Magyar Paizs, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1905-11-30 / 48. szám

ideje. Murkovic3 János ez a férfiú kedves Kartáisak! Hát vájjon mi ne ragadjuk e meg a kedvező alkalmat, hogy jól megérdemelt nyugalomba vonulása alkalmával iránta érzett tiszteletünknek, szeretetünknek, hálás ragaszkodásunknak kifejezést adjunk ? Annál is inkább kötelességünk ez, mert hiszen ő jobban sőt egészen ami táborunkba tartozott, s ennek a körnek sok éven át buzgó elnöke volt, jelenleg pedig nemcsak a körnek, hanem mindnyájunk szivének is tiszteletbeli tagja. Azt mondám az elébb, hogy az élet t le, a halál mindent letarol, megsemmisít. Nem! Nincs igazam! Mert csak azok múlnak el nyomtalanul, kik életük nyarát, a munka idejét haszontalanul, herék módjára fecsérelték el, de a kik — mint szeretett Murkovics bácsink is — ezen időszakot fáradhatatlan buzgósággal, a munka szeretetében megkettőztetett szorgalommal, a hivatás pontos és lelkiismeretes teljesítésével, a közjó érdekében tett hasznos cselekedetekkel, ember társai szivének, lelkének nemesítésével töltik el, azokat a halál nem képes egészen megsemmisíteni, az emlékeiben élni fog. Minden pályán szerezhet magának az ember maradandó érdemeket, de szerintem mégis a tanítói hivatás az, melynek hü, lelkiismeretes és buzgó teljesítése halhatatlan érdemeket szerez s a jó tanitó emléke a tanítványok szivében minden bizonynyal élni fog továbbra is. — S ki volt jobb, buzgóbb, fáradhatatlanabb, lelkesebb tanitó, mint Muikovics János? „Uram! — engedd meg hivatásodat a kicsinyeknél híven betöltenem". Igy szokott ő fohászkodni, midőn szeretett tanítványai közé lépett. — S kéiése meghallgattatott, mert valóban az Isten hivatását a kicsinyeknél nálánál hívebben, pontosabban, lelkiismeretesebben senki sem teljesíthette. Ő valóban ós jogosan elmondhatja magáról, betöltóm hivatásomat. Gyengének érzem magamat arra, hogy az Ő működését, érdemeit kellőképen méltathassam, de feleslegesnek is tartom. Hisz mi, kik itt jelen vagyunk, legnagyobb részt akár közvetlen, akár közvetve szintén tanítványai vagyunk. Szerencsések vagyunk tehát ismerni részint saját tapasztalásunkból, részint pedig hallomásból az ő magasztos működését, sőt még életének fontosabb epizódjait is. Tudjuk, hogy szegény sorsból ós nem magyar szülőktől származott s már zsenge ifjúságában megkellett kezdenie az életküzdelmet, mert első állomásain özvegy édes anyját és három testvérét kellett már csekély tanítói fizetéséből eltartania, a mi azonban őt mégis boldogító érzéssel töltötte el. Tudjuk, hogy daczára szláv születésének, nemcsak, hogy a magyar nyelvet megtanulta saját szolgalmából, de szívvel lélekkel összeforrott ez édes magyar hazával s az Isteni gondviselés kü lönös rendelése folytán ép az ő anyanyelvén beszélő remzetiségi vidéken lett a magyarosítás buzgó apostola. Tudjuk, hogy nemcsak a kicsinyeknek volt ő szeretetteljes nevelő-tanítója, hanem a felnőtteket is oktatta, tanította minden hasznos dologra. — Mint a zenének kiváló kultiválója és terjesztője nemesitette a sziveket, s hazafias költeményeknek a költemény szelleméhez mórt fülbemászó dallama által élesztgette a hazaszeretetet kicsinekben ós nagyokban egyaránt. De legkiváltképtn tudjuk, mert érezzük, hogy tapasztalatainál s kiváló pedagógiai tudásánál fogva irányitója, útbaigazítója, lelkesítője volt a fiatal tanitó nemzedéknek mindig, a miért örök hálára kötelezett bennünket. — Tudjuk azt is, hogy érdemeit a magas kormány is elismerte, a midőn őt államköltségen külföldi iskolák tanulmányozására küldte ki, ezelőtt 9 évvel p?dig teljesen átvette és kinevelte a helybeli állami polgári iskolához, hol ugy a szülők, mint a feljebbvalók legteljesebb megelégedésére működött, Azt mondják, hogy ne legyen pappá az, ki erre hivatást nem érez magában. Éi hozzá teszem, hogv tanítóvá se legyen senki hivatás nélkül. — Ami kedves Murkovics bácsink működésével bebizonyította, hogy egyenesen rátermett, hogy ugy mondjam, a gondviseléstől mintegy prede8tinálva lett e magasztos pályára. — Mily nagyra becsülte ő a tanítói hivatást, fényesen illustrálja a következő eset, melyet tőle volt szerencsém hallani: Egy határszéli horvát lakóssagu kis városkában előkelő társaság gyűlt egybe az elemi iskolai évzáró vizsgák alkalmával, hogy az állami iskola növendékeinek a magvar nyelvben való nagy haladást közvetlenül tapasztalják. — Ott volt a főispán, alispán, királyi tanfelügyelő, a városka intelügencziája, a közeli és távolabbi vidék tanítósága is, köztük Murkovics János alsólendvai kántortanító. Az ottani tanitó urak gondoskodtak is róla, hogyha már mutatni kell, hát sokat mutathassanak. A vizsga után tartott társas ebéden az iskola igazgató tanitója egy a tanítói állást mólyen lealázó beszéd kíséretében általános meglepetés között bejelentette állásáról való lemondását, azt állítván, hogy a tanítói pályán csak tövisek, de rózsák nem teremuek. — Az általános és kínos csöndben felállott Murkovics János és szivből jövő meggyőző érvekkel cáfolgatva az előtte szóló kijelentéseit, rámutatott a vendégek között jelen levő több tanitvá nyára mondván: „íme itt vannak az én rózsáim!" — s azon kijelentesse!, hogy ha még egyszer születhetne, sem gióffá, seua főispánná, sem pappá, sem másaá, hanem ismét csak tanítóvá óhajtana lenni, a tanítói hivatás magasztosságára emelte poharát a jelenlevők viharos éljmzéssei és tapsai között. Félszázadig rótta Murkovics a tanítói hivatás magasztos, de testet is sorvasztó rögös pályáját, Hogy működése ós munkája az Istennek is tetszett, bizonyítja az is, hogy megacélozta erejét és nyugalomba vonulása alkalmával is a legjobb egészségben üdvözölhetjük. Kedves Murkovics Bácsink! íme, a jelenlevők között is vannak rózsái, kik tóbbi kollégáimmal egyetemben nem szűnnek meg buzgón fohászkodni a Mindenhatóhoz, hogy hosszabbítsa meg életének őszét —Hasonlítson életének ősze a mosolyyós napsugaras, verőfényes őszhöz, mely daczolnil átszik a közelgő téllel. — Ha majdan eljön a kikerülhetetlen elmu'ás, földi dicső munkálkodásáért jutalmazza meg az ég mennyei koronával. Mi pedig közvetett ós közvetlen tanitvány?i ünnepélyesen Ígérjük, hogy igyekezünk az ő nyomdokain haladva, ha nem is oly eredményesen, de a tőle tanult hivatás-szeretettel és lelkesedéssel pályánkon munkálkodni. Az Isten éltesse még sokáig! A viharos éljenzéssel fogadott beszéd utáa Tóth Pál még elszavalta Balogh Istvánnak Nipszámosok cdmü költeményét, mely gyönyörű hasonlatokban muttatja be a jó tanitó munkáját. Könnyekig meghatva mondott köszönetet Murkovics János a nem várt ünnepeltetésért s beszódében kijelentette, hogy még az állami intézetben is kathoíikus tanítónak tartotta magát s mint ilyen is működött. — ígérte, hogy valamint eddig, ugy ezután is utolsó leheletéig tanitó marad ós szívvel lélekkel a tanítósággal tart. A gyűlés további folytatásában Tóth Ignácz reszneki tanitó, a kör buzgó pénztárnoka, szabad előadást tartott arról, hogy miként fejtené ki az elemi iskola második osztályában a mondat fogalmát. A/, ügyes módszertani érzéket eláruló szabad előadásért a kör jegyzőkönyvi köszönetét nyilvánította s felkérte előadót, hogy tételét írásban kidolgozva szolgáltassa át a biráló bizottságnak. A mult gyűlés jegyzőkönyvének felolvasása és hitelesítése után átvizsgálták a pénztári számadás* s mindent rendben találva, pénztárnoknak a felmentvónyt megadták. Uj tagokul felvették: Bobay Erzsike alsólendvalakósi tanítónőt, — Csider Kálmán kap zai, Hartmann Ferencz adriánczi, Kiss Pál bagonyai ós Bálint N. rédicsi tanítókat s a jövő tavaszi gyűlés helyéül Bellatinczot kijelölve, a gyűlés bezáratott. Gyűlés után a tagok társas ebédre gyűltek össze a Ferencz József vendéglőjébe, mely alatt és után sok temperamentumos pohár köszöntő hangzott el. — Murkovics János a kör jeles tisztikarát, Tóth Ignácz Murkovic3 Jánost, Koller Ferencz a kör tagjait, Benkovics János, Kovác3 Sándor káplán, Piry István káplán, és Yadovits Rezső káplán részint a nyugalmazott Murkovics Jánost, mint volt lelkes ós buzgó tanítót, részint pedig a kathoíikus szellemű tanítóságot eitettók. tetheijük, sőt biztosan állithatjuk, hogy azok m\ ekednek, gyarapodnak, szaporodnak a talaj növekedésével, nagyobbodásával; vagyis növekednek testi hüvelyük növekedésével s erősbödnek folyton, minél inkább ápoltatnak, műveltetnek. Ez oly egyszerű, világos igazság, melyet minden anya, minden atya, később ptdig minden tanitó nap-nap után lát, tapasztal. Érdekesebb talán az a kérdés: micsoda magból csirádzik ki azon gyökérke, mely a csecsemő szemében nyilvánul a mosolynak amaz első sugarában, mely szól — édesanyjának ? Ki volt az, aki azt a magot beleültette abba a talajba, a gyermek gyöngéd testébe? Honnan jött az ? Itt van a tudomány s itt van a — vallás. Kérdezzük meg tőlük' A tudomány ? Bocsánatot kérek, de azt hiszem, hogy az aligha adhat e tekintetben biztos, elfogadható választ. Hogy az agyvelő volna az? Igen, az agyvelő eszköze a gondolkodásnak, amint a szem eszköze a látásnak s a fül a hallásnak. A fül maga nem hallana; az agyelő maga nem gondolkodhatik; csak ezzköz, csak oly művecske az, melyet mozgásba, működésbe kell hozni. És mit mond a vallás, hogy az a mag: a lélek, melyet a született emberbe tett az — Isten! Ez az a talentum, melyet az írás szerint mindegyikünk kapott, hogy azután vele gazdálkodjék és a százszoros, hatvanszoros hasznot hozza ki belőle. Elásni s haszon nélkül hevertetni nem szabad azt. Itt van tisztán világosan kijelölve az ember zélja! Kötelessége művelni bensőjében ezt az isteni növényt, ezt a mennyei kincset, hogy minél fényesebb hasznot hozzon. A szeretet legyen a növény virága, gyümölcse pedig legyenek a jó cselekedetek, a nemes tettek. Igy akarja ezt sz isteni adakozó. Bizonyosan kötelessége az embernek lelkiismeretesen gondját viselni azon talajnak, melybe a mag beültettetett, melybe az gyökeret eresztett s a melyben nő, magasra, szélesre. Gondoskodni az egészségről, keliő táplálékról, test gyakorlásáról, tisztán tartani azt, vissza nem élni a bentrejlő erőkkel csúnya s aljas vágyakra: ez kötelességünk. Nincsen jogunk elcsúfítani, eltorzítani testünket, szándékosan azt mételyezni vagy msgsemmisiteni, azt a talajt, melyben az a növény, a gondolkodás, az emberi értelem növekedik, hogy hozzon virágot és gyümölcsöt. Oh, mily oktalan, mily borzasztó tett az, a mely eiőszakkal kitépi azt az isteni növényt s igy növését, fejlődésót, tökélesedósét beszünteti, mielőtt az természetesen megérett volna! Legfontosabb mindenesetre ez isteni nörvény ápolása; ettől függ minden! A mit az ember annak a gyökereibe, rügyeibe beleölt, az fog majd hajtani, virágozni. Innen kiviláglik a szülők, nevelők, ápolók és tanítók felelőssége. Körös körül röpködnek a szavak, a beszédek —• zugó rovarok gyanánt, virágrót-virágra vivén át a termékenyítő port Igy hozatik be és terjed a szó, a beszéd által a gondolkodásnak kifiirkószhetlen külömbségóbe, az emberek életébe. És e földi, ültetvényes kertben kifejlődnek ós kinyilanak a buja ós szerény virágok, jó és íosz illatúak, gyógyítók és mérgezők, pompás szinü mezei, réti s erdeiek, — buza ós konkoly. S amilyen növényt ápol kiki önmagában, olyan gyümölcsöt hoz az és ezen termésével oda fog majd előhivatni az emberi nemzedékek ama nagy kertésze elé. S akik jó gyümölcsöt hoznak, szívesen fogadtatnak, a rosz gyümölcsöt hozók elutasittatnak. S ezen következtetéseket, ezén igazságot, ugy hiszem, még a mi korunkban uralkodó ész és gondolkodási mód sem tagadhatja. De mit bizonyít utóvégre a következetesség ? A hiba igen gyakran következetesen vezet — veremből verembe! * * * Ez tehát a gondolatoknak értelme. Ápoljuk azokat gondosan s ne engedjük, hogy a mérges port, magukkal hordozó, körülröpdeső rovarok szállják meg őket. Ne felejtsük, hogy j minden gondoiat, melynek hatalmat s uralmat engedtünk szivünk fölött, élő tanujává lesz csele-j kedeteinknek; folyton utánunk vonulnak ők, körülvesznek mint a szúnyogok a iángocskát. Ők a mi örökségünk; belőlük szőjjük jövő életünket; s miután folyton szaporodnak és növe-j kednek, ennek jolytán velük együtt szaporodik,

1 folyton nagyobbodik a jó, meg a rosz is. Jogosan nevezhetjük tehát a jó gondolatokat legjobb barátainknak s viszont a rosz gondolatokat legnagyobb ellenségeinknek; mert ezek örök, végtelen veszedelembe, kárhozatba, amazok pedig végtelen boldogságba vezetnek minket. Ilyen hatalmuk van gondolatainknak! Cselkó József. I