Magyar Paizs, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1903-06-18 / 25. szám

4 M AGYAR P A I Z S 1903. junius 200. tes fogékonysága minden iránt, a mi szép és feDnséges. Váljon képzelhető-e, hogy p. o. egy szép virág szemlélésénél a tudós érzéketlensége csak azt a bizonyos mennyiig" xigé" nitrogén, egy kevés festő anyag es dilorophillumból összehalmozott szerves anyagot" lássa meg benne, mely az adott talaj- es természeti vi.szonyoknál fogva fejlődött egy növényi élő organizmussá. Képzelhetőbe embernél a hideg közönynek, a száraz prózaiságnak, a tudás vágy elvakultságának akkoia foka, hogy valamely virág vagy növény látásánál nem a szinek pompája, gazdagsága, nem az alak szépsége, az illat kelleme ragadná meg első sorban, hanem mir.d ezeknél a vegyi elemzés eredménye érdekelné jobban?! Ugye kérem, ilyen absurdumot elképzelni sem lehet!! Vagy ha létezhetnék ilyen, — akkor az csak egy őríiit elme idiopathicus aberratiója, a tudomány szomjnak 8zatirája lehetne! Mert hisz! épen a tudomány fokozza csak igazán a szép érzetét, a csodálatot és tiszteletet a természet ós ennek minden szépsége iránt. Általa fokozódik az élv, és lesz teljesebb a gyönyör! Csak a legsötétebb költői peszimismus festhette ily elriasztó színekkel a haladó tudomány szédítő magashtain élő jövő nemzedék sorsát! Mert, meg vagyok győződve, hogy amig virágok nyílnak, fák nőne*, madarak dalolnak ós Isten napja árasztja áldó sugarait, addig nem lesz örömtelen az élet/ Brrr! de megborzadtam a phalansteri jelenet pillanatnyi elképzelésénél, mintha futó árnyak borulatai ereszkedtek volna le rám . . . Pedig ragyogó napfény mindenütt, hangos öröm körülöttem, ós mennyi báj, mennyr eibüvölő szépség, amerre a szem tekint! . . . Egyfelől csupa csillámló verőfénybe mártott a táj, — másfelől a sürü erdő sötétje. Oh! a t erdő, a bűbájos erdő üde tavaszi szépségének teljes pompájaban, embermagasságú} i csipkés páfrányainak, ruganyos moh vánkosainak, titokzatos fény reflexeinek millió csodáival. Mig lent a tisztáson a délutáni nap heve árasztja perzselő sugarait, a süiü fák hűs árnyékában még csillognak a hajnali harmat gyöngycseppjei; mig kint játék- és mulatság hevélyei lelkesítik a Kedelyeket, addig itt a homály leple alatt és buja növényzet védelmében szakadatlanul folyik a szorgalmas hangyanép serény munkája; zavartalanul szövi finom csipkehálóit az erdei pók; nyüzsög-mozog a bzegénv erdei tenebrioniták egész microcosmosza ! . . . A mai napon azonban szokatlan dolgok történnek. Zavar van a világrendjében. A föld reszket, dübörög a lábtiprások sokaságátol és az óriások lépéseinek súlya alatt nem egy ártatlan kis élet megy örökre veszendőbe! . . . A csiga gyors postája rögtön útra is kel, hogy meg vigye az erdő népének a veszély hirét. Amerre megtudják, nagy a riadalom : szaladva menekülnek a gyors lábu futonczok, vért izzadnak a megrémült lassú nünükók, sietve szárnyra kel az álmosan hüselő szeiider, csak a hős czinczér, a rova ok Ajax-a öklelő állásba helyezi magát nagy hetykén czinczogva: „Ide legények! aKi áldója van! ..." és a másik pillanatbari — nincs többé — véletlenül összerecscsentette a gyilkos czipő sarka . .. Az erdei uton felfele haladva, egy szépen kifejlődött, zoraánciosan csillámló sikló véres tetemére akadtam. Több helyen botütések nyomai látszottak s helyükön csergedezett a fris3 piros vér . . . Szegény védtelen áldozata te, az ifjúi pajkosságnak, a durvult kedély vérengző hajlamának ! Halálod tanúságot teszen sötét tudatlanságról és a természetrajzi ismeretek hiányosságáról ! És ilyen lehetséges a gymraziumi ifjúság majálisán?! Irgalom nélküli secundát annak - tanár uraim — aki irgalmat nem ismert és ártatlan vért tudott ontani az öröm és jókedv tanyáján ! . . . Hisz! igy fejlődtek egykor a kegyetlen Borgiák kezei is, igy lett saját nemzenek hóhérává, — Iván, a rettenetes! De kövessük a szabadon portyázó diákok csoportját, mely saját szakálára ('ha ugyan volna egynek is!) felfedezési útra indult az erdők mélyébe, s kurucznótak éneklése közben szorgalmasan eprészve bujkál az aljfa sürü cserjésében ós a páfrányok óriási legyezői alatt. A lelkesitő, szivbemászó dallamok hangjaiba szépen belevegyülnek a pintyőkék, sármányok, erdei zenérek czifrázó trillái. Egyszerre azonban a völgv aljáról trombita jelzések riadoznak, a szerteszét szóródott ifjúságot verseny mérkőzésre szólítgatva. Mindenfelől szaladó diák csoportok robogtak el mellettünk a versenytér fele tartva, a hová most már tódulni ke/di-tt a kíváncsi közönség is. A résztvenui óhajtó ifju-ág összeiiása és a jutalom kiosztó bizottság megalakulása után, T. tornatanár ur közbejöttével mindjárt kezdetét vette a zsákfutás, lepényevés, íazóktörós dijversenyeinek hosszú sorozata, melyeknek bolondabbnál-bolondabb jelenetei folytonos derültségben tartották a néző közönséget, Éljenzés és taps jutalmazta a győző bajnokokat, hangos kaczaj volt a vesztesek osztályrésze. — Majd football parthiék, érdekes labdajátszmák, versenyfutások, birkózások és egyéb testmozgásokból hevenyészett intermezzók kötötték le a néző figyelmét ós érdeklődését, ki ezen izomerőehő játékok és szivvidámitó tréfák láttára, magában mondogathatta : „Pro patria est, dum ludeie videmur." Aztán csendesen magában becsülgeti a zsenge kis vállak bordképessógét: váljon a haza szolgálatában majdan elbírják-e a nehéz „borjut;" kíváncsian vizsgálgatja a gyermekded vonásokat, a tiszta, ártatlan homlokot: váljon mit irt az elkerülhetlen végzet reá? ós mérlegeli a kis öklök súlyát: váljon áldás vagy átok van e letéve benuök a haza számára?! De im ! előttem valami, amit eddig még szemügyre sem vettem! T. i.' a táncztér a felette kifeszített sodronyokon himbálózó tarka lampionokkal, melyek körül csillogó szárnyú, karcsú derekú ozitakötők egész serege járja lenge tánczát, a napfény sugár özönében nagy zöld szemeikkel megbámulva azokat a wars-világi csodavirágokat, melyeknek meg van ugyan pompás szinük, de nincsen kedves illatuk és hiányzik az élet belőlük, mégis minden szellő lebbenésre olyan félelmetes zizergést hallatnak, hogy ijedten rebbenik szét a játszó libellulák tünde csoportja. És amig magamban csendesen megfigyelem a szárnyas légi ballerinák bűbájos körtánczát: rázendít a czigány az első csárdásra és megtelik az eddigi elhagyottan lévő tér tánczra perdülő ifjúsággal. Ami most szemeim elé tárul: nem egyéb, mint ismétlése az imént megfigyelt szitakötő-jelenetnek, mert itt is karcsú kis libellulák lejtik a bájos tánczot és a zene szeszélyesen kusza rythmusára hol összefogóznak a párok, hol elválnak egymástól, majd kergetőzve ismét összekerülnek, épen csakhogy á libbenő szárnyacskákat fehér és szines ruhafodrok pótolják. Miután a „felsőbb leányok" daczára még eleve fennen hirdetett ultimátumuknak, mely szerint: „eszükbe sincs az óperentiákon tul rendezendő gyinnázista majálisra elmenni, mert az egész deáksereg kedvéért sem veszélyeztetnék bokáig érő legújabb serpentin fodros szoknyácskájukat", mégis megkönyörültek a halálig megszomorodott diák sziveken és kegyesek voltak bájoló fiatalságuk kedves mivoltában a helyszínén megjelenni, azt hiszem közülök egynek sem volt oka, bizonyára felette nehéz elhatározását megbánni, a mennyiben minden „felsőbb lánynak" egy-egy ujjára jutott 10 tánczos is! És minő tánczos ! . . . C.<upa elsőrendű, elismert qualitásu telivér tánczos! miután tudvalevőleg az alsó osztályú gymnázista kevés kivétellel — mind, méltósága alulinak tar'ja azt, hogv egy leánykával társalogjon vagy — horribile dictu! — vele még tánczoljon is: —a táncztér arszláni serege csupa nagyobb deákokból szervezkedett, kik méltányolva és keUően átérezve a leánykák ama nagy áldozatát, hogy idáig elfáradni nem terheltettek, ezen kegyességüket meg is tudták hálálni. Mert — tessék elhinni! — a mi az udvarlás, a táncz, a bókolás, társalgás és pózolás tudományát illeti: — Zeüszre! — még az V-ik osztálybeliek is praeclarumra maturálhatnának! Istenem! minő mulatságos megfigyeléseket tehet az ember észrevetlenül ezek között a — mamájuk fül- és szemtávolából egy tánczos karján szerencsésen kimenekült, iruló-piruló, hamiskásan mosolygó „baktisch"-ek között! Hány Marlitttollára való, későbbi életregénynek a kezdete játszódott le látó szemeim előtt! No, de ne ijedjenek meg kérem, kedves kis libelluláim! El nem árulok ón mind ebből egy árva kukkot sem. Hisz! voltam én is valamikor, — nagyon régen.... Trara ! Trrarrra-ra ! . . . A többször megújrázott csárdás dallama és az ón csapongó gondolataim közé belerivall a trombita ! — fújják az abrakolás nótáját és e csábos hangjokra még az innónt nyakra-főre szépelgő és enyelgő szerelmes Vll-fd osztásos is türelmetlenül toppantani szeretne a lábával, midőn hölgye még mindig szóval tartja! Hja! mollcttuo interpellator venter, — még a 77 s/er szerelmes deáknál is! Szép rendben vonulnak most az egyes osztályok a hevenyészett konyha közelébe, hol minden ember átveszi uzsonnára száut competentióját. Senkinek sdm kell kínálás, biztatás és a legválogatottabb otthoni étkezéshez szokott kényes urticskák közül is, egynek sem jut eszébe, hogy orrát fintorítsa! A jó példán okulva, nekünk felnőtteknek is megjött az étvágyunk. Előkerültek tehát az asztalok alól és fák tövei mellé letétbe helyezett titokzatos kosarak, átallagok, szatyrok, pinczetokok szemörvendeztető, orr- és Ínycsiklandó tartalmukkal, féltett kincseikkel. Sült réczék, libák, csirkék, egész halom hideg húsok, sütemények, sajtok és pogácsák, kerültek felszínre de a mi legfőbb előkerültek Magyar L. bátyám uram pompás egerszeghegyi és Palgár J. barátunk balaton melléki kitűnő nektárcseppjei hogy puszta látásukra is megvoltunk bűvölve, el voltunk ragadtatva és rá illenék, a mit a szerelmesről szokás állitani : hogy meglátni és megszeretni egy pillanat müve volt ! . . De ugy-e bár: jó bornak nem kell czégér, — tehát dicséret sem kell. Elég, ha elmondom, hogy több kedves ismerős család, egy hossza asztalnál összeverődvén, — valamennyien kitűnően mulattunk, akárcsak az istenek az Olympuson ! ós komoly kedves férj uraink szavahihető állítása szerint (pedig „intet pocula veritas") köztük .,becsípve" senkisem volt!..(?! ?) Az esti félhomályban az erdő sötét hátteréről sustorogva és mint egy üstökös világítva repült fel az első rakéta. Utána a többi. Egyik szebb és sikerültebb, mint a másik. Az utána hátramaradt kénfüst felleget felkapta az esti szeilS és e'ragadta. Lassan kigyúltak a fákra akasztott lámpák és a lámpionok, csoda kelyhei, kedves, titokzatos félhomályban hagyva az egész környezetet. Igy tartott ez a szép nap, amig csak az éjfél véget nem vetett a nagy vigasságnak. Mikor a szép holdvilágos éjben jókedvűen nótázva es tréfálkozva hazafelé tartottunk, és a mu't órák hatása alatt ugy éreztük, hogy egy szép emlékkel gazdagabbak vagyunk. Vájjon ki sejthette volna hogy ebben a perczben a szormzéd ország fővárosában az orgyilok dühöng és az égrekiáltó bűnök a legccsmányabb barbarismus, világra szóló rémtetteivel fogja megdöbbenteni a XX-ik század minden müveit nemzetét ? ! . . . magyarnyelv. (XIII.) — ISTy el-réberL él a nemzet — tátik-tetik. A magyarnyelv nem szereti a tatik-tetikes szenvedő alakú beszédet- és írást. De azért körömszakadtáig nem kell üldözni, mert evvel az alakkal is gazdagabb a nyelv. Néha néha lehet használni, néha kell is. Csak a gyakorta használatát nem szabad tűrni. A tatik-tetik féle szenvedő szerkezetben nics élet. Olyan a tatiktetikes nyelv, mint a vérszegény ember. A magyar hivatalokban nem is tudnak másképen fogalmazni csak igy : kiadatik, felebbvitetik, leíratik, behozatik kivétetik, előadatik, elrendeltetik stb. Talán azért beszélnek ilyen szenvedő módon, mert csupa szenvedés az a hivatal, szenvedésa bürokratizmusnak rozsdás járma alatt. A közönség köréből. Köszönetnyilvánítás. Szivünk vigasztaló r eménye sirba dőlt, Irma leányunkat élete virágában letörte, kiragadta közülünk a kérlelhetlen halál. Alig akad, nincs szó e súlyos csapás kifejezésére. Sok nehézséget kell az emberi kebelnek elviselni, néha megszakad a teher alatt, néha a keserűség óriási pyramisként nyomja a sziveket. A Gondviselés azonban rendelt rokonérzetet a társadalom tagjaiban, akik megosztják rész/étükkel, megkönnyítik a fájdalom elviselését. E hónap 14-én óriási részvét kifejezése nyilvánult abban, hogy a helybeli összes lakosságon — minden rendű és rangú résztvevőn — kívül a vidékről is tömegesen jelentek meg drága halottunk gyászszertartásán; s minthogy Zala-