Magyar Paizs, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1903-05-07 / 19. szám

ÍV. év. Zalaegerszeg, >903

. május 7. 19. szám. Előfizetési ár: Egy évre 4 korona. Fél évre 2 koron*. Negyed évre 1 kor. Egyes szám 8 fillér. Alapította: BORBÉLY GYÖRGY. Hazai dolgok hirdetése féláron : Egy oldal 20 korona. Nyilttér sora 1 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wlassics-utcza 25, Felelős szerkesztő: Z. HORVÁTH LAJOS. MEC3-JELE3STXE: ÜETEaSTKÉHSTT CSÚTÖBTŐKÖN ESTE. 2z élet czélja. Mi a czélja az életnek? Súlyos kérdés, ha megakarunk rá felelni minden áron; nem is kérdés, ha a puszta igazságot keressük ! Az emberek mind a boldogság felé törekszenek s ebből felállították a tételt: az élet czélja a boldogság. Azaz: a ki boldog, annak van miért élnie, a ki nem lehet boldog, annak élete czéltalan. S ebben az életben, melyet a boldogság a maga eszközéül foglal le magának, nagyon kevesen vannak a boldogok s egy sihcs szenvedés nélkül való. Függ ez a kenyérgondtól, s más meg más egyebektől. Mindnyájan szenvedünk, ha az életnek nincs is czélja, de van eleme: a szenvedés. S a mi boldogságot ebben az általános alapiéiben élvezhetünk, az mindig valaki máshoz, vagy másokhoz tartozik. A szerelmink boldogsága voltaképpen egy más ember boldog

;lása, a gyermekünkben való öröm voltaképen a gyermek gondjának a viselése, a dicsőség, melytől megrészegszünk, voltaképpen csak kisugárzása a jótettnek és szolgálatnak, melyet az emberiségnek vagy a hazának tetlünk. Az életfentartás gondlalansága ellenben soha senkit boldoggá nem tett még, legfölebb örömet okozott megszerzése pillanatában. Ebből pedig az következik: nem lehet boldog az, a ki nem más jóvoltát szolgálja. A ki szereti az embereket, az nem kérdi, mi a czélja az életnek, mert értékesnek vallja annak a másiknak az életét, a kit szeret; legyen ez akár egyes ember, vagy család, nemzet vagy haza! Mindenekelőtt határozzuk el magunkat életünk czélja iránt; határozzuk meg a kikötőt; és tűzzük ki utazásunknak czélját és kölcsönözzünk neki — jogosultságot. Életünk összes eseményeit tekintsük azon világításban, mely az élet czéljából kiárad. S mégis ki mondhatja, váljon az ifjú, ki a kiképeztetésnek és kiművelésnek szilárd czélját látja maga előtt, némileg előnyben van e az ő ingadozó társai fölött. Olyan az élet, hogy nekünk meglepetéseket szeret okozni, s nincs is megjegyzésreméltóbb dolog azon áldásoknál, a melyek néha az olyan meglepetésekből származnak. Valaki pl. egészen meghatározott tervvel fog hozzá életfeladatához; ő tisztában van aziránt: mit akar tenni, s mivé akar lenni. Pontosan tudja, hová halad s életútját kijelöli a czél, a melyet ő tisztán lát. Egyszerre csak megesik, hogy valami véletlenség, talán betegség, vagy a viszonyok valami változása, vagy uj kötelességek parancsa folytán kiesik a kezéből azon feladat, a melynek megoldását már megkezdte volt. Látja, V;agy most már uj útra van állítva s nem tudja hová megy. Az ilyen kikerülhetlen változás s az azzal járó uj felelősség, az ilyen rögtöni aggodalom zavaró érzelmet költ lelkünkben ; mert látjuk, hogy életünk eddigi kerékvágásából kizökkenve uj életrendet kell kezdenünk s uj élettervet kell készítenünk. S mégis, ki mondhatná meg azt, váljon az életnek előbbi határozott czéljától való ezen elhajlása nem foglalja é magában egy magasabb lénynek ama felszólítását és .parancsát, hogy helyesebb útra térve, magasabb szolgálatot végezzünk'? Meg lehet, hogy éppen az a változás fog vezetni minket a tulajdonképeni, a valódi én-ünk megismeréséhez és hogy az utunkba gördített akadály kijelöli igazi rendeltetésünket és megadja utunknak a valódi, helyes irányt! Mi nem tudjuk, hová megyünk! Mi lehet az, a mi mégis lehetségessé teszi, hogy az oly titokteljes uton kitartással tovább vándoroljunk ? Ez tényleg csak az lehet, a mit a vallás hitnek nevez! Ez a hitben való utazás! Annyit jelent az, hogy olyannak vegyük ezt az életet, melynek végét gyakran nem is láthatjuk, nem szemlélhetjük. Mi ugyan kérdezzük: hogyan lehetséges az, hogy kötelességeim útját megismerjem, ha nem tudom a czélt, a melyhez vezet az én magatartásom? Es mig mi ezen kérdést feltesszük, az alatt jelenlegi kötelességünk utja egyenesen ott fekszik lábaink előtt, mint természetes és közvetlenül helyes dolog. Ezentúl ho^ mályban lehet minden, de arra az útra egy fénysugár esik! És mig az ember, kötelességétől vezetve tapogatódzva keresi saját útját: azalatt megtörténik, mintha az árnyékos ut napfénybe nyílnék s mintha végre az ember megismerné: hová megy. Ez az erkölcsi hit, az ethikai bizalom! Ez azon ut, melyen az emberiség mindig megtalálhatja a — reményt s a békét. Csellnó József. szegény péter. Irta: Reviczky irma. Völgyi Péter már nem volt mai gyerek, de azért még fiatalnak látszott s a szive sem volt öreg. A természete pedig peétikus vala. Azért nem is csoda, hogy olyan gyámoltalan fráter volt a szegény Péter. Aki mindig a magasabb regiókban jár, az könynyen elveszti maga alatt a biztos talajt.! A ki a nőt a teremtés koronájának nevezi, az nem fedezi fel egyhamar a nő gyarlóságát. Ezért mindig pórul járt a szegény Péter. Fiatal korábau belebolondult egy szép lányba és feleségül is vette, a mézeshetek után pedig azt tapasztalta, hogy nem maradt hátra egyéb, mint egy házsártos feleség. Néhány évi kínlódás után elváltak. A szegény Péter örült az aranyos szabadságnak és élte is a világát! A kapukulcs most mindig ott volt a kabátja zsebjében, nem dugta el előle az asszony. A korcsmákban dőzsölt és éjfél után már a?' énekelte, hogy: »A lámpában eczet ég, eczst ég !« . . . Pedig csak petróleum égett benne . . . A »fias-tyuk« a »kávéházból* hűségesen haza kísérte. És a hold, (utolsó negyedében) nem egyszer, kancscsal szemmel pislogott reája, mikor hazamenőben egy-egy sutczai-csillagnak« az arczába vigyorgott, hogy : »Te rubintos virágom!« Ehhez már aztán a vén legény a hold is, az égi pádimentumon olyan ferde arczot vágott; akár csak a volt — felesége, ha valami turpisságon rajta kapta. No de megunta azt is. Gondolt egyet, elhatározta, hogy újból megnősül. — Lám ! még se lehet olyan rossz, a »Hymen — rózsaláncza!« ... És volt valahol egy kis herczegnő, aki talán abban az időben született, mikor ő először megházasodott. A kis lány az apját nem ismerte. Az anyjáról is csak annyit tudott, hogy az ő születése után meghalt. Falun nőtt fel szegény embereknél. Midőn Péter a gyermeket meglátta, mindjárt bele bolondult. Terka szép hajadonná fejlődött. Péter szerette fehér virág arczát, barna őzike szemét. Ezek a szemek örökös kérdő-jelnek tűntek fel előtte, mintha csak azt kérdezték volna tőle, hogy mi az élet? És ó alig várta a perczet, hogy megmondhassa ezt neki . . A legszebb költeményeit neki irta és a leány áhítattal olvasta a lángoló verseket. Igaz, hogy nem értette meg gyönyörű verseinek mindegyikét, de azt érezte és tüdta jól, hogy ő a kettőnek a mindene és e gondolat a leányka szivét örömmel töltötte el, oly jól esett neki a tudat, hogy van valakije, aki öt — az árvát — melegen szereti. És aki azt mondja neki, hogy: »Elképzelem virág nélkül, Dal nélkül a kikeletet, Hófelhökkel viharozni Lombos fák zöld sátra felett.« És tovább: »Elképzelem az égboltját Nap nélkül és csillag nélkül, összefagyni délnek szivét Hideg éjszak zord jegétől.« Végre pedig: ^Elképzelek mindent, a mi Volt, van és lesz a világon, De nélküled el nem tudom Képzelni a boldogságom!* Óh hisz ekkor még Terka sem képzelte volna magának el Péterje nélkül a — boldogságot. .. Péter meg ugy érezte, hogy minden sötétségbe borul körülötte, ha a leány nincs oldalánál. Egyik is a másik is erősen hitte, hogy egymás nélkül nem lehetnek. Egyszer, tüdja az Isten miért, darab időre válniok kellett. Terkáék elutaztak, másik városba mentek lakni. Érzékeny volt a bucsu. Mikor végre elég volt a csókból, jöttek az esküdözések. »Tied vagyok Péter, — te vagy az éltem boldogsága, és ha meghalok, a lelkem az nálad marad öröker!« Maga a napsugár is mintha ravaszul mosolygott