Magyar Paizs, 1904 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1904-02-11 / 6. szám

V. é*r« Zsiaeqerszeg, ÍB04. február 6! 6. sxám* Előfizetési ár: Egy évre 4 koron*, yél évre 2 koron*, begyed évre 1 kor. lEgyes szám 8 fillér. Hazai iparczikkek hirdetése féláron : Egy oldal 20 korona. Nyilttér sora 1 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wlassics-utcza 25. Alapitó és főmunkatárs: BORBÉLY GYÖRGY. Felelős szerkesztő: Z. HORVÁTH LAJOS MEGJBLBNIE HETEKKÉNT OSXÍTTÖIRT ÜKÖN ESTE. A pnhányok. — Kivonatolva. — Annyi nénémasszonyos férfi, miut nálunk, ritkán akad. Közömbös nép, hajlítható mág­nás, hazával nem törődő boltos van minde­nütt fölös számmal. De másutt van a társadalmi tagozatnak egy polgári rendje, mely a közdolgok valódi ten­gelyét képezi. Iparosokból, kereskedőkből, tanárokból, papokból, gyógyszerészekből, ma­gántisztviselőkből, orvosokból, festőkből, Írók­ból verődik össze ez a rend. Ezek se nem méltóságos, se nem nagyságos, se nem tekinte­tes urak. Egyszerűen polgárok. Ügyvéd ur, orvos ur, tanitó ur, Fehér ur, Fekete ur, Yörös ur. Nálunk ez a polgári rend jóformán hiány­zik. Mert aki hivatásánál fogva ide tartoznék: viszketegségénél fogva feljebb kíván kúszni. A mesterlegényből segéd, az inasbjl tanoncz, a műhelyből műterem lett. A vagyon is igy vedlik hitellé, a pénz váltóvá, az arany bankjegygyé, a földbirtok telekkönyvi objek­tummá, a tanár, ügyvéd, orvos nagyságos és méltóságos úrrá. „Kapaszkodott a világ. Ei csúszni tud, magasra hág." Magasra? Hát abban áll a magasjág, hogy az ember kizökkentse magát élethivatásának természe­tes kerékvágásából? Avagy abban áll talán, hogy az embert czim és rang ambiczionálja, ahelyett, hogy saját munkájának belső érté­kében keresné becsvágyának kielégítését? Az a külföldi polgár jó bordában van szó've. Duzzadt az izma és duzzadt a zsebe. Dolgo­zik és kegyet nem hajhász. Kisebb a czime, hogy nagyobb legyen a függetlensége. Nem kívánkozik ki saját köréből, miként a féreg az almából. Nézeteiben nem engedi magát i magyarnyelv. (I.) Irta: Baboss László. Nyelv nélkül nincs gondolat; nyelv nélkül nincs beszéd ; aki nem tudja magát valamely megért­hető nyelven kifejezni, az nem ember; ami az embert az álattól megkülönbözteti, az éppen a beszéd; a nyelv, melyen gondolatait, eszméit, érzéseit embertársaival közleni, magát megértetni, gondolatainak akaratának kifejezést, alakot, mara­dandó értéket tud adni. Az állat is képes egyes hangokra, de mi az a beszédhez képest?! Ámde, ha csak eszméink, fogalmaink kifejezője lenne csupán a nyelv, még mindig nem volna sok ok annyira ragaszkodni honi nyelvünkhöz, mert hiszen akkor inkább ahoz kellene ragasz­kodnunk — az előnyt tekintve — mely eszméin­ket, vágyainkat, fogalmainkat leghatározottabban, legpontosabban fejezi ki, azaz: ha csak az ész működnék közre, akkor még igy állhatna a dolog, de a nyelvnek sokkal nagyobb hivatása s rendel­tetése van: mozgásba hozni szíveinket, felkelteni érzelmeinket, felajzani akaratunkat. Ki tudná elhinni azt, hogy egy haszontalan színdarab végére függesztett dal: a »Rule Bri­tannia* oly nagy, büszke nemzetet alkotott, mint az angol, annyi szivet lebilincselt, büszkévé, háborgatni. Az uton, a melyen jár-, megleli apjának, nagyapjának lábnyomát. A csizma­diának csizmadia ősei vannak, miként a vi­comte-nak vicomte ősei. A czég, ha megbe­csüljük : czimer. A czimer, ha megbecsüljük : czég. Ezek a polgárok ismerik jogaikat, teljesitik kötelességüket. Élnek a munkának, a család­nak, a városnak, a hazának és a tisztes szórakozásoknak. Gyűjtik a vagyont, szerzik a közbecsülést, készítik a jó portékát, mér­sékeltek a követelésben, megbízhatók a szol­gáltatásban. Ha a magyarember burgert, vagy czivist mond: szellemeskedik és lenéz valakit. A külföldi önérzetét elégíti ki, ha azt mondja magáról: Bflrger vagy czitoyen. Mi van nálunk azou a társadalmi fokozaton, ahol a polgárnak kellene állani ? Nénémasz­szony-sereg van. Ezt a fokozatot, mely a legfelsőbbeket a legalsóbbakkal van hivatva összekötni, mely tehát a nemzeti testnek gerínczét és mellkasát képezi, ezt a fokoza­tot nálunk a sopánkodók, protekeziókeresők és alperesek foglalják el. Ez egy vizenyős vérű és sápkóros lelkű osztály, mely többet költ, mint amennyit 1. eres ás nagyobb su'yt helyez a kitüntetésre, mint a kitűnőségre. Életerőben renyhe, kötelességeiben laza, hitében ingatag. Saját izmaiban nem bízik, akarni nem tud, küzdelemre alkalmatlan. Az iskolában lelkesül Plutarchnak hőseiért; s az életben megfut a saját szavazata elől. Hol van magyarázata ennek a szörnyűsé­ges erkölcsi csuszamlásnak ? Sehol egyebütt, mint az egyéni függetlenség hiányában. Pol­gári osztályunknak nincsen dereka. Ha büsz­kélkedni kell, magas nádszálak vagyunk. De ha ingadozni és hajlongani kell, no akkor is nádszálak vagyunk. szabadságszeretövé tett, mint maga a nagy ipar, az óriás kereskedelem. A Szózat vigaszt adott, és erőt, s ma is imádsága, összetartó kapcsa a magyar nemzetnek. De amit a nyelv megtehet minden nemzetnél önmagánál, nem érheti el az a nvelv azt a hatást, a másiknál; ezért szükséges, ezért hasz­nos a nyelvek különfélesége 1 Mily nagyszerű, hatalmas berendezése az az emberiségnek, hogy a hosszas használat, a vele élés nemzeti bélye­get üt rá, s azt a nemzet szokásai, életmódja gondolkozásához, érzéseihez, indulataihoz idomítja. »A magyar balladák« cz. műben olvasom, hogy a déli népek énekeinek színező, leíró, festegető hajlama az őket környező természet gazdag szí­neire, s ezeknél fogva a színben, képben való kedvtelésre vihető vissza. A déli természet gyer­mekét is mássá változtatja; a köd homályát, a képeknek általa elmosott, nagyított körvonalait, a belőle képződő csodás alakzatokat nem ismeri a dél gyermeke. A nyelv a nemzet szokásaihoz, életmódjához, környezetéhez simul; gazdagítva ott, ugy a hogy, s a hol kell, mivelve azt, összefűzve tulajdonosait, úgy mint egy család gyermekeit, életet, erőt, szivet, meleget adva nekik oly kincsben, mely által a nemzet, nemzetté szelleme nemzeti szellemmé, műveltsége nemzeti műveltséggé válik. Itt rejlik a nyelv érezhető s majdnem kifejezhet­len értéke! Legyünk okosak és engedjünk. Legyünk meg­fontolok és fürjünk. Mit engedjünk? Jogokat! Mi előtt hajoljunk meg? A törvénytelenség előtt! Mit tűrjünk el? A visszaélést! Az ilyen engedékenységet nem okosságnak, az ilyen hajlongást nem bölcsességnek, az ilyen türel­met nem megfontolásnak keresztelte el a nyelvérzék, hanem esztelenségnek, könnyelmű­ségnek és gyávaságnak. Harminczöt év óta csaljuk magunkat a szavak és fogalmak értelmének kijátszásával. A bátorságot okosságnak, a könnyelműséget bölcseségnek, a gyávaságot türelemnek ne­vezzük. Eközben az idegenek prédájává let­tünk. Vagyonúnkból kifosztanak, szokásaink­ból kiforgatnak, a német nyelvet ránk eró'sza­k dják. A mi gyarmat, arról azt mondják — ország. Ami provinczia, arról azt mond­juk — állam. Ilyenek vagyunk, mert csont helye tt valami nyálkás kocsonya van a kö­zéposztályban, miként a tengeri puhányokban. Bartha Miklós. Egyenlőség az életben. A tapasztalat mutatja, hogy az életben a leg­több szomorúságra s elégedetlenségre az okot, a köztünk levő sors, rang, hivatal s állapot-kölömb­ség okozna. Hogy e zarándoklás honában ámbár mindnyájan „ember" nevet viselünk mindnyájunk előtt ugyan­azon egy czél van kitűzve, mégis igen nagy sors, rang, jog s állapot-külömb'ég van közöttünk: ez olyan igazság, melyet bizonyítani nem szükséges, tagadni nem lehet. Sokszor tűnődtem a fölött magam is: miért nincs közöttünk egyenlőség az életben ? Miért nincs mindnyájunknak egyenlő joga, birtok­része, szabadsága, hatalma s méltósága, holott mindnyájan, azon egy atya gyermekei vagyunk, kinél „személyválogatás nincs" és mindnyájan ezt Gyulai Pál a Kisfaludy társaság XXXIX. ülésén mondott megnyitójában mutatott rá ez erőre, midőn fejtegeti a 18. század I-ső feiében azt a csapást, mely nemzetünket akkor érte, midőn irodalma elvesztette hatását: »elnémult.« A nemzeti szellem hanyatlását jelentette ez, melyet politikai s társadalmi okok idéztek elő; alkotmányunk holt formáiból kihala az élet s a műveltség idegen nyelv s érdek szolgálatába szegődött, midőn 1772-ben kimondják: »egy egész nemzet csak saját nemzeti nyelvén lehet művelt.« A magyar közélet mindinkább elsatnyult, de annál élénkebbé vált az irodalmi mozgalom. Révay, Kazinczy, Kisfaludy dalai, Berzsényi odái, Vörösmarty szózata föleleveniték a mult dicső­ségét, a magyar állam nagyszerű küzdelmeit s az irodalom jelszava lón : nemzetiség, hazafiság, reform, s a nemzetiség a nyelv müvelésében, terjesztésében ; a hazafiság a történelmi emlékek s jogok kultuszában ; a reform az ízlés és nyelv megújításában nyertek kifejezést. És e reform mit tett társadalmi s politikai téren? A megyék termeiben a sértett alkotmány védelme s az irodal­mi eszmék visszhangra találtak. Itt a nyelv hatalmas varázs-ereje. Folyt. köv.

Next

/
Thumbnails
Contents