Magyar Paizs, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1902-07-31 / 31. szám

1902. junius 19. MAGYAR PAIZS 3. kat vagy kereskedőket kereshetnek fel, kik üzletkörükben az illető áru eladásával vagy felhasználásával foglalkoznak. Nem esik a jelen szakasz tilalma alá közvetlenül az iparoshoz, vagy kereskedőhöz intézett egyes megrendeléseknek megbizott által való átvétele, vagy teljesítése.® stb. A tapasztalás egyébre is megtanít bennünket. Ezen nagyobb, megeröl tetőbb fizikai munkát rendszeresen és következetesen kerülő kétes existencziák leginkább ott vannak nagyobb számban elterjedve, hol a nép tudatlanabb, kisebb ellentálló képességgel s életrevalósággal bir. A statisztika arról is meggyőz bennünket, hogy Magyarországon több zsidó van mint egész Európában. Ezeknek összevetéséből kézen fekvő e kérdés: azért törnek a szövetkezetek ellen, mert dolgozni nem akarnak; munka nélkül pedij^ megélni nem lehet, mert munkára teremtette Isten az embert. (Folyt, köv.) Dr. Kele Antal. A búza. E pár utóbbi napon verőfényes volt az ég. S gazdáink e pár nap alatc talán le is vágták már utolsóig gabonáikat. A néhány nappal hamarabb élő rozsot még a mult héten learatták. Az esőzes miatt azt is csak ugy lopva. A lábán maradt búza azért ért is, ázott is; és ázott a keresztben levő rozs is. A gazdák, legalább Zalában, a barázdában lestek, várták a napsugárt. Valahogyan csak sikerült. A mit a jég megkímélt s ami az esőben ki nem csírázott, betakaríthatták. Nálunk hát bizony, ugy általában elégségesnek mondható ugyan, de bőven nem eresztett a gabona. Az nem baj, azt mondják, ha itt-ott egyik másik vidék gyenge: de általában az ország búzatermése pompásan sikerült, kitűnő, elég bőven van. Jó. 8 még jobb volna, ha ez a gazdáknak volna jó, a ki a löldet szántotta, vetette, kapálta, túrta és aratta. Ki van az számítva, hogy a mezőgazda sohase örüljön, mert sohase örülhet a bő termésnek. Ha kétannyi a tf rmés, félannyi az ára. Sohasem kap ő érte több pénzt. Most ölömmel tudatják, hogy Magvarország majdnem 200 millió koronával többet kapott a jó Isten áldásából, mint az előző években. Hanem ez a többlet azoknak jut, akik bölcs Salamon szerint zem meg: A világ egyáltalán fönséges magasságok és megvetendő alacsonyságok keverékéből áll. Ezt vagy amazt megmutatni, följegyezni: ez jogos dolog; de elitélni mindent a meglevő roszért : ez hiba volna. A bibliából tudjuk, hogy az Isten még Szodomát és Gomorhát sem pusztította volna el, — ha legalább néhány becsületes, igaz ember találtatott volna benne. Az ember legkülönösebb alkotása az Istennek. Olyan lény, mely a földhöz tartozik ugyan, de a kiben a tei emtőnek nemcsak a szeme, de a lelke is, gyönyöiködik ; mert hiszen önmagából adott belé egy részt, ez pedig — halhatatlan. Azért az ember élete is —harcz lesz: a föld harcza az éggel, vagyis a test harcza a lélekkel; — s győzedelmeskedni fog az, a melyik erösebb lesz. Mindez vonatkozik a férfira, mert hiszen, a a mint azt a bibliából tudjuk, először ezt teremtette a jó Isten, s csak azután a társát : a nőt. — Arra a kérdésre: meddig éltünk ? Azt felelem, hogy csak azon időt, azon pillanatokat mondhatjuk, számithatjuk, melyeket a nemes tettek gyakorlásának, a természetnek és az 5 nagy terve, bölcs törvényei s jótékony szándékai vizsgálódásának, az emberszeretetnek, barátságnak s az ártatlan örömök élvezetének szentelhettünk. Caelkó József. nem szántanak, nem vetnek s mégis eltartja őket az Isten. A gazda ember olcsón adja el a gabonát ma s drágán veszi a lisztet holnap. A nagymalmok is dorombolnak, duruzsolnak, prüszkölnek, „trüsztöl'-nek, truczolnak, hogy nincs kenyérevő, elmennek Amerikába, tehát olcsón akarják megvenni a gabonát 8 jól tudják, hogy az a Hezitálandó sz«gény paraszt igy is, ugy ia csak eladja gabonáját akármilyen olcsón is. Az ám! de ők akármilyen olcsón veszik is meg a gabonát, ki hallotta hogy azért a liszt, a kenyér 8 a zsemlye megócsult volna V Ezek még mind drágábbak. De hagyján a liszt! Ezjel talántán mégis csak hazai közvetítőink híznak. De hátha ebből a jó termésből az a 200 millió korona mind a szántóvető ember zsebébe menne io, mit érnénk vele? Ez mind s még ennél több a k ilföldie megy iparczikkekért. Ebből 27 ezeret mindjárt külföldre küldünk — pipaszárakért. Pedig fánk ugyancsak van. Van juhunk, meg gyapjúnk is, lenünk, meg kenderüuk is s még több is lehetne, de vászonért, posztóért, ruháért isten tudja hány milliót küldünk külfüldre. Ne dicsekedjünk hát nyersterményünkkel, ha olvau buták vagyunk, hogy más veszi hasznát. Itt van a szemünk előtt. Csak térjünk vissza a lisztre. Aratás idején itt látok egy malmot Náprádfa mellett. Göcsej közepében, földmives népek határán. Áll a malom és nem mozdul. Nem mondom, hogy mindig áll. De jellemzőnek elég jellemző, hogy ennyi búzatermelő s ennyi kenyérevő népnek a határán, ha egy napig ia áll ez az egyetlen malom. Nem kell őrlés a magyar gazdának. O a gabonát eladja s a lisztet veszi. A kis maiom áll, a kereskedelem halad s a nép szegényedik. A búzát eladja olcsón, a lisztet veszi drágán. S az egyoldalú ember! Akármilyen drágán is még ha legalább a sajátját vásárolja meg s jó izü falatot ennék belőle! Nem ugy van kedves atyámfia ! A te gabonád átvándorol vámon harminczadon s ennek is te fizeted meg az árát. Aztán lát nagy malmokat, fényeseket ós emeleteseket, fényessebbeket a náprádfainál; lát fényes városokat, de útközben sok piszok is rakodik közibe s te kedves keresztény atyámfia megvásárlód ezt a piszkot s meg is eszed. Nem hiszed ? A napokban egyik zalaegerszegi malomban valék s a molnár bácsival nagy beszélgetésbe elegyedtem. Kérdezősködtem erről is arról is, milyen finom a liszt ? hogy megy a rostálás ? stb. Hát ezekbe a nagy zsákokba mi a menydörgős menjkő van ? Kérdém, pedig láttam mi van bennök: szemét, piszok, polyva, sár, por, kő, konkoly, fűmag s egy-egy léhán maradt gabona szem. A derék molnár megmagyarázta, hogy ő minden gabonát szépen megrostál, megtakarít, a mi nem embernek való, azt külön választja (ocsu), azt elhasználják a majorságfélék, tyúkok, réczék, malaczok, disznók stb. amit pedig még ezek az állatok sem tudnak megenni, azt a szemetet megint külön gyűjti s az van ezekben a nagy zsákokban. — Ördögöt! hát aztán épen azért minek gyűjti? mit csinál vele ¥ Megveszi a zsidó, azt mondja, pár garasért. Istennyilát! Csak nem eszi meg?! Azt nem lehet megenni. Az öreg molnár sem tudja, hogy mit csinál vele, de, de gyanítja. Azt hiszi, fölviszi a nagymalmu városokba s ott eladja. Ahá! szóval megesszük mi. A nagymalmok elosztják ezt a sok port — s te megveszed és megeszed kedves atyámfia az Úrban. S/óval jobb volna, ha saját magad őröltetnéd meg saját gabonádat a náprádfai malomban, akkor biztosan jó kenyeret ennél. De nem igy cselekszel. — Borbély György. Muravidéki levelek. Mételyeink. I. Sajátságos, hogy a magyart mondják lovagias nemzetnek, s ha jól meggondoljuk, az is. És mégis épen nálunk van legtöbb baj, reánk támadnak legmérgesebben körös-körül a —• lovagiatlanság vádjával. Az embernek kedve kerekednék azt mondani, hogy ez a nemzet már lejárta magát, hogy már közel az idő, a midőrr lassú sorvadás után enyészet fog lebegni gyászos sirja felett. Micsoda tehetetlenség!. . A mig ezek a pióczák élősködnek testünkön, mi még nem is mozdulunk, tehetetlenül várjuk elvériésünket. Mintha csak egy lovat kötöttek volna & pióczáa kátyúba ós tehetetlenül hagynák elveszni .... prédául aztán a varjuknak. Minket is tehetetlenül lelánczol valami, (a lovagiasság a szabad8zellemüség s talán a világpolgárság) és még a vészes madár sem hiányzik, fejünk felett kovályog, (dögre vár). Sokszor tűnődöm azon, hogy vájjon mi lesz a sorsunk. Az örökös átok, a mely már sokszáz esztendeje lóg nyakunkon, kiöl belőlünk mindent, a mi magyarrá tesz minket, ós a nemzetnek mégis vannak olyan fiai akik keresik ezt az átok jármot. Ez boldogítja őket, akár csak a Gül Baba <,Fata-moiganá

K-ja. » De hogy mondjak is valamit, — a minap kezem ügyébe került egy zágrábi lapocska, az úgynevezett „Hrvatski-Narod." Ez a jószág higyjők meg ugy felboszantott az ő kaczérkodásával, hogy legközelebbi alkalomra vártam, mig összegyűrve illetékes belyére vigyem. Mindjárt az elején kaczérkodva beszól egy öuáiló Horvátországról ós dicshymnusokat zeng a dalmátoknak azzal a felhívással, hogy csatlakozzanak a horvátokhoz. Máskor meg megint rettenetesen dühödik a magyar miniszterre, a ki el meri rendelni, hogy a honvédségnél magyar söprőt használjanak. (Hála Istennek.) Itt ugy látszik ez a kis kaczór fél a saját árnyékától ... Ha tőlem függne, ón még másféle söprőt is behozatnék. Szó a mi szó, de ennek a kis lapocskának nem lehet megengedni, hogy látogassa a muraközi becsöletes nép gunyhóit. Gondoljuk csak meg, hogy van olyan hely, a hova 6 drb is jár boldogítani a szegény népet az ő szláv eszméivel. Ha már a saját sorában kiabáltatjuk is, porfánkra azonban ne engedjük, hogy betolakodjék, mert „adj a tótnak szállás'", kiver a házadból!;" Ligeti. Az öregek Még egyszer föllobban: Azután kialszik... Egy 48-as öreg katona a következő körlevelet bocsátotta szét az országban : „Azon öregek, még életben lévő, volt honvédtiszttársaimhoz szólok, akik a világosi fegyverletétel után besoroztattunk ós különböző osztrák ezredektől végre a mantuai VI. Garnizon zászlóaljba áthelyeztetvén töltöttük egymás iránti szeretettel és becsüléssel tűrhetővé vált keserves időnket. Hozzátok szólok még életben lévő öreg bajtársak, azon kéréssel és reményben, hogy ezen utolsó találkozásra meghozzátok ezen áldozatot. Ha elfogadjátok ezen felhívásomat, legyetek szívesek engemet augusztus 13-ig értesíteni. Ugy gondolom, hogy legczólszerübb volna találkozásunk idejéül október hatodikát, és helyéül Aradot, mint besoiozási helyünket, p. o. a „Fehér-kereszt"-szállót kijelölni. Főczólja lenne találkozásunknak, hogy vérpadra hurczolt tiszt társaink és volt vezéreink sirját a honíifájdalom néma könnyeivel megáztassuk és feledésnek indult szabadság nemes érzetét a késő nemzedék számára felujitsuk. Addig is Isten veletek! Körösladány, 1902. julius 20. öreg honvódtársatok: Nagy Gusztáv nyugdíjas 48—49 honvédfőhadnagy." Elmennek, hát, akik még kevesen életben vannak, s akiket még le nem Iánczol a rheuma s többeffóle. Elmennek hát az öregek a régibb magyar hazafiságnak s a szabadság tüzének utolsó gyertyalobbanásaként mégegyszer Aradra, s elmondják legszörnyűbb átkukat, s elsírják legszentebb könnyüket — mégegyszer. Aztán jóéjszakát. Csak azért is — Zala-ntcza. Utazásról térvén haza, csak most olvasom a „Magyar Paizs" 29-ik számában a heti hirek rovatában a „Vigyázz! — mert jön a — tolvaj!" czimti czikket. Nevezett czikkből csak azt veszem ki, mintha a rendőrhatóság reflektált volna,