Magyar Paizs, 1906 (7. évfolyam, 1-51. szám)

1906-01-11 / 2. szám

irie, év. Zalaegermeg, 1906 Január II. 2. szám. K15r.*»té»i ár: Ip ÍTI* 4 korowL fél érrt 3 korosa, íísgy.d érrt 1 kor. IfjM isám 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés ezerint Nyilttér sora 1 kor Szerkesztőség é» kiadóhivatal: Wlassics-ntcza Alapító és főmunkatárs: BORBÉLY GYÖRGY. Felelős szerkesztő: Z HORVÁTH LAJOS MEG JBLJ5NIK EETELÍKLÉLSRT CSŰTÖRTOKIÖISR BSTH Miért tánczolunk? Nem a farsangról beszélek. Ha bemegyek a boltba s kérek nyakravalót, vagy sarkantyús csizmát, vagy egy rendbeli öltözetnek való posztót, hát adnak. De — mondom — én csak Magyarországon készült portékát akarok venni. — Az ez, kérem, magyar gyárokban készült ez mind. Mondják nekem. Elmegy ugyanabba a boltba az asszonyság is, s kér nyakravalót, sarkantyús csizmát és ruhának való posztót. Elé rakják. De én nem szoktam — igy szól őnagysága — magyar gyári munkát venni, mert tetszik tudni mégis csak durva az. Oh kérem — felel a boltos — én nem is tartok ilyent, nálam a londoni, párizsi, bécsi divat választékaiból vannak raktáron a legfinomabb portékák. Igy jól van. Most már az a kérdés, hogy vájjon ÓD ragyok e az, kit az orromnál fogva czipelnek, avagy őnagyságát tánczoltatják. Azt hiszem, mind a kettőnket. Közönség vagyunk. Nagy lassú test. Nehezen mozdulunk. Hosszul esik, ha lassú észjárású és lomhán járó állathoz kell hasonlítani a magyar tömeget. Hát hogyne esnék rosszul ? kiről azt mondták hajdanta, hogy: „Mint a sasok, víni szálltak." Más helyen pedig azt mondjak, hogy: „Oroszlánokkal vivtunk hajdanában!" Igen ám! Mint a sasok, víni szállták, s oroszlánokkal vívtak, „ha csatára trombitáltak." De „a béke malasztos ölében" csakhogy a tetvek meg nem esznek, bennünket. A ki neheztelni akar ezért a nehéz szóért, neheztelés helyett csak böngéssze át a Hazánk napilapnak néhány multévi száma t s meglátja, hova lett a magyarok földbirtoka, hánynak a lába alól esett ki a föld s tenger jött helyébe a lába alá, melyre rakta minden vagyonát, mint Noé! Vagy pedig ismerkedjék meg ez a neheztelő felebarátom a Rscz G^ula könyvével, melv a magyar földbirtoknak az adójáról és a pusztulásáról szól. Ha ezeket átböngészi, tudom, hogy még jobban megborsódzik a háta, miut nekem. Nem tudunk élni a békében sem. Élhetetlenek vagyunk. De voltunk hősök! ugy-e ? Bezzeg. „Csak a magyar büszkeséget, Csak ezt ne emlegessétek . . . Azzal dicsekedni váltig, Ami szégyenünkre válik!" Hát igaz, hogy a kardot tudták forgatni — őseink, de mi nem tudjuk. Fel sem birjuk (de hiszen nincsen is kardunk, sem puskaporunk). Egyebekben meg épen gyengék vagyunk. Vagy talán erősek vagyunk? Talán értünk a földmiveléshez ? Nem igen hiszem. Hisz ennek a nagy fóldmivelő országnak alig van öt-hat földmivelő iskolája. Vagy talán iskola nélkül is értünk hozzá? Persze! A nagy tudomány miatt pusztult el a közelben 30 év alatt 118 ezer 235 önálló birtokos; 8 a nagy tudomány miatt szaporodott a közelebbi 10 év alatt 538 ezer 61 emberrel a földnélküliek száma. Aztán oda is nagy tudomány kell — ez már aztán nem a kisbirtokosnak tudománya, — hogy a termelőföldet 510 millió 900 ezer korona terheli, vagyis a lövedelemnek 72 százaléka a gazdára nézve a levegőbe megy, mint a pipafüst. Nagyon bőven egyéb iskolával sem igen vagyunk ellátva. Az olasz Lajos volt az első, aki Arany Jánosként Pécsett gyújtott a tudománynak mécset. De a 17 százban a külföldről már kinyíltabb szemmel hazatérő Apáczai keserűen panaszol és ostoroz, hogy biszen nekünk még iskoláink sincsenek, egyetlen egyetemünk sincs. De most 300 esztendő multán van már két egyetemünk. Hanem azért a kolozsvári színházat még bécsi mesteremberek csinálják. Elemi iskola nagyon sok van. De gyermek még több: százan is jutnak egy szobába s csai'hogv meg nem fu'adnak a rosz levegőben. Sokan ki is szorulnak. S ha a törvényszéki tárgyalásokat hallgatjuk, halljuk a kikérdezésnél, hogy az emberek irni-olvasni nem tudnak. S minél többen nem tudnak, annál többen jőnek végtárgyalásra. Néhai ideges Trefort miniszter ur állított elég kereskedelmi iskolát. Ebben az egyben nincs hiányunk s panaszunk sem lehet. Hát ipari iskolánk van-e? Ez az igazi életbe vágó iskola, egyeseknek s a nemzetnek is igazi életbe vágó iskolája? Van. De több csak nem lehet, mint gazdasági iskola. Hiszen első sorban föld mi velők vagyunk. Igaz, hogy kereskedő hajlandósággal nem birunk, de kereskedő iskolánk azért van több, mert ez csak elsőbb, mint az ipar. Hát ki kereskednék a stájeri fegyvergyár szerszámaival s a csehországi giessbübii vizzel ? Mindennek meg van a maga oka. És a czélja, és a módja az iskolának ? Oh az iskolának nagyszerű czélja Van. Hogy „urak," czilinderes urak legyünk általa, és müLcheni sört igyunk. A kisasszonyok megtanulják a csillagok járását, az ásványtant és a vegytant, még a H20-1 is, s a víznek alkatelemeit; de már hogy mennyi vizet és sót kell tenni a kenyérbe, azt nem tudják; kenyeret sütni, dagasztani sem nem tudnak; sem nem akarnak. Parasztos dolog ez már. Az életbevágó tudást nem tartjuk tudo mánynak; az teljesen értéktelen előttünk. Azt tartjuk tudománynak, értékes dolognak fönségesnek, aminek semmi köze sincs az életttukkel. Más szóval ez az élhetetlenség. Vájjon ennek az élheíetlenségnek mi az oka: a kevés iskola e, vagy az iskolában a helytelenül kitűzött czél is rosz eszköz ? Isten tudja. Olvastam II. Rákóczy Ferencz emlékiratában, hogy ez a müveltlelkü nagy fejedelem panaszkodik az uralkodó családra azért, hogy az uralkodó család sohasem állított Magyar. Az ember-öneihatározása. A halál kapuja elé vezet engem az én lelkem még egyszer és ott azt kérdezi tőlem vájjon taithatjuk-e ember jogának azt, hogv a halál kapuját maga kinyi'hassa, önként átléphesse a küszöbét, a melyen előbb máskülönben ugy látszik, hogv a természet és a hit, szokott kapuőrnek állani? Magában véve az élet az egész teremtési tervben feltűnően kevésre van becsülve. Minden veietlen alkalmával ki van téve veszedelemnek ; a legjelentéktelenebb eshetőség kioltja, naponta látjuk amint azt könnyelmű vagy gonosz modon elvetik. Száz meg száz ember faját életével fizeti azt, hogy az elet élvezeteihez jusson saját életükké! és darabonként adják oda életüket anélkül, hogy ez bárkiben is habozást keltene. Ezeket küldi halálba a hatalmas hadvezér, hogv uralom s becsvágyának hódoljon, é8 hősnek látja magát dicsőítve koitársai szája által a történelem végszavában s utóhirében. Igaz, hogy a természet egyrészt sokféle veszélynek tette ki az ember életet; de épp ugy fáradozott azon is, hogy azt zz összes veszélyeztetések ellen meg is védje és hogy ha mégis ká>t vallan?, ]egalább bizonyos fokig helyreállítsa. Minden teremtménynek adattak lényéhez mért védszerek, továbbá a szükséges ösztön és egyeb képességek, hogy igy az ártalmas dDlgokat elkerülhesse és az előnyösöket föltalálhassa. Fontos itt azon tény, hogy a műveltség alacsonyabb fokánál rendesen kevesebbre becsülik az életet, mint a magasabb műveltségnél. Ha megtörténhetett, hogy Sokrates víg kedélylyel ment a halálba, akkor számításba kell vennünk azt, hog ezen utolsó lépését egy hosszú élet. előzte meg, a melyet az önlegyőzéí különös gyakorlat tárgyává tett; hogy ő, habár messzire felülhaladta kortársait, mégis korának gyermek^: görög, Athén polgára marad és korának felfogása szerint hazája elvesztésével élete felét is elveszettnek tarthatta s hogy vegre az aggkor természetszerű gyöngesége ezen esetben jelentékeny támaszul szolgálhatott neki. Egész másképpen tűnik föl Krisztus halála, a mint ezt az evangéliumok megható egyszerüseggel és szerénységgel hiidetik. Ö kikerülhetlen szükségességét elismerve önként megy annak elébe és éppen ezen sorsában való teljes megnyugvása megkíméli őt attól, hogy ezen sorsát reflexiókkal legyőzze; tőt annál inkább megengedi neki azt, hogy tiszta emberi érzéssel abba belenyugodjék. Igaz ugyan, hogy az utolsó döntő elhatározás előtti órák nála is nag3ors fájdalmasak lehettek, de az ő magasztos isteni hivatásának tudata könynyebbé tette az önfeláldozás borzasztó müvét is. Szelleme pedig éppen ez által tökeletes istenséggé emelkedett. * * Ezen rövid reflexió után térjünk vissza tulaj' donképpeni tárgyunkhoz. A milyen megrovandó is a vétkes tévely és még inkább az ahhoz való makacs ragaszkodás : mégis azt Itihetne kérdezni, vájjon joggal nem mondnnk-e le inkább éietüniuől, semhogy ahhoz saját szégyenünkre és talán mások kárára ragaszkodjunk. Teny az, hogy nem szabad teljesen lehetetlennek tartanunk azt, hogy esetleg valaki mégis oly alapos indokokat találhatna, a melyek íaját lelkiismerete előtt igazo'ják őt, ha önként határt szab életenek. Ití meg kell említenem, hogy a halált is ugy vesszük, mint az élet lényeges alkatrészét es ennek közvetlen közvetkezménye az a követelése, hogy őt is a tett hatáskörébe vonjuk. Kppen azért semmiképp sem szükséges az, hogy valaki kioltsa saját életet csak azért, hogy megmutassa, hogy ő nem IVZai számunk IQ oltfaf