Magyar Paizs, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1905-12-14 / 50. szám

magyar paizs 1905. deczember 14. vagy Szent Izidor, vagy Rhabana Maurus irataihoz folyamodott. Aquinoi Tamás lefordította Aristotelest. Könyve azonban, mint eretnek — a párizsi Sorbona nevű theologiai iskola által elégetett. Ha minden hasonló tartalmú munkát, amint napvilágot látott, egymásután azonnal elégettek volna: akkor talán soha se fejlődött volna ki oly élesen az ellentét a laikusok és a theologusok között. Mindamellett még mindig szerzetesek és magas egyházi dignitáriusok voltak azok, akik az ismeret fájdnc.k gyümölcse után vágyódjak. Igy Albertus Magnus püspök munkát irt az akkoii összes természeti tudományokról; ezeket tetemesen gazdagította, főleg a növénvországot illetőiig. Utódai pedig Vincentius de Beanvais ós Eogerius Bacon a híres szerzetes szinte a papsághoz tartoztak, valamint a nagyhírű Kopernikus is. Azonban már valamivel előbb is, a 15. században nagy fordulat kezdődött e tekintetben; a munkát kezdték felosztani. Az ezen időtől fogva fellépő természetvizsgálók, többé már nem, vagy csak ritkán papok ; s viszont a papok csak ritkán természetvizsgálók is. Ezen időtői fogva a természettudomány maga útjára lepett, nem törődvén többé a theologiával és a theologusok, megs ünvén ápolni a természettudományokat, többé nem voltak képesek arra, hogy azoknak kutatásait összhangban tartsák saját tanításaikkal. Igy keletkezett az — ellentét, a viszály. A miatt, a mi addig kinuratva, átvizsgálva lett, ellentét a tudomány es a hit között nem támadt, ami pedig még csak átvizsgálandó vagy épensóggel át sem vizsgálható s ki nem kutatható: —e miatt viszálynak támadni nem is kellene, nem is volna szabad. A tudós laikus megismerni törekszik a teremtést, vagyis az összes természeti dolgokat milyenerők rejlenek bennük, s milyen változásoknak vannak alávttve. Mig ellenben a theologus tekintetét, figyelmét csak a Teremtőre fordítja. Ha egyik is, másik is szigorúan a magáéhoz tartaná magát, viszály köztük nem támadhatna. De hát nem ugy történik ám! A természetvizsgálók harczias kíméletlenséggel neki támadnak a theologusok tudománykörének; ezek pedig, a mennyire tőlük függne, készek lennének talán, mint azt egykor a párizsi Sorbona tette Aristotelessel, tűzre dobni mindazon ujabb kutatásokat tartalmazó könyveket, melyeket hite/ikkelyeikkel össze nem egyeztethetnek. I'yen viszonyok lözt, aminek meg kellene történni — az úgyszólván magától kínálkozik. Arra kellene tülekednie a papságnak, hogy ismét hasonló állást nyerhessen, mint a milyen volt az, melylyel a 15. században rendelkezett, midőn az összes tudományt sőt műveltséget repraezentálta, „Hasonló" állást mondok; mert elmultak már azon idők, midőn mindent ellehetett érni, a menynyiben az. emberi tudományok ma már oly roppant kiterjedést nyertek, hogy az embernek csak ugyan örülni kell, ha csak egy részében, egy szakmában biztos tájékozást szerezni képes. El kel! azonban ismernünk, hogy korunkban sokkal könnyebben tökéletesíthetjük magunkat, egyes szaktudományokban; a tanítás módjai szerfelett tökélesbedtek, s a megismert igazságok sokszor egészen eguzerü eredményekhez vezetnek. Vegyük csak pl. figyelembe Kopernikus naprendszerei. Milyen egyszerűséget taiálunk itt, ha azt összehasonlítjuk az égi sfórák régi magyarazataival, vagy az Alexandrini cyklusok ós tpicyklusokkal. A mostani emberi társadalom szükségképp vezettetik a természeti tudományok ápolásához. A föld régi területei emberekkel telnek meg; és az a nép, ha élni akar, kénytelen oly eszközökre gondolni, s azokhoz nyúlni, miijenek azelőtt ismeretlenek valának, kénytelen segítségül hívni a természeti erőket; ezeket azonban megszeliditeni, befogni másképen nem lehet, csak a természetnek és ennek összes nyilvánulásainak s törvényeinek alapos megismerésével — azon törvényeknek, me lyek áital működésében igazgattatik. Noha a humanisztikus műveltséget fel nem adhatjuk, mégis el kell ismernünk, hogy az ugy nevezett reális műveltségnek szüksége is évről-évre fo'yton növekszik. Napjainkban a műegyetemek már egyranguak, j a régi egyetemekkel és ki tudja, v2jjon idővel j nemmulják-e felül ezeket. A mostani irány Jmellett ez éppen nem lehetetlen. Különben nem sokáig tarthat az, hogy műveltnek t&rtassék azon ember, aki a mai emberiség életalapjait nem ismerné. Hogy pedig a müveit czivilizált emberek közé íarto/zék a papság: arra nézetem szerint hivatva, sőt kötelezve is van. — Mert ha egyszer odajutnánk, hogy a papság műveletlennek tartatnék, hogyan nézne ez ki tekintélyével s befolyásával a jövő nemzedék nevelésénél? Gondolkodjanak kérem! Bizonyosan igen hasznos dolog volna, ha a theologusok bizonyos általános műveltséget szereznének a természettudományokban; megtörténhetnék az a nélkül, hogy a szorosan vett theologia rövidséget, csorbulást szenvedne. Azon egyes theologusoknak pedig, kik erre hajlamot, hivatást ére/nének magukban, törekedniük kellene mélyebben behatolni a természettudományokba, — egyik ezen, másik más szakmában, hogy igy Lmót másoknak tanítói lehessenek e téren. Ezeknek azután az is volr.a feladatuk, megkülönböztetni, feltüntetni azt, a mi már be van bizonyítva a tudományban, ós a mi eddig csak bizonytalan vélemény, nézet. Törekedniük kellene egyszersmind, hogy azt, a mi már be van bizonyítva, lehetőleg összhangba hozzák hitbeli, vallási tanításukkal. Ez az a minek bekövetkezeaét, teljesedését minden elfogula'lan ember szivesebben látná ma, mint holnap. Minek is halasztani, minek ellenezni éa magának fölösleges kellemetlenségeket ckozni, midőn e tekintetben minden ellenzés hiu « oly haszontalan. mintha a mellettünk lefolyó folyamot megállítani akarnók, hogy tovább ne folyjon sa beléje ömlő mellékfolyókat magába be ne fogadja. Egyébiiánt az egyház mar nem egyszer bebizonyította, hogy a természettudományok felfedezéseihez, találmányaihoz igen jól tud alkalmazkodni. Keres ük fel papjainkat, beszéljünk velük, találunk-e csak egyet is aki még hinné s állítaná, hogy a föld áll, a nap pedig a csillagokkal együtt körülötte forog ? Pedig mily rémületes hajsza volt az, a tizenhatodik és tizenhetedik században egész keresztény világban, midőn nyilvánosságia kei ült Kopernikus találmánya, felfedezése! Istentelen tannak motdták azt, me'v nemesük a hitet, az egész vallást alapjában felfoigitja, hioem még az egész morált is veszélyezteti, remba dönti! Sejtette, tudta azt jól Kopernikus, hogyan üdvözlik felfedezését tettvérei, s mi vár ő reá, ha azzal azonnal nyilvánosságra lépne. Midőn tehát örökké emlékezetes müvét „De revolutionibus orbium coelestium" — megírta — teljes harmincz evig feküdni hagyta azt, mig kinyomatta. Az első nyomtatott példányt akkor kézbesítették neki, midőn már halálos ágyán feküdt. De a mit ő kikerült halálával, azt nem keiülte ki dicső utódja Galilei. Állítólag börtönben visszavonta ugyan kényszerből tanait: de mégis felkiáltotta az ismeretes: mégis mozog! (t. i. a föld)-t. Bizony mozog az; ezt ma papjaink is kivétel nélkül hirdetik bátran. Szép volna, ha hason'ó beismerésben részesülnének más természettudományi felfedezések is, melyek ujabb időben töltetitek 8 a melyeknek igazságát kétségbe vonni s tagadni nem lehet. ugy hiszem, olyanok, főleg azon fölfedezések, melyek a világ teremtésére vonatkoznak. Tudjuk, mit beszél itt a biblia, hogv a világ hat nap alatt teremtetett ós hogy a teremtése vagy hatezer óv előtt törtónt. A mai geologia ezen bibliai elbeszélést nem erősiti meg, ha az szószerint — és nem a mint kellene, képletesen vétetnék. Egyébiránt azt tartom, hogy a szószerinti értelmezéshez az egyház fóifiai sem ragaszkodnak. Tudják ők is, hogy sokkal, sokkal hosszabb idő az mióta az ember e töldön ól; ós még hosszabb az állatokat illetőleg. Tudják pedig ezt azon megbízható archívumból, melyet a föld maga alapított s melyben a geologia olvasni tanított minket. Ezen archívumot képezik a föld rétegei és sziklái, melyekben fennmaradtak oly állatok maradványai (kövületek), a melyek akkor éltek, midőn azok a rétegek a sziklák képződtek, és azoknak testeit magukba temették. Ugy hiszem, nem vétek hitem, vallásom ellen, ha a hit és az igazi tudomány közti egyetértés, összhang mellett szólok ^elkó József. Pártoljak a magyar ipart! Hazafias kereskedőinkhez és iparosainkhoz. Nem tartozunk azok közé, kik a magyar ipart és kereskedelmet csupán csak társadalmi uton akarják megteremthetőnek, mert igen jól tudjuk, hogy az, az önálló vámterület nélkül igen hosszú időig tartó szép álom. Miért? Mert a magyar ipar hitvány árut nem tud s nem akar előállítani. A jó portékát pedig meg kell fizetni. Az osztiák ipar azonban rég tul van azon, hogy áruinak silánysága miatt piruljon. Közönségünk pedig 8 különösen ennek szegényebb osztálya habár tudja, hogy négy—öt koronáért csak silány czipőt vehet, mégis megveszi, mert egyelőre nincs több pénze a jó, de drágább hazai iparra. Ha megérjük az önálló vámterületet, akkor természetesen másként alakul a helyzet. Vegyük elő csak a mindennapi ruházkodásunkhoz szükséges gyolcsot. Van már hála a gondviselésnek elég sok & elég nagy gyárunk. Da a mig 20 meteres ha/ai jó minőségű gyolcsnak mondjuk 14 korona végje, addig a silány osztrák gyártmányé 9—10 aorona. A közönség pedig — vagy legalább is a nagyobb része — csak azt nézi, hogy 4—5 koronát megtakarít, de arra már alig figyel, hogy az osztrfck gyoics évekkel hamarább megy tönkre mint a jó minőségű magyar s ez által végeredményében mégis csak olcsóbb a magyar ipar. Mert aira a magyar ipar — dicséretére legyen mondva — minden mostohasága mellert sem volc eddig kapha é, hogy silány árut hozzon forgalomba. A vámsorompo feláilítá-a azonban egyszerre kizárja az osztrák ipart a maga óriási vámjával s akkor nem lesz többé mostoha a magvar ipar, hanem elfoglalja azt a méltó helyet a társadalom minden rétegeben, melyet a kedves osztrák sogorok mig élnek megsiratnak. Mindegek tudott dolgok s elsem moiidtuk volna, ha nem akartuk volna igazolni azt, hogy miéit nem tartjuk mi czelrave/etőnek ily óriási fontosságú kérdésben a társadalom bármely akczióját. Mig tehát azt a mindnyájunk által óhajtott és várva várt boldog időt elérjük, hogy piros-fehérzöld vámsororoponk iegjen Pozsonynál; legjen szabad kereskedő és ipatos polgártársaink figyelmébe ajánlanunk a következő ii>ditvan\unkát. Legyünk őszinték s valljuk be magunknak bizalmasan, hogy mi eddig egy kissé igen könynyelmüek voltunk a magyar nytlv husznáUtának fekintettben. Minden jött-ment osztrák vigic> kedvéért megtanultunk németül bes e'ni. Ha csak félig-meddig tudtunk is, addig c:-tiitök-csavartuk azt a g} ülöP nyelvet, mig a vigécz mégis megértelte, hogy 10 avagv ICO kiló Fiánk kávét kü djön. Ha ptdig épenséggel nem tudiuk bema-_ golni azt a fanyelvet, akkor peiczekig szaladgáltunk egy olyan tolmács után, a ki elmagyaiázta a vigécznek, hogy becsületes magyar pénzért mennyi 8 milyen silányságot küldjön a német. Eltekintve attól, hogy az osztrák sógor egy kissé szemtelen volt, hogy a mi nyelvünket nem tanulta meg, a hibások mégis csak mi voltunk, Miért tanuljon ő meg magyaiul, ha mi azt komolyan soha sem követeltük. Teny, hogy ő volt a pimasz, de az is tény, hogy a gunykaczaj minket illet. Ha mi őket arra kényszeritettüU volna, hngy minden egyes ofztrák czég magjaiul tudó utazót^ de legalább egy magyar levelezőt tartson, akkor megkellett volna tegye. Mert vagy volt szüksége a husz millió magyar pénzére, vagy nem. Ha volt, akkor — a milyen élelmes — tartott volna magyal utazót ós levelezőt; ha pedig uem volr, akkor egyáltalán nem kereste volna a magyar kereskedők üzleti összeköttetéseit. Azonban miért tartott volna ő magyar személyzetet is, ha nekünk a német is jó volt. Inkább bemagoltuk az ő fanyelvét, vagy elmentünk a szomizedba a faktu-. ráit lefordíttatni, minisem komolyan követeltük volna tőlük, hogy husz millió magyar ember penze megéldemel annyit, hogy magyar utazó beszéljen vele és magyar levelező kérje az esedékes nyílt számla összegét. Ha mi ezt az állapotot egy igazi franczia, vagy angol kereskedőnek elmesélnők, agyon kaczagná magát. Mesébe illő állapot, hogy ma a nemzeti küzdelem nem tudom hányadik évtizedében is előfordulhasson az, hogy X. J. bécsi, gráczi avagy brünni gyárosnak elindulhasson Magyarországba egv olyan üzleteket csinálni akaró és tényleg csináló ur, a ki egy árva Bzót sem tud magyarul 8 mi a helyett, hogy kirúgnék az arczátlant műhelyeinkből, avagy kereskedéseinkből, agyon nevetjük magunkat azon, hogy a mi os'.tiákaink tia,