Magyar Paizs, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1902-03-20 / 12. szám

1902. márczius 20. MAGYAR P A IZ S 3. Márczius 15. -- Kauífmann Mátyás besiédéből egy részlet. — . . . Ezért üljük meg mi is a hála, a kegyelet, a mártirium ós a dicsőség ez emlékünnepét ! ! És midőn ezt tesszük, ne feledjük, hogy csak akkor igaz a hála, akkor igaz a kegyelet s akkor gyujtunk tiszta lángot az ünnep oltárán, ha áthatja egész valónkat az a szellem, az a honfihüség, az a szabadságérzet, az a nemes és áldozatkész lelkesedés, mely ama nagy idők alkotásait megalkotta és ama dicső elődök tetteit vezérelte! De itt megálljunk egy pillanatra! Ma, midőn a *ult dicsőségét vetiti elénk Márczius Idusa, talán érzékenyebb lelkiismeretünk, tis á. b 1 ••• sz. látásunk, az ellentétek egymásmellé v, • 1. !y jz ésével alaposabb önismeretünk, és önbuaiatunk, nem érez-e lelkünk szemrehányást? Kérdezzük csak őszintén: Méltók vagyunk-e hát igazán a 48-as hősök szelleméhez, hagyományaikhoz? Követjük-e hűséggel' tanitásaikat? Átment-e csontunkba és velőnkbe az a kegyetlenül erős igazság, hogy e nagy világon kivül nincsen számunkra hely ? ! Képesek vagyunk e ingadozás nélkül leszállani az igazi hazafiság ama mélységeibe, a hol a haza nemcsak oltárkép, melytől enyhet, vigasztalást, boldogulást remélünk ; hanem egy szent, örök életű bálvány ís, melynek lábaihoz a kötelesség érzet derültsége vezet a szeretetnek, a munkásságnak s ha kell, a vérnek áldozatával. Nem felelek 1 Talán nagyon is setét lenne a kép,' a mit le tudnék rajzolni. Tanulmányoztam ugyanis a társadalom minden rétegét,— az élet minden körülményeit; sorba vettem a közélet, a társadalmi élet jelenségeit, kerestem nyomait, jellegét nemzeti életünknek, sajátságainknak, — fájdalom hiába; kutattam az irodalom és művészet mezején, kerestem a nemzeti szellem aczélos buzakalászaít, s helyette konkolyt találtam ; m e rt tisztelet a kivételnek :— íróink, művészeink nagyrészének összes tevékenysége vagy folytonos gondolattalan zokogásban és nyögésben, vagy pedig az emberi pusztulás és züllés közömbös és szellemtelen rajzolásában merül ki! Összecsaptam kezeimet s a megdöbbenés töltötte el ' egész valómat, midőn az aratásra, az összegyűjtött szemekre s a belőle egy nemzet számára készült mindennapi szellemi kenyérre gondoltam ! Tovább mentem más vidékre, gondolván—talán akadok szebb tájakra :elszállott lelkem munkásaink közé. De íme ott találtam a lelketlen demagógokat, s megrémültem a hömpölygő s félrevezetett tömegnek a nemzeti ssin és a Sfbzat nélkülváló internaczionális körmenetein 1 Itt már hiába minden, és eszembe jutott a kis jégmadár, mely talán szeszélyből, talán ösztönből, talán szórakozottságból megrúgja a havat a magas béreztetején apró lábacskáival! A megmozdított hópehelyből — mily könnyű, légies, milyen ártatlan az a porszemnyl hópehely! — de gólyó lesz belőle, tovább gurulván, a golyóból labda, a labdából gömbésebből lavina lesz! ! A lavina pusztítását mindenki ismeri ... — Eszembe jutott utolsó reményem ami népünk;odaszállthátlelkem mert aztgondoltam, hogy a mit eddighiábakerestem: az erős nemzeti érzést, e véráztatta föld szere tét talán majd ott feltalálom! Keserűen csalódtam ! Ez utolsó reménykedésem is füstbe szállott; mert fájda lom — a 48-as idők Dagyszerü emberanyaga innét is kiveszett! — Megelégedést, vidámságot s Daiv világfelfogást ma már ott sem ismerik! Pedig az ilyen népet könnyű a toborzó hangjával a nemzet nagy érdekei mellett csatamezőre ' á'.litani A 48-as idők népleikét, ezt az érzésekkel és ideálokkal tele néplelket egy dal, mely alkatrésze az anyaföldnek, a nemzet hitének, szivedobogásának, — mint valami genius ragadta a halálba. — Nem mesél, nem dalol ez a nép többet ugy, mint hajdan ! A szántóvető nem érti meg a friss barázdáról az ég felé röppenő pacsirta édes muzsikáját! Nem köti őt többé kis temetője sirgöröngye, mely ősei csontjait takarja! Az ő lelkébe is belopódzott a kivándorlásra kész »a hol jól megy sorom, ott a hazám« féle irány álprófétáinak tanítása, a mely mindenről mes*l. tengerentúli boldog országról, sok-sok pénzről! — de a mely lelketlenül elhallgatja, hogy ott tul az ember gép, mely ba pusztul—tova rúgják; hogy mit érez a csalódott s hazátlanná lett vándor, mikor szülőföldje barázdáira, apró fehér kis házikóira, a kis harang imára hívogató szavára, elhagyott falujának templomára gondol, hol ősei lelkével együtt imádta a Magyarok Istenét! Tépelődve gondolkoztam e tünemény felett s mintha arra jutottam volna, hegy mindez, következménye annak, hogy a nép szellemi életével, költészetével, életbölcseletével, mindennek okaival kevesebbet gondolunk mint valaha. — Pedig óriási baj ez egy nemzet életében, sokkal nagyobb, mintsem gondolnok !| — Dalol e még valaha a magyar nép, mesél-e még egyszer igazságról, becsületről, a vitézekről s a nagyokról!? Lesz e valamikor hatalmasabb bálványa mint a pénz ? Lesz e ? . . Gondolkozzunk felette ! . . . Ünnepünk magasztosságáraazonbao ma ne vessen árnyat akétkedés! Inkább keressük a mai ünnepben, annak fényében, az ünueplő szivekben a vigasztaló jelenséget, azt a biztató reménységet, melynek fénye mellett a jobb jövendő tárul szemeink elé! — Lelkem súgja, hogy a szivekben uj életre kel ma a hit! Higyjünk! Áhít: megtisztulás és javulás. Higyjük, hogy jó gyermekei vagyunk a hazának, hogy nemcsak virulásán örvendeni, de balszerencséjében osztozni is tudunk. Mivé lennénk, ha gondosan nem ápolnók ezt a hitet oly korszakban, mikor a kenyérküzdelem széttépéssel fenyegeti az összetartozandóság szálait, a mikor válságba kerültek a nemes ideálok. — A hit a jobb jövendőben és a beismerés, hogy méltatlanokká lettünk azokhoz, a kiket, ma ünnepelünk, nagy lépés a javulás felé! Oh csak hadd jöjjenek a mult emlékei, hadd égessék lelkünket; hadd tisztítsák meg a sziveket, hadd lelkesítsék föl még egyszer, a nemzet ünneplő millióit! Éledjen csak föl újra a nemzeti érzés szokásunkban, nyelvünkben, művészetünkben egyaránt! Dobjunk el minden ezzel ellenkezőt, bármily tetszetős alakban adják is elöukbe! Dalainkban zendüljön meg a honíibánat, ) annak mélysége, annak igazsága, mely megerö! sitené a lelkeket, hősökké tenné a sziveket, f megvalósítaná a szabadságot, egyenlőséget és | testvériséget Krisztus evangéliumának szellemé; ben ! — Ünnepeljünk csak, de ne csupán a sza! badságol, függetlenül az eseménytől mint ideált, ; de ne is csupán a kort magát, hanem a kettőt * egybekötve: a kort és a szabadságot egymásba \ olvasztva, hogy az egyiknek fénye ragyogja be 1 a másikat, az egyiknek fennsége ölelkezzék a 5 másiknak Ielkesültségével! } Keljetek fel ti Hősök dicső szellemei, vívjatok : még egy csatát, a szellemek és szivek nagy csa; táját; bódítsátok meg még egyszer e nemzetet és 1 öntsétek ten lelketeket annak szivébe ! Kelj fel I a szabadság hallhatatlan ereje és dallosa, ihlesd ' meg ifjaink szivét, hadd akadjon költői lélek, ki látnók legyen, ki visszatartsa a romlásnak indult hajdan erős magyart! Oh nézd csak mint homályosul egyre jobban szabadságunk fényes csillaga, lásd karunk gyenge, ellenségünk hatalmas! Szólaljatok hát meg mindnyájan és ne várjatok arra az időre, amehben már csak egyetlen egy dalt kell, hogy énekeljetek, azt, amely Jeruzsálem romlása, LeDgyelhon pusztulása után zokogott fel szivettépően, örökre vigasztalhatatlant !! Bocsásd meg nemzetednek óh Petőfi, hogy álmodat zavarja; de már-már a sir szélén állunk, a gyávaság lehellete száll át az életen, a tunyaság köti le az érzékeket és kezeket, óh jöjj, rázd meg csillagos homlokod, robogj hozzánk csillag sugáron és dörögjed el a nemzet fülébe újra e dalt: »Talpra Magyar !« . .. A mi szivünkből pedig kéljen szárnyra e dal: »Megbünhődte már e nép a multat sjövendőt.« Szomorú dal ez, de vigasztalás! Belőle egy sokat szenvedett nép megtört sóhaja kél szárnyra ; szomorú dal ez, melyben egy a balsors alatt görnyedő nemzet kér szomorú mult fejében szebb jövőt. Hadd sírjon, zokogjon e dal, oly jól esik fáiszázad után ezt hallani ! Hadd zengjen az a panasz, az a könyörgő reménykedés ! Uj remény, uj frö kél a szivekbe legalább; mert nem dal ez már ; hanem imádság, melyben a mult. jelen és jövő, a melyben a bánat, öröm, alázat és a büszke öntudat egyesül ! Imádkozva zengjük el ezt a dalt, akkor lesz szebb jövő, boldog lesz szép hazánk, népünk s nemzetünk szabadságában, egyenlőségében és testvériségé| ben ; mert ki azt a dalt szívből elimádkozza, az i nem lehet más, mint voltak a 48. márczius 15-diki hőslelkek, nem lehet más, mint igaz, erős Magyar. Bődy József az iparosifjak ünnepen. Van ugyan törvényünk, mely az 1848-iki nagy ' korszak ölök emlékét ápiil 11-én vagyis az 1848 iki törvények királyi szentesítésének évfordulóján rendeli megünnepelni; de azért még is hívek maradunk márczius 15-eliez, mint ahhoz a napho?, melyen megszületet a „Talpra magyar melyen tennyó vált a szabadsajtó, melyen a cenzúra ós a politikai börtönök zárai letörtek, s melyen a nemzet szivéből a szabadságnak, egyenlőségnek és testvériségnek nem csak gondolata, hanem érzése és átérzése is kitört. Noha Kos°uth Lnjos a pozsonyi országgyűlésen maga intette az ifjúság küldöttséget, hogy a pesti események fontosságát ae lulozzák, de ez az intés nem magának az eseménynek,, hanem csak azoknak szólott, kik ezen eseményeket részint hiaságbál, részint hatalmi számításból saját céljaikra akaiták kihasználni. Magát az eseményt, mely e villamos áramot a pesti ifjúság szivében megindította, s átvitte az egész nemzet szivébe, — s átvitte azzal együtt a megifjodást is — ez az intés nem érintette, — S még ha érintette volna is, akkor is lemoshatta volna ezt e nannak emlékéről az a vér, mely 12 óv múlva, a szabadság vértanu3ága gyanánt a nap dicsőségéhez tapadt. Mert ez a nap latt az a hatvanas évek elején, melyen — daczára a börtön ós lemászároltatáe veszélyeinek — a nemzet minden évben megújította az esküt, hogy „rabok többé nem leszünk"! s melyen minden évben Wónekelte zsoltár gyanánt a legszebb fogadalmat: „Hazádnak rendületlenül"! Igy lett, igy maradt a nemzsti megifjodásnak a szabadságnak. * testvériségnek és egyenlőségnek, — a nemzeti egységnek és a nemzeti függetlenségnek örök ünnepe márczius 15 ike. — S az fog maradni, míg magyar él s mig Buda áll! Mert soha az a függetlenségi ideál, mely ezer év óta folyton ég és sohasem aludt ki a magjainemzet szivében, —- nem talált, sem Közvetlenebb, sem igazabb, sem czéljaira és feltételeire nézve megfelelőbb alakot, mint a márcziusi 12 pont — és mint az 1848-iki márczius 15-ónek egész lefolyása. Sohasem volt a magyarnak más ideálja, sohasem volt más iránytűje és sohasem volt más politikája, mint a függetlenség. Ez a függetlenségi gondolat irányozta az Árp'dok külpolitikáját, hogy Magyarország} közvetlen határain Magvarországnál nagyobb és erősebb államok ne alakuljanak. Ez vezette Szent l3tvánt arra, hogy ne a keleti, hanem a nyugati- vagvis a római egyházhoz csatlakozzék, s hogv n koronát ne a császártól, hanem a pápától kérje ós fogadja el. Ez a függetlenségi ösztön vezette a magyart a szabsd király választásban az Árpádok utáu. Ez ösztönözte hogy az erdélyi fejedelmek zászlóit kövesse. — Ez a függetlenségi ideál, mely ellen sokszor egész Európi összeesküdött s melyet összetörni fölkelt Ázsiának is összes hatalma, nyakunkra hozván a tatárt, törököt. — Ei nevelte a magyart politikussá és olyan diplomatává, hogy szerencsében egész Európának imponálni tudott, — a balsorsban pedig a feltámadás és az újjászületés módját meg tudta találni. Ez a függetlenségi ösztön oszlott szét a magyarság minden organumában; — s akik páitoskodás miatt gyűlölték s üldözték egymást, azok is tudtukon kivü! — egy czélra dolgozlak. — Ezt az ideált szolgálták azok, akik érette fegyverre keltek, s a^ok, akik éidekében megalkudtak. Ez az ideál tette a magyart, hőssé, és vértanúvá, önfeláldozóvá; s ez fett sokakat ravasszá, hizelkedővé. És nem is birf volna soha a magyarral senki,, ha a nemzet sz'vében lakó „ész erő és szent akarat" ezer éven át csak azokkal lett volna kénytelen harczolni akik függetlenségét kívülről fenyegették. Ámde a magyarnak nem csak hatalmas szomszédaival kellett küzdenie a függetlenségi ideálért, hanem saját hatalmasaival is, akik sokszor gonoszabbak voltak a külső ellenségnél. Az időről időre tu'hatalmassá vált o'ygarchia volt az, mely a magyar függetlenségi ideálnak több kárt te't, mint a tatár, mint a töiök, mint a. német. Ez töríe szét a legnagyobb királyok alkotásait ; ez hozta a nemzet nyakára a tehetetlen árny-királyokat; ez sülyeztette a népetálMi rabszolgaságba, ez tette az egész szorgalmi osztályt — iparost, kereskedőt, városi polgárt — a "nagyúri önkény labdajátékává. Ez bontotta fel nem csak a nemzeti egységet, — hanem az. állami egységet is. — S hiábavaló volt az Árpádok előrelátása, hiábavaló volt a vegyes királyoknak is számos telepítése; hiába valók voltak a királyi szabadalmak és szabaditékek: — a nemzet mely az o'ygarchia hatalma alatt nem tudott össze-