Magyar Paizs, 1906 (7. évfolyam, 1-51. szám)

1906-11-01 / 44. szám

2 MAGYAR PAIZS 1906. november 1. II. Rákóczi Ferencz s bujdosó társainak hazahozatalakor. Emlékbeszéd a tanuló ifjúság előtt. A zalaegerszegi főgimnáziumban 1906 október 29-én. I.. Kedves tanuló ifjúság! II. Rákóczi Feienczről akarok előttetek beszélni, csak agy, mint egy órai leczkón. De minthogy ez az óra ünnepélyes, nagyon ünnepélyes, s hogy a beszéd folyékony legyen: leirtam s innen olvasom el a mondanivalómat. Három részre osztom a beszédemet. Először szólok II. Rákóczi Ferenczről, az élőről, s az élőhalottról, a bujdosóról, másodszor mondok egy pár szót Thaly Kálmánról is, harmadszor megint Rákócziról beszélek, a halott-élőről, feltámadt szelleméről. S minthogy pedig, mondom, nagyon ünnepélyes ez az óra, hogy annál inkább megérthessétek a beszédemet, legyetek csendben ós figyeljetek. Hol is kezdjem? Mert a Rákóczi történelme nem csupán az ő születésével kezdődik. S ha róla beszélnek az emberek, rendesen élőbbről kezdik, amióta szomorú a magyar nóta. S ennek innenonnan 400 esztendeje már. Az 1526-ki Mohácsi veszedelem után két ország egybekelt. A magyarok összeházasodtak az osztrákokkal. S rosz házasságban élnek máig is. De nem untatom az egész taiuló serget 4C0 esztendő történetének a felsorolásával [czivakodó házastáisaknak a kellemetlenkedésével. A helyett elmondok inkább egy mesét. A két vándorlegényről. Nem uj. Azt hiszem, mindnyájan ismeritek, csak nem értitek elég jól. Igy kezdődik a mese: Eiindul az Igazság, véle megy a Hamisság. Igy hivták a két vándorlegényt. Édes testvér mindkettő. Miért? Tudja a teremtő. Anyjok varrt két tarisznyát, sütött nekik pogácsát, mindeniknek húszat szánt s betarisznyált egyaránt. Mennek, mendegélnek, megéheznek. Együnk egy kis pogácaát hé! Hamisság, az okosabbik legény azt tanácsolja, hegy előbb egyék meg az Igazság pogácsáját, majd aztán az övére is rákerül a sor. Hát persze. S testvériesen kiürítik az Igazság tarisznyáját. Mennek, mendegélnek s ehetnék az Igazság. Hallod ó te Hamisság! A tiédből ennénk mán! — S felel rá Hamisság pajtás: jó! adok biz én jó áron: ha a füled levágom. Mit volt mit tenni. Had vesszen a füle, csakhogy éhen ne haljon. S kapott egy pogácsát. Megint megéhezett Igazság, megint kért, megint kapott e.~y pogácsát, de azért már a szemét szúrta ki a czimbora. S azután mindegyik pogácsáért hol az orrát vágta le, hol a nyelvét tépte ki, jobb karát metszette le, vagy bal lábát törte el — s aztán csonkán-bonkán vezette. Az Igazság ráállott igy járják a világot. Szegény Igazságnak csak koponyájában az agyvelő maradt meg, hogy gondolkozhassék saját butaságán. Közbe mondok egy kis histórát is. A magyar nemzetnek elég jó sorsa van. Mert igaz ugyan, hogy hűségesen átadta királyi koronáját a külföldi uralkodóknak. Azután átadta az örökösödés jogát is, s azután átadta leányágon is az örökösödés jogát, s ezzel nagy Jeíküen lemondott, talán mindörökre, saját magának szabad királyválasztási jogáról: de mindenkor kikötötte, hogy ő független, önálló, szabad; semmi más országnak, nemzetnek alárendelve nincs; semmi más országnak, nemzetnek szokása, törvénye szerint nem kormányoztathatok. — Igy van ez a — törvényben megirva. S ez a papiros törvény olyan jól esik, mint éhes embernek a pogácsa. Hogy ne mondjak papirgaluskát. Lássátok barátaim! Egy mondatba belefér négyszáz esztendőnek a históriája. — De megmondom őszintén, engem mindig gúnyol s, keserű, haragos ér?és fog el, mikor olvasom a történelemben, hogy egyik másik főrendi ur, ezelőtt 400 esztendővel s ezelőtt 200 esztendővel, egy kis kegy-mosolyért vagy talán egyébért is, milyen nagy buzgósággal, s móg nagyobb csalafintasággal adja át, jobban mondva játszódja át a jogokat. Csáky Imre bibornok kaloc3ai érsek p o. sorra járta az embereket, mint a vigécz, rávette, inkább rászedteaz embereket, hogy mondjanak le amagyarok a választási jogról, adják meg ezer Íziglen az örökösödést, mert igy jobb a magyaroknak. Aztán felment a Felséges úrhoz, 'meghajolt, ós alázatosan jelentett?, hogy a rendek és a főrendek, tehát a nemzet, egytől egyig egy akarattal, saját kezdeményezésűkből, készségesen, önként, senkitől sem kényszerítve, sem rábeszélve, saját óhajtásuk szerint IemondanaK a jogaikról, s át adják azt az udvarnak, sőt alázattal kérik, legyen olyan kegyes őfelsége, tegyen jót a magyarokkal, fogadja el tőlük ezt az adományt, ezt a jogot. Mintha azt mondanám valakinek : legyen szives az ur, üljön a nyakamra, vágja sarkanytuját az oldalbordámba, tegyen vas-zabolát a számba, s o-torral jelölje az utat, merre menjek. Boldog leszek s holtam napjáig hálás leszek érte, mert magamra nem tudok járni. És a történetiróir, az iskolai tankönyvírók s a nagy könyveket irók is olyan szőrmentiben bánnak az ilyen jellemekkel, alig ismertetik, kerülgetik, mint macska a forró kását. Pedig hát, ha életében megkapta a jutalmat, kapja meg halála után is. Szolgálataiért életében aranylánczot kapott. Nemzetségének jármot és korbácsot hagyott testamentumában. Ezt meg kell köszönni. Miért félnek a történetírók méltóan megbélyegezni az ilyen jellemeket? Nem értem. Hiszen eminencziás bíboros ur ő főmaga8sága ? nem mondom egyebekben, de a magyar nemzeti becsületre nézve gazember. A pozsonyi országgyűlésnek a külföldiekre szavazó főrendi többsége, világiak és egyháziak, excellenciás és eminencziás urak, nem mondom egyebekben, de a nemzeti szellemben szemét nép valának. Nemzetök ellen dolgoztak bután vagy gonoszul, de sok okmány bizonyítja, hogy sokszor készakarva, ravaszsággal, árulták a nemzetöket századokon keresztül. A nemzet vagyonát adták el az árát magoknak zsebelték be. Dicsérjük meg a jót, gyalázzuk meg a rosszat. Ez az igazság. A szabadsághőst a zsarnok fölakasztja vagy száműzeti. Századok múlva a szabad nemzet szobrot emel felakasztott hősének a tiszteletére s száműzött hősének haló porát is hazahozza és diszpompával temeti el. A hitvány szolgalelkü embernek aranylánczot akaszt a nyakába a zsarnok. A szabad nemzet megátkozza haló porát is az aljas rabszolgának. Ez az igazság. És ez a Jézus keresztény hitvallásának az igazsága. A túlvilági életnek igazságszolgáltatása. Mert nem lehet mind a két országban uralkodni . . . De folytatom a históriát. Átadta jogát, jobban mondva átadta saját magát a nemzet a Mohácsi vész után a külföldi urf..kodó háznak. Azaz, h»gy csak a nyugati magyarországiak adták át magokat. A keleti magyarok nem adták át magokat. Ezek megmaradtak a magyar Zápolya János királylyal. Ennek halála után uj fejedelmeket választottak maguk közül maguk fölé. Idegennek nem hódoitak. Segítségükre volt a török, de ez nem annyira urok volt nekik, mint zsoldosuk. Bért fizettek neki szolgálatáért pénzzel, nem leigáztatással. A keleti magyarság tehát független volt nemcsak elvben, de valóságban is, amig a fejedelmek kora tartott. A nyugati magyarság átadta magát, mondám, egy móg nyugatibb külföldi uralkodó háznak. Lehet, csak feltételesen mondom, lehet, hogy egy nagyszerű elv vezérelte e tettében a többséget. Lehet, hogy tisztelte abban az európai műveltséget, az úgynevezett nyugati műveltséget. S azt vélte, hogy maga magában, az ázsiai magyarban alacsonyabb szellem van. S igy lettek itt császári magyarok s Erdélyben fejedelmi magyarok. Más néven labanezok és kuruezok. De nézzétek meg csak ifjú barátaim, mennyire csalódik az ember. A nyugati műveltségnek az udvara nemcsak a nemzeti jogokat nem méltányolta, de az emberi jogokat sem tűrte meg magyar alattvalójában. A nyugati műveltségnek az udvara a maga ruháját, nyelvét, szokását, vallását, istenét erőltette alattvalójára. Németországot akart csinálni Magyarországból. Az ősi szokást eltörölte, uj eszmét be nem engedett. Iskolát nem állított, a melyen keresztül mint ablakon át világosság szűrődhetnék az emberek fejébe. Ha jöttek uj eszméknek hirdetői, tudománynak bajnokai, a felvilágosodásnak papjai, apostolok, reformátorok: azokat gályarabságságra vitte, a templomokat bezáratta, a gondolatot megfojtotta, a szólásszabadságnak a nyelvét kitépte s a harangok elnémulásában ijesztő gyász volt az országban szanaszét, mint a börtönben. Mekkora csalódás! Azt hittük, hogy a nyugati udvar müveksége fényes elmével világosságra vezet. Hogy az emberi szellemnek birván kincseit: az erőnek, az önállóságnak, a szabadságnak szeretetét, minket alacsonyabb sorsuakat is csnpán embersseretetből is ráösztökól, hogy szerezzük meg minél nagyobb mértékben az erőt, az ön- ; állóságot, a szabadságot, hogy legyünk világos értelemmel fenkölt szelleműek, eszmében gazdagok, erőben hatalmasok. — Hát nem igy van. Később tudtuk meg, hogy előbb koldussá, azután rabszolgává akartak bennünket tenni. Amint ezt az osztrák bíboros Kollonics meg is mondotta. Van olyan állat, amely nem szereti a világosságot. Sárti a izemét. De ez nem a magyar Mekkora különbség! Azt hittük saját magunkról is, hogy mi ázsiai magyarok, törpe szelleműek vagyunk. Pedig hát a Wittenbergából kiindult s Németalföldön és Angliában elterjedt szabadszeliemet azon melegében Magyarországon fogták fel leghőbben és legelőbb, s itt fejlesztették legtovábbra is, továbbra, mint Németalföldön ór Angliában, de — de nem ám a császári magyarok földjén, hanem keleten a fejedelmi magyarok földjón, a szabadságnak ez édes hazájában, ahol magyar iejedelmek uralkodtak, akik müveitek tehát műveltség-szeretők voltak, akik szabadok, tehát szabadság-szeretők voltak, akik szabad utat engedtek az érzésnek, a gondolatnak és a beszédnek, akik börtönfalak felállításával nem zárták el a levegőt, hanem templomok és iskolák építésével, mint egy-egy üvegablak rakással világosságot vezettek az emberek agyvelejóbe és szárnyat adtak a szel lemnek . . . A császári magyarok le voltak igázva Nemzetileg ós vallásilag. Nem volt szabadakaratjok. A fejedelmi magyarok jöttek segítségökre. Zászlójukon ez volt felírva: Istenért és szabadságért. Jött Bocskay István, Bethlen Gábor, I. Rákócn György. Mindenik megfenyegette Bécset. Mindenik kikötötte szerződésben a császárral, hogy adjon magyar alattvalójának politikai és vallási szabadságot. Meg is Ígérték a becsiek. De amint a fejedelmek visszaszálltak fószkökbe, újra csak; a régi rend, a régi divat állt elő. Hát még mikor már nem voltak az erős fejedelmek, s még a gyöngék, az Apafiak is véget értek! Ekkor tobzodott igazában a bécsi szellem. Kéjelgett az üldözés. Működött Eperjesen a Karaffa vórtörvóny széke, a papokat ós tanítókat mint az ökörcsordát hajtották a gályarabságra, eljött Kollonicsnak a korszaka, hogy előbb koldussá, aztán rabszolgává s legutoljára németté tegye a magyart. „Nájmodi" lett az országból, a német katonaság beült a magyar urak teritett asztalához s a gazdának ki kellett takarodni saját házából; olyan szabad volt most már a magyar saját hazájában éa saját házában, mint a madár, kit akárki lelőhet. Bui nótát dalolt ekkor a szántóvető : Vérrel szántom földem, vérrel boronálom — azonkívül hogy 1868-tól 90-ig 30 millió frtot adózott a németnek, vagyis 7 év alatt többet, mint 100 év alatt a töröknek. S szól a másik nóta: Ez az istentelen német annyi kárt tött már, hogy ehez képest mit sem tett török ós tatár. Erre az időre esik, hogy föl keltek a keleti fejedelmi magyarok, a „kuruezok" Tököly Imrének a kurucz királynak vezérlete alatt. Ugy mászta meg ez hadseregével a havast, mint egy Hannibál. Győzött is. De győzelmei nem lehettek döntők. A béceiek is elárulták hazugsággal a töröknek s fogoly lett. Kisázsiában halt meg Nikodemiában 1705 ben, két évvel később, hogv mostoha fia II. Rákóczi Ferencz fölvette és folytatta a kurucz haczot, htenért, hazáért és szabadságért. Ezek a fejedelmek kopantottak a császároknak az orrukra, hogy: Ne bántsd a magyart! E ek a keleti fejedelmek figyelmeztették ós leczkéztettók a nyugati császárokat a nemzeti és vallási szabadságra, az emberi jogokra. A felvilágosodásnak fáklya vivői voltak a sötétség deneróveivel szemben. Nagy a csalódás tehát abban, hogy a nyugoti műveltségnek kell uralkodnia a keleti barbárokon. Legalább a magyar nemzetre nézve ezt a történelem tanítása es tanúsága szerint felháborodással kell visszautasítanunk. (Folyt, köv.) Borbély György. Horváth Laczi jóhirnevü zenekara, holnap péntek este az Arany Bárány kávéházban, vasárnap este pedig ugyanott az étteremben hangversenyez.