Magyar Paizs, 1904 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1904-05-19 / 20. szám

4 MAGYAR PAIZS 1904. junius 156. Csarnok. ű karakter. Csütörtökön délután volt, épen javában aprózták embereim a községtől kap tt tűzifámat. Szünidő levén e napon nálunk, magam is, merő testgyakorlatból, a favágók közé szegődtem. Nagy ktdvvel hasogat'am a felfűrészelt fadarabokat. Foly a munka javában, midőn bekötött nyakú vándor köszönt Udvaromba. Rikedt hangon, de egy nemével a büszkeségnek segélyt kér. — Bai anyai Ede, Thalia papja, vagyok — mutatkozék be. Társulatunk a kedvezőtlen viszonyok közt feloszlott, s igy kénytelen vagyok a ntmes emberbarátok segedelmét igénybe venni. — Hát a nyakának mi baja, hogy annyira kendőkbe temeti? — Kerdém. — Meghü'tem, berekedtem, uram. A baj nem jár (gyedül. — Imádkozzék szent Balázshoz! ő a rossz torkok pártfogója. Egyébként j ijjön, segítsen fát vágni. Az izzadás becses torkára is jótékonyan hatand s még napszámát is megfizetem. Lássa nekem sem ez a foglalkozásom, okleveles tanító vagyok, mégis szívesen vágom a fát. — Ezt, uram, ön megteheti, de fát vágni az én karakterom nem engedi. Ezzel B iranyai ur .sarkon perdült, azt sem mond fa: befellegzett, távozott. Gondolkodóba estem. — Hogyan? ez a dologkerülő, magát Thália papjának hirdető üczkó is annyit ad a karakterére ! . . . Le'.ettem nyomban a fejszót: a karakter bennem is mgdalozui kezdett. Bementem a konyhán foglalatoskodó feleségemhez s kijelentém neki, hogy többé én sem dolgozom. — Fogadj — utasitám — szolgát a teheneidhez, etetőt sertéseid mellé; a kertbe pedig rendelj állandó napszámost. Én bi-ony nem huzokvonok. Így kivanja ezt az en karakterem. — Megbomlottal édes apám? — szóla nőm, nagyot nézve. Csak megélhess a nyomorúságos négyszáz forintból. Hm! te meg hát fogadj szakácsnét, mert az én karamteremnek meg a főzés d rogál. Regi dolog, hogy az asszonvomnak mindig igaza van . . . Nem replikáztam tehát soká, hanem, megnőtt orra

1, kisompolyogtam a konyhából. Bementem szobámba, íróasztalomhoz ültem s elgondolkodtam. — Nagy baj, nagy, ha az embernek ilyen munkában szakadó felesége van. Egyebet sem tesz, mmt dogozik. Majd a tehenekec teji, majd a serteseket eteti; keson korán a libákkal, rucákkal s csukekkel foglalkozik s a dologba még a ferjet is belevonja: füvet kaszáitat vele, a kertben ásat, kapUtat s utakat saraboltat vele. Nohát nem csoda, na az embernek az intelligens OPztály előtt nincs karaktere. Merengésemből nőm zavart le

1, valami edénvdarabért jővén a szobába. — No, édes apám, mit mivelsz? Talán p."0grammot csinálsz a semmittevőihez? — Nem epeu, kedvesem. De hát engedj meg, annyit dolgozol s velem is annyit dolgoztatsz, hogy ez által mindketten elparasztosodunk. Nem lesz karakterünk. — Hát ugyan mi is az a karakter tulajdonképtu, épes apa? Te mindig azt emlegeted. — Mi? hát karakter. Ilisz csak tudod te is. — Már hogy tudnám ? Hiszen te vagy a tanult ember, neked kell azt tudnod. Talán olyan mások által való becsülteíés, tekintély féle vagv mi hát? — No, igen olyan féle. Lá.od, kedvesem, hogy tudod. S mert tudod, iparkodjal is azt fentartaui. A sok ostoba, durva dologgal hagyj fel! Jarj fessen, ne holmi rongy mosó ruhábar,. Naponkint sétáljunk, annak idején meg menjünk el a nőegylet! bálba Szendeiakára stb. Ezek uri dolgok s nyomukban jar a karakter. — Haj, édes apám, drága karakter lenne az, melyet ezen uton szeraznéek. Elpusztulna minden állatom, mig én sétáigítnék ; a bálozás meg felemésztené tanuló gyermekeink kosztpénzét. Avagy gyermekeidet is itthon fognád, hogy az édes semmittevés utján ők is idejében megszerezzék a karaktert. Dolog nélkül, 400 frtos fizetés mellett koplalnánk; gyermekeink meg felnőnének, mint „paszkoncza kender." . . . Ebbe, édes apám, nem megyek bele. — Azután meg azt mondod, hogy elparasztosodunk. Dehogy parasztosodunk el. Hiszen minden nap elolvassuk a Pesti Naplót, vasárnaponkint a Képes Családi Lapokat, miket — ugy-e — az általam nevelt kis kocák árából rendeltél meg. Ott van még a Magyar Paizs, Veszprémi Hirlap, Néptanítók Lapja s a Népnevelő. Hát ezekből eleget lehet művelődni. Elég hi ezekkel társalkodunk. — Jó, jó; de azt c-ak elismered, kedves anyjukom, hogy a mha tisztesség. — Már hogy el ne ismerném? Hit nincset? én rajtam mindig tis-tességes ruha? Egyszerű mosó vagy karton ugyan, melyben a gazdaság ban is dolgozhatom; de ki is van ám ez fizetve. Kiűzettem munkámból, házi gazdaságom jövedelméből. Nagyobb karakterom van nekem ebben, mint a hitelben vett selyemblúzban. — Nein lehet téged, kedves feleségem kapacitálni. Lebeszélsz te engem, mindig; nem is vitatkozom veled többet. Csak legyen ugy, a mint te akarod. — Rosszul fogod fel a dolgot, édes apám. Én nem akarlak lebeszélni, én csak az igazságot hangoztatom. Az igazság előt; pedig okoí ember meghajol. Nohát meghajoltam én is, kimennem a favágókhoz. A moat érintett jelenet után. pár hétre, ha jól emlékszem, április 4-én, kedden délután — mikor szintén iskolai szünet vau — hintó állott meg az iskolaház előtt. Feleségemmel épen a kertben dolgoztunk: éu ástam, ő meg ágyalta az ásott földet s vetett, ültetett. — Jézus, Mária, Szent József! Ki jöhet hozzánk ? — Kiáitek. — Elhiszed, anyjok. hogy dr. Rozsa Kálmán kir. tanfelügyelő ur. Tegnap hallottam. hogy vidékünkön látogatja az i-kolákat. No, hiszen szépen ér bennünket. Mit szól ehhez a munkás kosztümhöz! Ki sem mondtam e szavakat, már láttam ő nagyságát Közeledni. — Amint veszem észre, ma nincs előadás, kedves fauitó ur — szóla a kölcsönös üdvözlés után. Ön, persze, mint munkás ember, a szünidőt is hasznos dolgokkal telti. Ez nagyon szép. A munka nemesiti az embert, a világ előtt tiszteltté becsültté teszi. E« szüli az ember számára az igazi karaktert. Önkénytelenül is feleségemre szegeztem tekin tetemet, ki diadalit:as pillantást vetett ,iám . . . — Hat csak munkálódunk nagyságos uram — mondám. S'egények vagyunk. 400 frtnyi fizetese nből c-ak ugy tengethetjük életünket, ha folyton robotolunk. E*. a kopott mühelyes íuha, ez a keiges tenyér tanuja, hogy a mi életünk szakadatlan munka. — Hát mi is lenne más? — vágott közbe a tanfelügyelő ur. AZ Inén munkára alkotot bennünket. A kis féregtől elke dve, minden élő lény mozog, foglalkozik. Csak a betegek s a társadalom salakjai: a lusták, renyhék tesznek kivételt. Lássa, kedves tanító ur, eu is szakada'Ianul fáradok. Egy perczet sem töltök munka nélkül. Engem vagy az irodábau vagy az iskolában lehet találni Csaknem mindig uton vagvgk. Mi is már három iskolát látog ittam meg. —De, nini! mily szép kertjök van ! No. ez legszebb bizonyítványa a jo háziasszonynak. Hit ez a rengeteg sok szárnyas az udvaron ! Hiszen önök valóságosan egháromsorozzák a 400 forintnyi tízeiést. Itt elhiszem, nincsen szűkölködés. Áldja meg a jó Isten az ilyen munkás népet! Most betértünk az iskolába, hol ő nagysága mindent rendben talált. Majd lakószobámban szerencséltetett. It

f, pár pohárüa bor mellett, tovább beszélgettünk. — Panasz néll ül legyen mondva, nagyságos uram — vevém lel a beszéd folyamát, igazán sokat kell harczolnunk, fáradnunk, dolgoznunk, hogy valahogy megélhessünk. Da el is parasztosodunk, a mi miatt lenéznek, mellőznek bennünket. Még saját Kollegáink közül is sokan, kik városon működnek, elfordulnak tőlünk; mintha csak mondanák : „Nem baratkozhatunk az ily kérge-kezű, napbarnított parasztokkal. E'.t már a karakterünk sehogy sem engedheti." — Szigetvári Oszkár főtanitó meg egyenesen kijelentetta, hogy a falusi tanitónék társaságába nem ereszti nejet, mert az városi születés s magas rangú c-alád sarja. — Oh kedves tanító ur, ezekre nézve legyen teljesen nyugodt — vevé át a szót ő nagysága. Igazi müvei* egyén nem néz le mást. Igazi müveit ember inkább a munkásság szerint mórlegeli felebarátja, kollegája értékéi. Ne higyje, hogy csak a habfehér kezek és a selyemruha imponál. Imponál az anyagi mód s a munkásság erénye. Litná csak ön jobban a társadalom „czifráinak« körülményeit, tapasztalná, hogy azoknak karaktere milyen lábon áll. A szép bársonymentét igen sokszor a váltó szellőzteti . .. s az anyagi mód hiányait az arczok sáppadtsága s a családi perpatvar hirdeti. Hallaná csak, hogy az ilyen individuumok karakteréről a háttérbea mit beszélnek ! .. . Ezek tehát ne legyenek az ön eszményképei. A távozó tanfelügyelő ur szép szavai mély hatással voltak ugyan reám, de a másnapi postán kaprán egy levelet, ez ismét előbbeni nézetembe zökkentett vissza. K. J. volt tanulótársamnak, ki a 1 . . . . tanítóképző tanára, írtam test"éröcsém érdekében. Levelemben persze tegeződtem. Csak nem sérthettem meg volt barátomat a magázással. Választ két hónapig nem kaptam. Abban is hagytam a várást. — Azonban ugy tíz hétre, épen a kir. tanfelügyelő látogatása utáni napon roagis jött L . , . rül válasz. Szórói-szóra igy hangzott . Tisztelt Tani'ó Ur ! Férjemet sokat biztattam, hogy válaszoljon az ön tisztes és bizalmas levelére. Da csak nem válaszolt. Aztm mondja, hogy a karaktere nem engedi, hogy egy falusi eleim 'skolai tanítóval bizalmasan szóba álljon. Iíosszalom magam is ezt férjemtől, mert én is tanító leánya vagyok s szegény apámat is sértve látom — férjemnek különös felfogásában. Nem tudtam megállni, hogy e körülményről — férjem tudtán kivül bár — önt ne ertesitsem s egyben fel ne kérjem, hogy ha már ez a rangi kórság férjecjkéinet is maglepte, tesséK neki fivére ügyében hivatalos hangon írni, arra talán válaszol. L . . . , 190. Tisztelettel: K. J.-né, szül. Lo8oncy Mária. Szerettem volna e levelet a kir. tanfelügyelő urnák megmutatni, de nem tettem. Vegte is magánlevelet nem illik kipublik.'lni. Csak tovább zavarta tehát a karakter fejemet, s a tanfelügyelő ur szép elmélete kic.duyenkmt szétfoszlott előttem; bár nőm szakadatlanul csillapított, vaiiálta a tanfelügyelő ur szavait, iÖL saját eljárásomból okoskodta ki, hogy némelykor épen en adok keveset a karakterre. Ezt ugyan kikértem, s mégis, sajnos, nem so»ára jött alkalom, amikor nőm — jogosan vagy jogtalanul — n'.akamba akasztotta azt, ami ellen tiltakoztam. Természetem, hogy a jó munkákat szeretem megszetez.ni. Így tnegszeie/tcin Réztoiii Mihály tárczái' i«. Annyira belemerültem mindjárt az első kötetbe, hogy az iskolába is magammal vittem: asztalomon tartottam s jiaközi szünetekkor is olvastam. Epen asztalomon volt akkor is a köuyv (|el leven benne a „Pleb.inos, mint hitoktató Czimnél). midőn p'ebánosoiu tg} k délelőtt belátogatott hozzám. A szép kötésű Könyv azonnal szemebe tűnt, kezebe veszi, a jelnal kinyitja s olvasni ke-di. — Láttam, hogy neki pirul az én igazgatóm, a könyvet c-aktiamat becsapja, hóna alá rejti s kifelé indu'. Bucsuzou! csak annyit mond, hogy „e munkát engedelmével, magammal viszem; legyen szive3 előadás után hozzám átfáradni." . . . Különös érzelmek huilámzortak szivem körül midőn plebánoj-igazgatom küszöbét átléptem. A kölcsönös üdvözlés u án Komoly hangon szól a plébános. — Hát megengedi ennek a karaktere, hogy ilyen egy rettenetes könyvet olvasson? — Mi köze e műnek, kérem, a karakterhez ? — mondám. Ez igen becses, derék munka, mtl)ben egy hivatott, munkás tanító írja le a saját tapasztalait, tanulmányait. Szabad saj:ó van ma egyébként is: mindenki leírhatja, a mit esze és szive sugal. Ez derék munka, mely sem vallás, sem erkölcsöt nem sért, melynek minden betűje oktat s emeli a tanító önérzetét, — senkit sem tesz karakter nélküliéi-, de mindenki meríthet belőle lelKesedést, hivatás szeretetet s muakakedvet. — Fájdalom, fájdalom ! Most már látom, hogy ön nem a mi emberünk. Ön már a szabad iőmilvesek táborában van. — Hogy-hogy ? — Kérdem mosolyogva. — Hogy-hogy ! Aki ilyen munkát olvas, melynek minden szavából a szabadkőmüvesi unok csillognak ki, az maga is szabad kőműves.*) *) Istenem, milyen az elfogultság és rosszakarat! Olyassá csak bárki e munkát, mely minden hivatasos tanító asztalánál legméltóbb ditze, épen az ellenkezőről fog meggyőződni. B. II.