Magyar Paizs, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1903-05-28 / 22. szám

V tIV. év, Zaiaeaerszeg, 1903. május 23. 22. s^ám, Előfizetési ár : Egy évre 4 korona. Fél évre 2 korona. Negyed évre 1 kor. Egyes szám 8 fillér. Hazai dolgok liii'delése féláron : Eay oldal 20 korona. Nyilttér sora 1 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Wlassics-utcza 25. Alapította: BORBÉLY GYÖRGY. Felelős szerkesztő: Z. HORVÁTH LAJOS. MEGJELENIK HETENKÉNT CS'Cri'ŐE.TÖISC O N ESTE. ú niagpinyelv szentlelke. Jöjj el Szentlélek, világositsd meg az elméket, aczélozd meg az akaratot s füzedben égesd el a rosz gondolatot és a gonosz nyelveket. Mindenható hatalmad van Szentlélek! Az egy nyelvű emberből több nyelvű apostolt csináltál; jer, tedd most egy nyelvűvé ezt a sok nyelvű nemzetet. Jöjj el ma vagy holnap szelid galambnak a képében, szállj a szegény emberek vállára, sugd a szivökbe igazságodat; aztán szállj a tornyos hazak lakóinak magas fejére, szivökhöz ne szólj, beszélj a fejőkkel, megdönthetetlen érveiddel tanitsd meg az észt arra, hogy egyes emberek tüzes nyelven beszélhetnek százféleképen, de egy nemzetnek csak egy nyelve van, s hogy minden nemzet evvel az egygvel él, evvel az egygyel hal. Sugd a szivökbe a jámboroknak és verd a fejőkbe a makacskodóknak hogy Nyelvélen él a nemzet. S ha még sem lesz eredménye küldetésednek, jöjj el, amint földi Urunk megígérte volt, jöjj el a haragos égnek felhőiben villámlással és menydörgéssel, hogy gőgösök és a dölyföPök is megszeppenjenek, mint csintalan gyermek a tanitó vesszőjétől mint félénk eb az ostorpattogástól. Hozzád fohászkodunk Mindeneknek jó lelke, Szentlélek. Ismerheted bajainkat. Tudod, hogy szükségünk van rád. Láthattad, hányszor láthattad, hogy vérünk, nevünk, » nyelvünk szerkesztő kínjai. Nincs ember a világon, Ki annyi kint kiálljon, Mint mennyi van én nekem. Tanács elöl, tanács hátul, Fejem belé szinte kábul; Sajnos az én életem. Egyik duzzog és azt mondja: Minek vagyok oly goromba ? Hogy mindenkit megmarok, Melyért méltán haragusznak A kegyelmes »méltós« urak, Meg a »rendek és karok.« Sokkal szebb a finom modor, Mely a dámák közül honol, Abzug tehát drasztikum! Mert* kihívunk s mellbe lövünk, Reszkes s azért iró tőlünk! Ezer milljom básztikum! A másiknak az fáj nagyon, Hogy a zsidót békén hagyom, És nem ütök papokat, Mit ér az ily langyos irály? Mely botrányt és zajt nem csinál, Ki olvas ily lapokat? Péter szerint a minisztert, Minden számban üssem tízszer, az országút szélére kitaszítva halálos bajban feküvék.« Tudom, bánatos szemmel nézted te is, szent szellem, hogy gyügyögő gyermekeinknek kezdődő hangját kardok csattogása némitá el. Harag fogott el, mikor mézpatakként megindult beszédünket torkunkra fojtották, Írásunkat eldörzsölték, mikor kultúránknak kibontakozó rügyfakadását letördelték az ellenségek, mint mikor hajnalhasadtára a fák riigyét, s a virág bimbóját lelegeli vagy eltapossa az ökörcsorda. Fájt neked és aszivedbe nyilallott, tudom, mikor szépen zengő magyarnyelvünk szelid danája helyett farkasok orditása zúgott végig rónáinkon és pásztor-berkeinken. Oh, hát az hogy ne fájt volna, mikor északról jött bús tárogatónk hangját valahol ott délen futószél zúgása tenger mormolása nyelte el! Részvéttel könnyeztél ugyé akkor is, mikor kétfelől sajtoltak, keletről nyugatra, s nyugatról keletre, s hogy Mohácsnál össze nem roppant, a derekunk, s belénk nem szakadt a lélegzet: Isten csudája. Nyelvünk ugyé nem fejlődhetett! De ránk magunkra is bosszús szemmel nézhettél nem egyszer, Jóságnak és Igazságnak, Szentlelke! Beszéltünk latinul jó sokáig, és jó sokáig beszéltünk németül, anélkül, hogy értettük volna, s elfelejtve saját nyelvünket, megrugdosva édesanyánkat, lettünk a » külföld magyarjai,« virág helyett genyedés a fán, gyümölcs helyett hernyó az ágon, áldás helyett átok a családban s fiu helyett bitang az útszélen. Kocsisokra s szegény szántó-vető béresekre biztuk a magyarnyelvet. Mi Rómáért, Bécsért.,, Párizsért, Londonért rajongtunk. Anyánk helyett, idegen asszonyokat tartottunk szeretőknek, a'magyarnyelv helyett. S beszéd helyet fecsegtünk. Oh, ahányszor támadt fen fiad szép hazám kebledre!« — Ugyé akkor megundorodtál tőlünk Szentlélek? De fordítsd el haragodat, inkább szánj. Légy s/elid és irgalmas és jóságos. Jöjj el hozzánk, világositsd fel az elménket, aczélozd meg az akaratunkat, öntsd belénk tüzes erődet. De légy igazságos szigorusággal is. Égesd ki rosz vérünket, háládatlan vérünket. Egyébként jöjj a jókhoz jámbor galambnak a képében. Szállj szelíden szívökre és nyelvökre. Súgd meg nekik, hogy nyelvében él a nemzet. Hozzád fohászkodunk, mindeneknek jó lelke, Szentlélek. Mert mindenható hatalmad van oh Sz mtiélek ! Az egynyelvű i mberből több nveivü apostolt csináltál egykor; jer, tedd most egy nyelvűvé ezt a soknyelvű nemzetet. Berbéiy György. Pünkösdre. Kettős alakban jelent meg az embereknek a Szent-Lélek és pedig: a galamb s a láng alakjában; mint a szelidlelküség svmboluma és mint az izzó lelkesültség jelképe. Kis szobájában ült egykor este a — Szűz. Akkor hozzájött egy angyal s egy galamb. Pál meg ismét elitéi Az urakat pártul fogja,. Tanácsával ott van nyomba, És azt mondja: »ne izélj « Már most tehát melyik az ut, Hol az iró az égbe jut? Én ezt meg nem mondhatom; Jöjjetek hát jó barátim, Ide vele cito státim!!! És a tollat átadom. Z-iiib.a1-a.77-. Mária-legenda. — Irta: Reviczky Irma. — AZ erdő csendes magányában, zöld sáfrány, illatos Cyklamen s rózsaszínű Erika közt állt a kis Mária kapolna, melyet Szent Szűz tiszteletére, valamelyik májusi napon emelt a közeli falucska néhány jámbor hive. Boldogasszony tisztelői minden május havában most is sürün látogatják. És a mohlepte küszöbön térdelni látunk nem egy fiatal leánykát, nem egy roskadozó aggastyánt, vagy vén anyókát, buzgó imában elmerülten, ha sétaközben mi is befordulunk a Szent Szűznek e kedves kis hajlékába, a hol ő a régi kőoltáron örök szépségében honol ragyogó ezüst ruhában, gyémántos gyöngy koronával aranyhajú fején, de — mezétláb, Mert a két csepp arany papucs csak ugy oda van téve a kőfaragóit oltárra. Es hogy miért van ez igy és Dem máskép — erről szól e legenda. Szerinte hajdanában, mikor a kápolna még uj volt és a falairól még le nem mállott volt a vakolat, mint most, mikor még nem lepte el a moh ugy a küszöbét mint most — mikor a fehér gyöngyvirág kelyheit, az illatos erdei ibolyát, a Cyklament és az üde Erikát mind letaposták a jámbor* zarándokoknak szögkiverte csizmái: járt arra egy szegény hegedűs. Vándorutja az erdőn keresztül vitte és meglepetve állott meg a kedves kis épület előtt, a melynek alacsony ajtaja tárva nyitva állt. Fogta aztán hóna alá az ócska kalapját és régi hegedűjét a kezeibe véve átlépte a kápolna küszöbét és a Máriaszobor előtt térdet hajtva hegedülni kezdett, ugy a hogyan csak legjobban tudott, szivének egész bánata és keserve ott rezgett a húrokon, a mint végig búzta rajtuk a vonóját. Oh a fényes palotákban sohase játszott olyan szépen, mint itt az erdő magányában. És hogy a játéka hatásosabb legyen, énekelt is hozzá. Egy dalt, mely magában foglalta mindazt, mit Máriának mondani akart.. . Hogyan hogy a kis arany papucsot nem lopja e el onnét "az oltárról senkisem? Kérdezni fogja bizonyára a nyájas olvasó. Nem Évszázadok óta van az ott, pedig nem őrzi zsandár, sót az ajtó is már csak ugy oda van tárr ztva a félfához, ki tudja mióta. A kis kápolnf. van elhagyatott helyen áll, hogy nem igen tévedt oda — gonosztevő. Mert tudtom szerint azok most nem bujkálnak — mint Rinaldo Rinaldini idejében — az erdők, sötét rengetegjében, hanem emelt fővel járnak