Magyar Paizs, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1902-03-20 / 12. szám

2 MAGYAR PAIZS 1902. márczius 20 s halálra váltson egy vergődő életet. — A szív erősen volt a testhez nőve; nem tudta kitépni. Már haldokoltunk, de még éltünk. Először fojtogatni kezdtek bennünket s kiakartak törölni az élő nemzetek sorából. S mikor látták, hogy természetünk szívósabb, mintsem vélték, s a kínzások, ahelyett hogy elgyötörnének, csak megacélozzák izmainkat, akkor színlelt'szabadság és csinált alkotmány csalétkével akarták szemünk fényét venni. — Más oiszág szivébe csalogattak, hogy keblére boruljunk és kész szolgái legyünk egy idegen hatalomnak, mely csak az imént életünk ellen tört. Nem mentünk és nem engedtünk, mert tűrni és szenvedni tud a magyar, de megalázkodni nem tud. Támadt a nemzetnek egy nagy fia, a márcziusi eszméknek az elnyomatás alatt is hűséges őiizője és bölcs védelmezője, ki visszatartotta a nemzetet minden ballépéstől s fölemelte tiltakozó szavát az erőszakosság ellen. S türelmünket sikei koronázta. — Az ellenállás megtörte a közöny jegét. Ismét tavaszi szellő kezd lengedezni, a megdermedt vérvirágok az éltető napmelegtől elhűl atják szirmaikat s márczius idusának érett gyümölcse végre a nemzet ölébe hull. Innen-onnan félszázadja immár, hogy e gyümölcsöket élvezzük. — A mit negyvennyolczas elődeink alkottak, vérükkel megkereszteltek s szent örökség gyanánt reánk hagytak, meghozta végre hazánk békéjét és felvirágzását. Mély államférfiúi bölcseség sugárzik tevékenységük minden mozzanatából, minek legszebb bizonysága, hogy az 50 év előtt hozott törvények az idők és viszonyok sokszoros alakulása dacára is majdnem változatlanul szállottak korunkra. De hal hatatlan érdemet mégis az által szereztek, hogy eszményül tűztek ki elénk egy független, nemzeti alapokon nyugvó modern Magyarországot. Megmutatták az utat, melyen haladnunk kell; megkezdtek a nagy munkát, mely még betetőzésre vár. — Nekünk jutott a tovább fejlesztés és tökéletesítés feladata, nekünk jutott a hivatás hogy oly nagygyá, oly hatalmassá és oly boldoggá tegyük ezt a hazát, a mily nagynak, hatalmasnak és boldognak ők álmodták. Ez álom, ez eszmény megvalósítása kell, hogy legyen minden magyarnak célja, törekvése jutalma és dicsősége Farkas Antal beszéde márczius 15-én a 48-as honvédek tiszteletére rendezett társasvacsorán. Polgártársaim! E pillanatban hallottam, hogy a „Magyar Paizs" legutóbbi számában azt irta rólam, hogy ez ünnepélyen beszélni fogok. Miután nem akarom, hogy az a lap, melynek munkatársa vagyok, kacsákat terjeszszen, hát beszélek. Nem hoztam ugyan szónoklati gyöngyöket, hogy azokkal ragyogjak Önök előtt, nem kötöttem frázis bokrétákat, hogy azokkal meglepjem önöket, sőt hogy netán a hozzám fiizőclő várakozásnak szálait megtépjem, előre kijelentem, hogy nem hoztam magammal egy összezsugorított körmondatocskátsem. Nem hoztam Önök közé egyebet, mint a szivemet. Eljöttem egyedül, mert nem akartam senkit az önök szeretetére féltékenynvé tenni, egyedül, mert azt akartam, hogy szivem megosztatlanul az Önöké legyen. Eljöttem, hogy a hitvesi szeretetet felcseréljem az önök ragaszkodásával, hogy az Önök hazafiúi lelkesedésének lángtengerében megfürdessem lelkerfst, mielőtt visszalépném kunyhóm küszöbét. Nászutam ez, uraim! Nászutam, mely alatt egy város derék polgárságának nyugszom a szivén ; nászutam, melynek gyönyöre szentebb, mint bármelyiké, levegője üdébb, forróbb és éltetőbb, mint Nizzáé, képe ragyogóbb, mint Nápolyé, Velencéé és emléke drágább, mert maradandóbb, felejthetlenebb. Nem vázákat, tengeri csigákat, szines gyöngyöket, vagy drága ritkaságokat viszek 1 haza ez útról, de haza viszem az Önök szeretetének, barátságának és hazafiúi lelkesedésének kitörölhetetlen emlékét, hogy később tán vénségem telében is ezen emlék tüzénél melengethessem föl fázó lelkemet. Őszintén megvallom, hogy kint a tanyán, viharzúgás és pacsirta dal mellett szőtt ábrándjaimnak legkedvesebbíke teljesült ma, midőn az Önök körébe érkeztem ; méltán mondhatom tehát, hogy ket! tős ünnepem van ma. Reményem teljesülésének és eszméim ünnepének napja a mai nap. Melyik teszi előttem kedvesebbé ? — képtelen vagyok önöknek megmondani. Hogy vágytam e nap után, legyen tanúm erre az a seb melynek árán megvásárolhattam ezen perczeket. Hogy a márcziusi eszmékért rajongok, legyenek erre tanúim azok, akik ismernek. Ezek az eszmék azok, uraim, melyek megdobogtatják szivemet, szárnyakat adnak lelkemnek és a polgári önérzet ama magaslatára emelnek, melyről büszkén hangoztathatom, hogy egyenlő vagyok a leghatalmasabb úrral és testvér a legszerencsétlenebb koldussal. Ezek az eszmék azok, melyek hivatva vannak arra, hogy Magyarország politikai és közgazdasági nyűgeit összetörjék és megszabadítsák egyszersmind azoktól a legnagyobb ellenségeitől, akik nem kamarillákban, kazamátákban, dohos pinczékben szövik hálóikat megfojtására, hanem naplényben sütkérezve, duskálkodva méltóságban, hatalomban, vagyonban, üzletekben, fuldokolva a jól beütött politikai spekulácziók nyereségeitől. A márcziusi eszmék megtestesülése fogja lerántani a leplet azokról a nagyságokról, akik a népet csak azért ölelgetik, hogy mihamarább vállaira mászhassanak és onnét beláthassanak amaz ígéret földére, mely nekik hivatalt, jövedelmet, üzletet, kegyet, esetleg jólesj nyugdijat igér. A márcziusi eszmék életre kelése fogja felövezni a polgárt a jogoknak mindazon fegyverével, melyekkel meg tudja védui a maga szabadságát és hazája függetlenségét, amit még eddig nem tudtak eladni — hál' Isten — a leggyalázatosabb intrikák árán sem végképpen és a melyet — fájdalom! — nem tndtak sértetlenül megvédeni sem frázisokkal, sem miatyánkokkal, mert megfeledkeztek arról, hogy minden alkotmány, minden szabadság talpköve a jogokkal felruházott és politikailag fegyelmezett polgárság milliója, az önmaga boldogságáért verejtékező és vérző szabad nép egyeteme. Hagyjuk e hangot, hagyjuk, hogy kíméletlen zengésével ne zavarja meg a kegyelet ünnepének komoly akkordjait. Ne szóljunk most arról, ne bolygassuk azt, hogy mindaz, amit a nepfelség jussán a márcziusi demokráczia 48-ban ledöntött, kiirtott, azóta nem kezd-é lábraálni, felcseperedni! ! Ne szóljunk-e arról, hogy a kidobált harnís istenek visszakullogn ik nektárt és áldozatot kérnek és a muzeumokba rakott múmiák ásítoznak, sóhajtoznak és maholnap tán enni kérnek. Ne kérdj ük-e azt, hogy Magyarországo.-. politikai ügyekben a népé-e már a döntő szó, vagy egyes kiváltságos osztályoké, klikkeké, csoportoké? Ne mondjuk el, hogy a polgári erény, igazi érdem még mindig elbukhatik a név előkelősége, a protekezió kedvencze és a titkos érdekek szentsége előtt. Miért szólnánk oly dolgokról, melyek a szivekbe markolnak, a lelket keserítik, a szenvedélyt szurkálják és miért hivatkoznánk arra, hogy az igazság igazság marad ünnepen, hétköznap, éjszaka, nappal, koronás fő előtt, koldus háta mögött, mindenütt és annak szava jogosult a templomokban, a piaezon a korcsmákban? Ó hallgassunk erről, a mult iránti kegyelet némítja el a jelen fájdalmának jajja.it! De, uraim, viszont czifra bókkal dicsőítő ódákkal Sem áldozhatunk a jelennek. „Nem, azt én nem adok, te som vá[rod, hiszem. Gaz, ki a Mu/.sákuak hamis tömjént [viszen.« Igv énekli Arany és ugyan ki merné tagadni, hogy sok, de nagyon sok van hátra addig, hogy amaz alkotásoknak befejezéséhez jussunk, melynek talpkövei 1848. Mariczusában apáink lerakták. A nagy idők, nagy emberek, nagy tettek, nagy szenvedélyek kora lezajlott. A dicsőség mámora eloszlott és előttünk meredez egy telőtleniil álló, befejezetlen épület, melynek köveit lopkodla éji tolvaj, benőtte moha, verte, mosta, omladékossá tehette zápor és zugaiban fészket verhettek a reakc/.io baglyai, a haszonlesés kígyói és az éjszakát szerető denevérek. üli mily boldogok lehetnek azok, kik e nagy munka befejezésére lesznek hivatva a népek sorsát intéző Végzettől! Mily irigylendő dicsőség lesz azé, aki egy szabud nép lelkesült diadalmi kiáltása között az utolsó szeget veri be ebbe az épületbe! És vájjon minket csupán arra kárhoztatott a sors, hogy irigy szemlélői legyünk a múltnak, tétlen sovárgói a jövőnek ? Nincs bennünk erő, akarat, mely küzdésre sarkaljon? E'mülunk névtelenül, jeltelenül, nyomtalanul e nemzet történetében, mint egy hatalmas folyam apró habjai? Nem uraim! A befejezés munkája mienk, miránk vár, ne késlekedjünk! Vessünk csak egy pillantást ama nagy idők köztünk levő veterán harezosaira, akik bajtársaikkal egykor a márcziusi eszmék szolgálatában életet és vért, nyugalmat és szerelmet áldoztak és nézzük meg a magunk félszázadosnál öregebb tétlenségét: nem hiszem, hogy vád ne ébredne lelkünkben és a csüggedés boruja el ne sötétítené reményeinket. E borútól való iszonyat, e vád ostora sarkaljon bennünket a dologra, a nemzet-építő munkára! Én bízom a magyar erejében, bízom szabadság iránti szeretetében, bizom erényeiben, hagyományaiban, hogy a márezusi demokráczia eszméinek ujabb győzelme nem késhetik soká! fel fog ragyogni a megváltás napja és ezek a derék vén katonák, akik látták már e napot felragyogni és lehunyni, meg fogják még érni annak feltámadtát, hogy örökálomra csukódó szemeiknek megtört fénye még egyszer öszszt csókolódzhassék annak ismerős, elsősugaraival és hogy hírül vihessék a túlvilágon pihenő bajtársaknak, hogy feltámadt a legnagyobb fiaiban kihalt Magyarország, feltámadt önmagában, a millió és millió szabad polgárban, az egyenlő és független magyar népben! Adja Isten, hogy ugy legyen. Én első sorban is a Márcziusi eszmék diadalmára ürítem poharamat !