknázatlan terület még, pedig ezt se kiméli az előrerohanó kultura. A zalai ember se az már, aki volt, változik, sőt megváltozott már minden tekintetben. Elhagyja régi viseletét, ősi, egyszerű szokásait, hagyományait. Elég végignéznünk egy vásáros napot. Hány göcseji van akkor Zalaegerszegen s mutatványszámul se látni göcsejit. Nem azt mondom, ho£,y ne haladjunk a korral. Igenis haladnunk kell, de ne szégyeljük a régi jellegzetes magyar viseletet, szokásokat. Örülünk, ha magyar ruhában elénk toppan valaki. S nem csak azért örülünk, mert ritkán történik meg, hanem azért is, mert e szép viseletben a nemzetihez való öntudatlan ragaszkodast látjuk. Mikor minden idegen volt, hordták a magyar ruhát s senki se tagadhatja, hogy e viselet fontos volt nemzeti szempontból. S ime megint elmaradt, nem 'viseljük, mert nem tüntethetünk vele. Magyar szokás ez, mindenhez csak akkor ragaszkodunk, mikor elveszik, vagy legalább el akarják venni. Szerettessük meg népünkkel azt a sok apió dolgot, amelyek nemzeti jeliegünket nyilvánvalóvá teszik. A tót. az oláh nem resteili nemzeti ruháját hordani, pedig mennyivel bzebb a magyar borjuszáju ing, pitykés dolmány, czifra szűr, magyar nadrág, rámás csizma! S a magyar nemsokára még szántás, kaszálás közben is kráglit lájblit, pantallót hord, mert ez városi divat. Meg lehetne szerettetni a néppel a magyar viseletet, ha magunk is megbec8üinők. S erre alkalmasnak tartom vastag, súlyos karpereczek is; ezeket nem viselték, hanem csereeszközül szolgálva a pénzt helyettesitették. Érdekesek a tűk, gombjuk és gomb alatti részük rendesen diszitett; maga a tű sokszor sodrott és hullámos, hogy könnyen ki ne jöjjön a ruhából; még jobban biztosították igy: a gomb alatt lyuk volt, ezen fonalat húztak át, melynek végeit a tűnek a ruhából kiálló hegyére csavarták; ez átmenet a flbuláho;; 2 db igen szép bronztüje van a Zalamegyei muzeumnak is. Az ornamentika ebben a korban is egyoldalú, geometriai jellegű vonaldisz; uralkodó a görbe vonal és ebből kiindulva a csigavonal, mely néha egyenes vonalú idomokkal váltakozik. Természeti tárgyak átcsiszolásában egyetlen motívum az emberekkel megrakott hajó kés, borotva és kardpengéken (új eszközök a bronzkorban). Nagyon érdekesek a svédországi sziklavésetek (péld. lovas-ütközet, jelenetek a nép életéből: legelő, marha, szántás, sat.); a rajz korántsem oly pontos, mint a palaeolith korban, az alakok kezdetlegesek, de a jellemző vonások szerencsésen el vannak találva és van élet és hangulat ezekben a képekben, melyek mintegy előhírnökei a monumentális képírásnak. A művészi érzék a bronzkorban már nagyon elterjedt; mutatja az, hogy alig van bronztárgy, az egyszerű vésőtől fel a legfiaommabb ékszerig és legpompásabb urnáig, melyen nem volna valami diszités. Kiemelendő, hogy a bronzkészitményekre a ábrázolásában a jellemző, plasztikus ábrázolás csak elvétve találkozik és nem önállóan, hanem a műipar szolgálatában, péld. késnyeleken vagy edényeken (felső részük emberi fej alakú). Az agyagiparban haladás a korong alkalmazása. Az építésben újság, hogy szárazföldi lakásul a tavi lakások mintájára a föld szinén szabadon álló házakat emeltek; képüket urnák mutatják (van már ajtó tolózárral és oromdisz.) A tavi lakásokat még beljebb építik, hogy még nagyobb biztonságban legyenek a vadállatok és az ellenság támadásától; ezekhez hosszú padlók vagy hidak vezetnek. Ily lakások már egész falvakat képeznek ; az emberek tehát szükségét érezték a tömörülésnek. Megmaradt a sírkamrák szerkezete, valamint a dolmenek és menhirek divatja, utóbbiak egész erdeje borítja Anglia és a Bretagne lapályait. Uj, hogy a menhireknek emberi alakot iparkodtak adni (taragott szobor féle), azután 2—2 menhirnek beillesztése a fedő köbe kőcsapok segítségével. E kor határám jutnak el az építésben a falrakásig (kerek vártornyok tető nélkül); vakolat hiányában a labak biztosságot a kövek ügyes összeválogatása, egymáshoz illesztése, de főleg a fal /astagsága adolt, mely az alapnál majdnem 5 méter (a gimnázium legvastagabb fala 80 cm.), felfelé azonban fokozatosan keskenyebb. A művészetek a történetelőtti korban — természetesen csirájukban — nagyjában véve ugyanabban a sorrendben váltják fel egymást, mint a történeti korban, hol az ókorban a plasztika, a középkorban az építészet, az újkorban pedig a festészet bontakozik ki a tökély legmagasabb fokáig; így az őskorban is először a szobrászat kísérletei, a neolith korban az építés megkezdése, a bronzkorban pedig a képírás szárnypróbálgatása ragadja meg első sorban figyelmünket. Az előadást képek és eredeti emlékek bemutatása kisérte; az utóbbiak jórészét Darnay úr bocsátotta az előadó rendelkezésére, amiért e helyen is hálás köszönetet mond az előadó. («)•