Magyar Paizs, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1902-07-03 / 27. szám

2 MAGYAR PAIZS 1902. julius 3

1. rát, ha baja esik kenyérkereső marhádnak. A kenyérkereső igavonót szelid bánásmód illeti meg, nem az agyonterhelés, megszakasztás. Ne kinozzuk a káros állatokat sem és kíméljük a hasznosakat. Hiszen Hermán Ottó hírneves tudósunk szerint is: »Az állatok iránti rokonszenv talajából kihajt a virágok virága: a tiszta emberszeretet is.« Egy jószívű magyar grófnő azt mondja továbbá: »Az állatok kínzása ellen fellépni épp olyan kötelességünk, mint az embercsemetét óvni minden bajtól." Lépjünk fel tehát minden alkalommal! És etessük az Ég madarait a téli nagy havazások idején. Tápláljuk a hazánkhoz ragaszkodókat, a melyek kőztünk maradnak velünk együtt végig nyomorogni a telet. El ne fogjon egyet is senki és meg ne vegyen egyet is senki! A madarak szabadság nélkül elpusztulnak ugy is & kalitkában rövid idő alatt. A kalitkába zárt madár éneke nem dal ugy sem, hanem epekedés a szabadság után: ének a siralomházban. — Vanuak városok, sőt falvak is már, ahol nem ismerik az éneklő madarakat. Nincs fülemile, nincs pintyőke madár ; nincs csíz, nincs czinege, sármány, tengelicz. Hová vonultak ugyan? Mert valahol vannak. Ott vannak, a hol nem bántják őket. Ott vannak, a hol találnak gyümölcs- és gazdasági fát, cserjét bokrot. De hát van-e nálunk fa, a mennyi kehene, a mennyi lehetne ? Bizony-bizony szép kevés, csak „egykét szál ..." S a mi van, az is mind koldus, csonka, béna, gondozatlan. Miért van ez ? Azért, mert nálunk nem szeretik a fát. Nem szereti és becsüli meg se nagy, se kicsiny. Pedig bezzeg szereti a gyümölcsöt mindenki! Csodálatos, hogy aztán a fát még sem te nyésztik nagy előszeretettel, különösen nem a kisgazda-osztály. Nem tekintik a fát vagyonnak. Pedig minden fa, főleg a gyümölcsfa kamatozásra kihelyezett tőkepéuz. »A gazgálkodás gyümölcsös nélkül: olyan mint az anya, gyermek nélkül,« — tartja a közmondás. Azt is tudjuk, hogy a sok gyümölcs a kenyérnek egy harmada. És hát látunk-e mégis háztelkek végében szép gyümölcsösöket ? A szőlőhegyekben látunk, igaz. De viselik-e gondjukat? Elültetik, s azontúl az Isten viseli gondjukat. Nem tisztogatják, nem ápolják, nem trágyázzák és még is várják, hogy — teremjen. Miből teremjen, ha nincs mit ennie? Hogyan védekezzék a pusztító moha, az élősdi rovarok, hernyók és cserebogarak ellen? Kezeiket, gondozóikat, jótevőiket : a madarakat irtják és folyton pusztítják pajkos, szívtelen gyerekek, torkos könyörtelen felnőttek. Hogyne is veszne ki, hogyan is teremjen ilyenek után az a kevés fa is, a mi van ? De hiszen ha ültet is fát egy-két derék gazda a maga portájára, telkére: mintha csak ellenség földére ültette volna. Az útszéli fa ágait rossz fiuk lemetélik suhogó v«ssző nek. Átkos szomszéd csupa irigységből megemelgeti a kiültetett oltványt, hogy meg ne fogamodjék ; ugy lehet, ki is vágja. Könnyűvérü fiatalok a fa kérgébe nevüket vagdalják be durva kezekkel. Hiszen csak nézzünk szét utmenti fáink közt! Yan-e köztük egyetlen egy ép is? Mind csonka, horzsolt, lekérgezett az valamennyi. Koronájuk összekuszált, tördelt; levélzetének mintha haragos ember rontott volna neki. Pedig csak egy vásott fiu. Ámbár megteszi nálunk a felnőtt is — csupa szórakozásból. De hát honnét az emberekben ez a vadság, rombolási ösztön, ez a szeretetlenség a fák irányában ? Kik azok a gonoszok, a kik ilyesmire vetemednek ? Azok, a kik életükben nem neveltek fel egy cserép virágot, egyetlen gyümölcsfát sem. Pedig a fa is érez 1 Ha megvágod a bőrét, folyik a vére: nedvezik, könyezik, jajszó nélkül sir. Meg is betegszik bele. Ha lehasítod az ágát, a sebét évekig iparkodik gyógyítani maga a fa. Minden munkássága ez esetben oda irányul, hogy sebétbehegeszsze, begyógyítsa. Mert a nyílt seb — érzi a fa — neki végpusztulást jelent. — Ha nyáron lefosztod a levelét teljesen: elpusztul bele; miként elhal a tödejevesztett ember légzőszerv nélkül. Lám, hát mindent megérez! De miért is bántják a fát, a mikor az nem árt senkinek?! Legyetek irántuk könyörületesek ! Inkább védjétek meg, tisztogassátok, ápolgassátok; ne legyen elhagyatott, mint az árva gyerek. Hiszen megfizet érte busásan. Nektek terem, nem magának. Főképpen nektek szolgál ti gyermekek és ti felnőttek, hogy — megtisztítván véreteket — egészségesek legyetek. A törvény védelmébe vette a gyümölcsfát is, bünteti a bántalmazóját, pusztítóját; de ne csupán papiroson legyen ez a törvény, — legyen, ti gyermekek és felnőttek, a szivetekbe irva. Ültessetek fát! Mindenki ültessen! Ha kis angyaltok száll a földre vagy — távozik az Égbe, ennek emlékére is ültessetek fát. Gyermektek névnapján is Cha olyaukor van, mikor lehet) ültessetek egyet. Ültesse el a névnapos gyerek és viselje is gondját a maga fájának. Csak figyeljék meg és látni fogják, hogy minő érdeklődéssel és meleg szeretettel gondozza, öntözi, gyomlálja mindegyik gyerek a mayáét. S a mely gyermeket igy szoktatnak, igy nevelnek, az nem lógja bántani a tát, sőt védeni fogja a másét is; az uton-utfélen előtalált beteg fát gyógyítani fogja, a tisztátalant, gondozatlant rendbehozza, ha a másé is. Csak előttük jó korán ugy kell a fáról beszélni mindig, mintha érző lény, legalább is állat volna ; mert később ugy érzik ugy is már, mintha a fa is ember volna; sőt mintha barátjuk — nem: mintha testvére volna mindegyiknek a magáé. S a mikor ezt igy érzi, akkor már megérti a ía beszédét is. Mert beszél a fa, csak érteni kell a nyelvét. Megérti pedig az, a ki szereti a fát; s a mikor szeretjük, rendben van a dolog. Maradandó emléknek sincs szebb a fánál. Magas sírkőnél, égbe nyúló obeliszknél rneszszebb és tovább hirdeti nevedet — gyümöl csösöd, vagy egyetlen hársfa is. Ha elmúltál is, azt hirdeti rólad, hogy igazi ember voltál, jószívű és irgalmas; jó gazda és körültekintő, gondos és a jövőbe látó. Hogy rossz ember semmi esetre se voltál, mert szeretted a természeti szépet; szeretted a kedves, barátságos, vidám környezetet. Hogy nemes szórakozásban kerested és találtad is fel a gyönyörfiséget a fák kőzött, a kertedben és nem a korcsmában. Azt beszéli rólad, hogy a pálinkás bolt helyett a kertbe járogattál, ott szorgalmaskodtál. De vájjon nem szebb-e egy fás, ligetes vidék, mint egy kopár tájék ? Nem kedvesebb-e a madárdalos környezet, mint a hangtalan pusztaság? Szomorúság hazája az a tájék, ahol nem zengedeznek az ingyen muzsikusok: az éneklő madarak. A hol pedig nincs fa, lombozat, ott nincs madár ; ahol madár nincs — gyerekek! a mi a fő, a mi nektek olyan kedves — ott nincsen aranyalma, arany-dió . . . Ültessen fát mindenki, minden gyerek is. Neveljen fát az a gyerek is, aki bérelt házban lakik is. Ültessen magot cserépbe, neveljen fát ládikában; ha másért nem, csak azért, hogy megszokja ezt, hogy megszeresse, megbecsülje a fát. Ha itt nem is lehet czél a faszaporitás, de elérjük vele, hogy — nemesedik, finomodik a szív fenköltebb lesz a lélek, szóval: nevelődik a gyermek, az ember. „Ha nemes a nemzetséged, az dicsővé nem tesz téged ; kinél az ész s erkölcs nemes, dicsőségre az érdemes," — mondja a költő. Védje tehát és szaporítsa mindenki a fát, mint haszonhajtót s mint a föld ékességét! Es kímélje mindcuki a hasznos állatokat ! Ne kínozza senki a károsakat sem ! Te kedves olvasóm, pedig, a ki bizonyosan bevetted tanításomat, folytasd azt tovább! Te is »világosítsd fel a tudatlan elméket, hogy az állatkínzás embertelen vétek.« S aki a fát bántja, a kérgét lehántja, annak szivét-lalkét a durvaság szántja; minek hasznát soha, csak a kárát látja. Nóvák Mihály Gondolatok a szövetkezeti eszme köréből. (IV. folytatág.) II. Hol az igazság? Legyen világosság és igaz3ág ! El nem vitatható dolog, hogy a fogyasztó közönség, illetőleg fogyasztási szövetkezet és a szatócsok, s kereskedők közt, természetszerű érdekellentét van. Ily érdek — ellentét az életben ezer és ezer van, melyek mindegyikének nivellálója a tisztességes és becsületes verseny. — Ezt megakadályozni nem lehet, erőszakkal nem szabad, Irányító elv e tekintetben is, csak a jog, törvény és igazság. A fogyasztó közönségnek mindenesetre az az érdeke, hogy a mire szüksége van, azt jó minőségben, igaz mérleggel a lehető legjutányosabban kapja, a mi eladni valója pedig van, azt a lehető legjobb áron adja el. Ez az óhajtása jogos, törvényes ós igazságos. Ezt az óhajtását csak ugy valósithatja meg, ha mindenütt megalakítja a fogyasztási és ertókesitő szövetkezeteket. Ámde ezzel szemben áll a kereskedők ós szatócsoknak az az érdeke, hogy az árukat minél drágábban adják, illetőleg azokat a termelőktől minél olcsóbban vegyék meg. A kereskezok azt állítják, hogy ezen érdekük elfajulásától azért nem keli tartani, s ebből a fogyasztó közönségnek kára azért nem származik, mert a kereskedők közt is megvan a verseny, melynek hatása alatt ha nem is mind, de nagy része kénytelen hamisítatlan árut, igaz mérleggel lehető jutányos áron adni. Azt azonban elfelejtik hogy a kereskedőknek egymásközti érdeke a fogyasztó közönséggel szemben egy ós ugyanaz ; elfelejtik, hogy egészen más teimószetü és más eredményre vezet az ugyanazon érdeküek versenye, hol esetleg ilyen mégis lenne, mint az ellenérdeküek tisztességes, nem korlátolt, becsületes versenve, elfelejtik, hogy ez az ország kb. 12 ezer községének a legnagyobb része kis község, a hol még az ilyen egy-érdeküek versenyéről sem lehet szó, annál kevésbbó arról, hogy a fogyasztó közönség jogos érdekét ezen az uton fogyasztási és értékesítő szövetkezet alakítása nélkül is megvalósít ani és a fogyasztó közönséget megóvni lehetne; elfelejtik, hogy mindazon téren, hol a törvény e tekintetben világosan és határozottan a versenyt meg nem tiltja: az ellenórdeküek közt a tisztességes és becsületes verseny törvényileg megengedett dolog. További érdeke a kereskedőknek, hogy a fogyasztó közönség versenye, munkájukban ne háborgassa. A szegény nép csak arra való, hogy tűrjön, szenvedjen. Pedig a föld a népé, jussa van élni, és saját jólétét előmozdítani. Régi dal, régi dicsőségről: „Jól csináld paraszt az utat, hiszen a te lovad vontat.®