Magyar Paizs, 1906 (7. évfolyam, 1-51. szám)

1906-08-23 / 34. szám

WU év ZaSaeperszeg, 1906 augusztus 23. 34. szám. S16íi*«téal &r: így frrre i korosa. fSi érr* 8 korosa, fytd árra 1 kor. "án 8 fillér. Alapító és szerkesztő: BORBÉLY GYÖRGY. Hirdetések dija megegyezés szerin Nyilttér sora 1 kor Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wlassics-utcza Felelős szerkesztő: Z HORVÁTH LAJOS MEO-JE^EITIK: hetenként csCr-röETO^öisr ESTE. A tulipánt-mozgalom. A napokban, ahogy közhírré tették az újságok az áruforgalmi statisztikának a kimutatását, — egy elkeseredett hangulat száguldott végig az országok. A statisztika azt mondja, hogy ez év első telében, tehát épen a tulipánt-mozgalomnak az idejében 73 millió koronával többet adott ki Magyarország az osztrák czikkek ért. Harag, bánat, tépelődés, jajveszékelés, kétségbeesés fogja el a sziveket. Nemhogy javolna, még rosszabbodik a helyzetünk, épen a tulipánt miatt! S vájjon mi következik ebből ? Hogy kétségbeesésünkben lemondjunk a tulipántról ? a magyar virágról ? Nem az következik. Ne a lemondás, ne a kétségbeesés, még a bánat se következzék. Legelőször is nyugodtság, uraim 1 Azután elszánt akarat, s a győzelemnek biztos reménye szállja meg szivünket. A magyar még buta. Agyvelejét föl kell világosítani, akaraterejét meg kell aczélozni, szive reményét föl kell vértezni, hogy ne vérezzék el mindjárt az első összecsapásnál. Az elsó' csapás nem döntés. Az kaczag, aki utoljára kaczag. Van é ok a kétségbeesésre? Nézzük csak. Az a 73 milliós baj igaz, hogy ez év első felére, tehát tulipánt*mozgalmuuknak is az idejére esik. De a tulipáDt-mozgalom a félévnek csak a végére esik. Az a 2—3 hónapos tulipánt-mozgalom nem teremthette meg eredményét a saját maga idejében; magyar gyárakat, műhelyeket nem teremtett, nem is teremthetett olyan rövid idő alatt; a konservativ magyarnak ólomlábakon járó lassú eszét még nem villanyozhatta föl; a 20 millióból 18 millió még azt sem tudja, minek a jelvénye az a tulipánt, csak azt tudja, hogy virág, s a zsákhordó napszámos is tudja, hogy divat azt most a kabátra akasztani s njakaszakadtából vásárolja országos zsibvásárainkon az osztrákoktól gyártott tulipántot. Honnan is tudná, hogy mi az ? Ki az istennyila tanította volna ót eddig arra ? A magyar még buta. Ellenben az a 2—3 hónapos magyar tulipánt-mozgalom épen elégséges volt arra, hogy az osztrákoknak gyorsabban járó eszét felvillanyozza. Eddig csak szárazon küldte ránk a portékáit, most felczifrázza tulipánt virággal s külön is készíti a tulipánt jelvényeket, — mi pedig örvendünk a virágnak, mint a bolond s vásároljuk nyakrafó're, észnélkfll, mint a zsákhordó, nagyobb mértékben, mint eddig, mert most divat is . . . Rohan az ökörcsorda a virágos rétre, a kertbe, a tilosba, — szép a virág, édes a fű az első harapásra, s nem tudjuk, hogy gazdánknak, a nemzetnek csinálunk vele kárt a háztartásában: pedig jön a pásztor a bottal, s irgalmatlanul rá-rá suhint a barmokra ... és ver minket az Úristennek a haragja . . Holott azért volnának a pásztorok, hogy ügyeljenek. A ló és kutyaidomitó mester hónapokon, esztendőkön keresztül törhetetlenül, fáradhatatlanul vesződik, a mig eredményt ér el. A nemzetidomitó mestereknek sem szabad félbehagyni a munkát mindjárt a második perczben. Hogy egyéb mestereket ne, említsek, nemzetidomitó mesternek tartom a hirlapirást is. Ennek a mesternek sem elégségei csupán a legyező; vért pezsditő ostort is kell hogy tartson a kezében. De sajnos, ernek a mesternek sokszor maga magát kellene HK toroznia. Mikor a nemzeti szent mozgalmak élén áll, kellene állnia, akkor beáll kufárnak, kereskedőnek s tulipánt-mozgalmunk idejében is hirdeti — pénzért — a külföldi iparczikkeket. Mi ez, ha nem nyílt elárulása az ügynek ? Miben különbözik ez az ilyen hirlapirás mester attól a lelkiismeretlen, hütelen pásztortól, aki nem bánja, ha mind megdöglik is a nyája, csak kapja ki a bérét ?! De az ilyen szomorú jelenség se ejtsen kétségbe. Vannak a ló és kutyaidomitó mesterek között is 'usták, de vannak kitartók is; vannak hűtelen pásztorok, de vannak becsű letesek is; sok az üzleti hirlapirás, de van a nemzeti ügynek is birlapirása. Legalább ezek ne alugyauak ü. Zzekhez szól Vörösmarty : „Ébren légy magyar! Őrt ki fog állni, ha nem te, hazádon." Ne alugyatok s kétségbe se essetek a 73 milliós baj miatt. Ez a baj nem arra ok, — hogy hitünket, — reményünket elveszítsük, — hogy elernyedjünk, — hátráijunk, lefekügyünk és alugyunk, mint a vén asszony, kit már a halál környékez; hanem ok arra, éles sarkantyú arra, hogy összeszedjük a még fel nem használt erőnket, mert erőnk van elég csak alszik, s legfőképen, hogy ébresszük fel lelkiismeretünket, s aztán férfiasan menjünk a küzdelembe . . . de a küzdelembe ám, nem a játszótérre, se nem a bálterembe. — Aztán hittel, reménynyel és bizalommal, — elszánt akarattal kell megindulni; készen kell lenni, elszánt akarattal kell indulni a tartós küzdelemre is. Tartós küzdelemben kevesen is győzünk. Oh, de ha mindenki megindul, nem lesz tartós ott a küzdelem. Oh édes istenem! miért is nincs vezér ? a ki előttünk járva lobogtatná lelkét, mint egykoron tevé s énekelné most is, énekelné s tenné: „Addig ostorozlak nemzetem, mig végre földobog szived, vagy szivem megszakad." Borbély György. Önuralom. Az ember nemcsak vallási, 'hanem erkölcsi képességgel is bir. A Teremtő t. i. beirta minden ember szivébe az erkölcsi törvényt, mely arra kötelez mindenkit, hogy a mit igaznak ós jónak megismert, azt elfogadja és gyakorolja, hogy igy kiki lelkismeretesen, meggyőződése szerint éljen. Érzi is ezen erkölcsi törvény hatását szivében mindenki, főleg midőn meggyőződése ellen cselekszik. Oly nagy a kebelben az erkölcsi törvény nyomása, hogy miatta vagy nem talál soha teljes nyugalmat, vagy álmából is föl-fölóbred a rossz ember Innen a lelkiismeret kiáltó és majd fenyegető szava, ha az ember a kötelesség ellen vét, vagy véteni készül, valamint ellenkezőleg a megnyugtató, jutalmazó ós boldogító öntudat s érzet, ha az emb?r jól, kötelesség szerint cselekedett. Az ember erkölcsi lény. Micsoda értelme van ezen, annyira hangoztatott szónak ? Minden osztályban, minden körben azt állítják az emberek, hogy az erkölcsiség, morál oly valami dolog, a mely idő, nép, éghajlat, osztály és rang szerint változik. Ami egykor erkölcsös volt, mondják — az ma erkölcstelen, ami egy osztálynál teljesen immorális, azt egy másik osztályban erkölcsileg közönyös dolognak tartják. Igy pl. állítják, hogy katona tiszteknek állásából kifolyó morális kötelessége, minden legkisebb sértést megtorolni, sőt vérrel lemosui. Holott ellenkezőleg pl. a kereskedő nem az elégtétel adásra való képtelenség, hanem a fizetés képtelenség által veszíti el becsületét stb. stb. Én azt hinném, hogy ezen, az egyes osztályokban uralkodó morál, inkább szokásnak nevezhető helyesen s igy külömbség teendő a szokás és a morál között. Igy aztán, föifehetjük azt a kérdést: Mi tulajdonképen a morál V Erre pedig azt felelném: eikölcsös a kedólynelr mindeu gerjedelme, mozzanata, melyben más embereknetc életét s lényét a mieinkkel egynek tudjuk s érezzük és ez^n érzelmet tényleg be is bizonyítjuk. Ellenben eskölcstelen minden oly érzelem s gondolkodás, meiy által mások irányában elidegenitőleg, ellenségesen viselkedünk ós erkölcstelen minden tettünk, mely által más embernek életére zavarólag s rontólag befolyunk. Ez értelemben a morál nincsen kötve sem időhöz, sem nép, sem pedig osztály és rang szokásához. A morál nem lehet független a vallástól; mert az nemcsak következménye a vallásnak, vagyis a világhoz való viszonynak, milyenben az ember látja magát, hanem ez már ben van foglalva a vallásban. A morál beufoglaltatik az élet megvilágításában, melyet a vallás nyújt, s épen azért semmikép sem választható el a vallástól. Nyilvános ezen igazság főleg a nemkeresztény bölcsészek kísérletén, akik bölcsószetükből akarnák levezetni a felsőbb morálról szóló ta:t. Ezen bölcsészek látják, hogy a keresztény morál szükséges, hogy e nélkül élni nem lehet, sőt azt is látják, hogy az létezik és hogy ők azt saját nem keresztény bölcsészetükkel valamikép összekapcsolni, egyesíteni szeretnék; ós a dolgot oly világításba helyeznék, mintha a keresztény morál az ő pogány s társadalmi bölc^észetükből eredne, folyna. A keresztény morál, melyet a világról való vallási nézetünkből ismerünk meg, megköveteli nemcsak az egyes személy feláldozását a személyek össze8égeért, hanem megköveteli egyszersmind a saját személyünkről és a személyek összeségéről való lemondást is az Isten szolgálatáért. A keresztény morál nem alapitható az életnek pogány, vagy társadalmi felfogásán ós nem vezethető le sem a bölcsészeiből, sem a nem keresztény tudományból; sőt nem csak hogy belőlük le nem vezethető, de velük megsem egyeztethető. A morál egyértelmű az erkölcsiséggel. A szó maga jelöli a cselekvés erkölcsi elveit és az ezeknek megfelelő magaviseletet is.