Magyar Paizs, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1903-10-08 / 41. szám

IV. év. Zalaegerszeg, 1903. október 8. 41. szám Előfixetési ár: Kgy érre 4 koron*. >'él évre 2 korona. Nagyed évre 1 kor. Xgycs siám 8 fillér. Hazai dolgok hirdetése féláron : Egy oldal 20 korona. Nyilttér sora 1 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Wlassics-utcza 25, Alapította: BORBÉLY GYÖRGY. Felelős szerkesztő: HORVÁTH LAJOS. EGJELENIK: H E T E N K I". 3STT O S ~CR T Ö IR T I_)K:Ö3SR ESTE. Ultima ratio. Hazám végső reményi Független férfiak, Kik a hon védelmében, Mint sziklák állatok. A törvény szent védelme Sikerre nem vezet: Ütött a végső óra, A tett megérkezett . . . Nem illik pofozód'-i, Ha nállatok a kard : Aprítsátok szecskává. Ki bántja a magyart . . . Mint az „Ónodi gyűlés" Példát mutassatok : Irtsátok mind ki. szálig, Kik árulók s gazok . . . Beicsényi és Károlyi Legyen vezéretek : Ébredjenek fel újra E dicső szellemek .. . A hon majd rájuk ismer, 0 rájuk, bennetek . . . A sírból mind kikelnek A kuiucz ezredek; Beteljesül a törvény, Mit Deák alkotott; Magyar szávai vezénylik, Az uj brigádokat Szűzmáriás zászlókat Emelnek vas kezek, Vörös, fehér, zöld szinbe Ragyogva lengenek . . . E reg várt látományra A mi Kossuth apánk : A fényes mennyországból Örömmel néz reánk. Rákóczival megáldják A magyar serieket S a magyarok Istene Reá — ámment rebeg. Rediger Géza. iskolás jeggzeiek. Zalamegyében sok iskolaköteles gyermek van. De ezek közül igen sok ne m jár iskolába. 13.608 vagyis 17"2 °/« nem jár iskolába. Csaknem perzsiai szám. Talán csak a havasi begyvidékeken s az erdélyi mezőségnek oláhJakta hegyein találnánk ennél nagyobb számot. Az a vigasztaló tehát a dologban, hogy az ország átlagos száma, az irni olvasüi nem tudók csapatja, aránylag mégis kisebb talán — előnyünkre, mint a zalai. Hanem azért ebből is kikerekednék egy kis szaharai szám. Igaz, hogy ennek a tekintélyes számú — azt mondják 19 millió — magyarnak csak két tudomány egyeteme van. De áldjuk az Istent, hogy ennyi is van. Néhány évvel ezelőtt ennyi sem volt. Szegény Rákóczi Ferencz, * ki igen tanult ember, volt, az „Örök Igazságnak" ajánlott történetírásában fájdalmas és kemény vádként mondja, hogy az uralkodóház nem buzgólkodik azon, hogy iskolákat állítson Magyarországon. Bethlen Gáborék, ők már rendeztek iskolát Gyulafejérvárt, Sok magyar ifjú szárnyra kelt innen. Bekalandozták Németalföldet és Angliát, szabadszellemet és világosságot hozva magokkal. A Hollandiából hazatért Apáczai, maga ugyan égő fáklya, sas-szemével kétségbeesetten néz körül, hogy hiszen mi itt sötétségben vagyunk. És sürgeti az iskoláztatást. Mert valószínűleg ugy tartja ő is, hogy a butákkal könnyen el lehet bánni. Hát hiszen azért bála istennek mégis már csak vannak iskoláink. Meg is tanuljuk, hogy hol, a tengerparttól milyen messze „fekszik" Mytilene, s az ipszilon az első, vagy a második szotagou van é? Mintha kétezer év múlva azon vitatkoznának a szobatudósok, hogy vájjon Deák Ferencz vármegyéjében Pozva két kilómétertávolságban volt é Zalaegerszegtől, vagy pedig két és félkilóméterre. Megtanuljuk azt is, hogy a Hannibál elefántjai bogy mentek volt át a patakon — Livius infinitivusaiban. De ki látott olyan magyar tanulót, ki Thököli szabadságharczának zernesti hadjáratát olvasná ? Avagy olvasni, hogy miről gondolkozott Zrínyi Ilona a munkácsi vár védelmezése alatt? Avagy gondolkoznék azon, miért veretett le II. Rákóczi Ferencz nyolcz esztendei táborozás után ? A magyar iskolában több nemzeti dolgot kell tanítani, mint a világnak bármelyik nemzeténél. Több hazai tárgyat, több nemzeti erkölcsöt. Avagy ha ezek a magasabbreudü dolgok elmaradnak is, de okvetlenül tanítani kell az elemi bár, de általános ismereteket, a természetnek örök törvényeit. — Azt például hogy a hüllőnek accidentiája a hidegvérüség, hogy az oroszlán nem czinczog s az egér nem bőg, hogy a fa levél a fán terem, hogy a gyermek anyjának nem lehet megtiltani anya-voltát, hogy az ember a beszélés tehetségével teremtetett, hogy lélegzés nélkül nincs élet s hogy nyelv nélkül nincs nemzet — és a többi. Ha ez általános bár elemi tudásnak a műveltségében nő fel a magyar ember: nemzeti anyanyelvének a védelmére áll. S nem vár ezért büntetésül sem golyót, sem akasztófát. A minthogy nincs, nem lehet Ausztriában egyetlen német-anyauyelvü ember sem akár ha szőlőpásztor is, a ki saját otthonábau hivatalos nyelvnek elfogadná a magyar nyelvet. Ott talán mindnyájan járnak iskolába a tankötelesek. Borbély György. HálatlanságÁ hála azon hathatós törekvés, melynél fogva jótevőink iránti szeretetteljes érzelmünknek különös kifejezést adunk. Két fő momentum, mint föltétel, foglaltatik a hálaérzet erényében, t. i. elismerését magának a jótéteménynek, amelyben részesültünk, s azt az őszinte vágyat és törekvést, hogy a nyert jótéteményt — hacsak s a menynyire csak lehetséges, még nagyobb jótéteménynyel viszonozzuk, mintegy visszafizessük. Természetes dolog, hogy a jótétemény elismerésének örömteljesnek, szívesnek, és bensöleg átérzettnek kell lennie. A jótéteményt viszonozni tehát kötelesség, ha csak lehetséges; mert tény az, hogy az emberi életben akárhányszor előfordulhat oly helyzet,, mely a — viszonzást lehetetlenné teszi; sőt az az eset sincsen kizárva, hogy mi esetleg képesek is lennénk a jótétemény viszonzására, de a jóltevönk lemond róla és, talán nem is jól esnék neki az. Van azonbau egy dolog, a mivel mindig viszonozható a jótétemény, ez pedig: aa őszinte, szives viszontszeretet, amely még akkor sem szűnik meg, ha már a jóltevő nincsen is többé az élők sorában. Az igazi, őszinte hálaérzet ugyanis jutalmazza a jótevőt még a — siron tul is! — A jótéteménynek, mint olyannak, el nem ismerése hálátlansághoz vezet; jobban mondva, ez az el nem ismerés már magában véve — há látlanság. Ezea nemes érzet mellett és segítségével könyebben megoldjuk az élet nagy kérdéseit, megismerjük, mint emberek kötelességeink körét; ez az, amely arra ösztönöz, arra vezet, hogy polgártársaink s az emberiség boldogságának üdvének előmozdításában közreműködjünk. A hálátlanság éppen ellentéte, sót ellenkezője az oly magasztos, nemes s az oly annyira emberhez méltó erénynek, a — hálaérzetnek. Mily csúnya és gyalázatos, mennyire sajnálatos és vétkes az I Kölönbözők a fokok és megjelenési módok, a melyekben nyilvánul. Vannak ugyanis emberek, akik minden érzelem nélkül elfogadják a jótéteményt, mintha kötelessége volna a jótevőnek, hogy azt nyújtsa; sőt vannak olyanok is, akik azt félremagyarázzák és gyanúsítják az adakozó szándékát; visszaélnek a nyert jótéteménynyel sőt gonosz czélokra is felhasználják azt. Legnagyobb foka, leggyalázatosabb nyilvánulása a háladatlanságnak azonban abban nyilvánul, ba valaki még rosszal viszonozza a jótéteményt. Valóban olyan a hálatlanság, miut a forró, pörkölő szél, mely még a jótétemény forrását is kiszorítja, a hálátlan ember pedig valóságos kárositója, pusztítója embertársai jólétének és boldogságának ; mert az ilyen szomorú tapasztalatok és csalódások még a különben legnemesebb adakozókat s legáldozatkészebb embereket is bizalmatlanokká teszik másokkal szemben s akadályozzák ókét a jóltevésben. S mégis! mily gyakran, mily nagyon gyakran fordul elő az emberi társadalomban a hálátlanság ! Semmi sincsen olyan, mit az emberek gyorsabban elfelejtenének, mint a jótéteményt I Hányszor viszonozzák azt — rosszal! Mily szomorú és nagy jelentőségű a gyakran hallott közmondás: hálátlansággal tizet a világ! És ki csodálkoznék ezen sajnálatraméltó jelenségen? Mi rejlik mé'yebben meggyökeresedve az emberi szívben ? Melyik az az első s utolsó ellenség, a melylyel küzdenie és hevesen harczolnia kell ? És micsoda az, ami ebből természetszerűleg következik és külsőleg nyilvánul'' Az önzés, önszeretet, gőg és nagyravágyás! S éppen ezek egyúttal a szokásos és természetes forrásai a sötét — hálátlauságnak! A gőgös, dölyfös ember nem tud megbarátkozni azon gondolattal, hogy ő valakinek lekötelezve legyen s azért némileg függjön. Az önző, önszerető ember pedig nem ismer mértéket igényeiben és követeléseiben s éppen azért azt hiszi, hogy soha se kapott s nem is kaphat eleget;.a nyújtott jótéteményt köteleség-