Magyar Paizs, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-03-14 / 11. szám

1901. márczius 14. MAGYAR PAIZS 3 lyal nehezedik a szempillákra, mert még az általuk csatába hozott viharágyuk menydőrgős robaja sem volt képes a sok rideg jegyzőkönyvtől betapadt dobbhártyánkat keresztül törni, olaj kell annak, mely tápot adjon az örök lángnak, mely megvilágítja utunkat gazdasági kifejlődésünkre. — Az elforgácsolt erők ideig óráig mozgó képesek, de tartósat, állandót és nagyot alkotni, mely jótékonyan kihat a tömegre is, nem képesek. Igy vagyunk gazd. egyesületünkkel is, mely mindaddig míg a kásztrendszerből ki nem vetkőzik, s előítéletektől ment szeretetével az összes tényezőket irányító karjaiba nem öleli, nagyot, állandót alkotni nem fcg. A mai gazdasági viszonyok a gazdák tömörülését követeli, hogy közös erővel alkothassák meg azon irányt, mely egy egységes és egymást támogató rendszerhez vezet. Nékünk gazdáknak összes terményeinkre nézve szakitanunk kell a kis kereskedelemmel. Egy központot kell létesítenünk, hol nyers terményeinket alkalmassá tudjuk tenni a nagy tömeges kivitelre. Gabonáinkat a világ forgalomnak megfelelő lisztté kell feldolgozni s azok hulladéka, korpája, hizlalási czélokra lenne felhasználandó ; boraink s egyéb őrlésre nem alkalmas magvaink a központban mintázva, osztályozva egyenesen menne a nagy világ fogyasztási forgalmába. A gazdának igy megtérülne fáradtsaga gyümölcse s nem kellene osztozkodnia egész légió kiskereskedővel, kik neki a fáradtsággal termelt gyümölcsnek csak a héjját juttatják. E közvetítő szerepre elsősorban gazdasági egyesületünk volna kivatva, mely mint erkölcsi testület kellő garancziát képes nyújtani ugy a termelőnek, mint a nagy kereskedelemnek. Hogy ez a központ, hol és miként létesüljön, nem akarok a közvélemény eleibe vágni, de indítványozom, hogy bizottságot küldjünk ki, mely a közvéleményt puhatolva, számtalan egyest megkérdezve — határozott, biztos tervezettel álljon majd a közgyűlés elé, Megjegyezhetjük erre, hogy ezt a tartalmas indítványt nem fogja elfújni a szél. Üdvözöljük ezt az eszmét. Kívánjuk, óhajtjuk, hogy szövetkezet létesüljön, mely specziálisan a mezőgazdák életérdeke lenne. De illő itt megjegyezni, hogy épen ezelőtt egy esztendővel itt Zalaegerszegen foglalkoztak már a szövetkezet eszméjével s rá néhány hónap múlva meg is alakították, bevitték az eszmét a gyaKöröskörül a nagy éjszaka. Se holdvilág, se csillagsugár. A hideg harmat átjárt mindent, a bőrt az izmot, a csontot, a velőt. Kuporgó helyzetéből olykor felkelt valamelyik; körülnézett; sipolt, vagy kürtölt, vagy ostort csattogtatatott, vagy kiabált. Ez a kiáltás volt a kép legrémületesebb vonása. Egy borzasztó akkordja volt ez a félelemnek, kimerültségnek, Ínségnek. Hallatszott, hogy nem birja tovább, hogy tüdője, torka, izomzata már képtelen a további erőfeszítésekre. Kinek kiáltott? A Semmiségnek, a Mindenségnek. Inkább üvöltés volt, hogy értsék meg a vadak és szánják meg. Vagy talán hörgés, melytől lehull a teher, hogy befejeződjék az élet kinja, Meddig hatott el ez a kiáltás? Nekem a szivemig. Ezt a kiáltást halhatta meg Egan is, mikor elhatározta magát, hogy életét a nép ügyének szentelje. Ez a kiáltás évek óta tart. Mikor jut el az egész nemzet fülébe ? Mikor hallja meg a hatóság is azt, a mivel telve van az éjszaka ? Ezt a panaszos hangot, melytől még most is reszketek. A jajveszéklésnek ezt a szemrehányását; ezt az irgalmatlan vádat, mely ránehezedik a földre, a csillagokra és mindazok lelkiismeretére, a kik fizetést húznak a nép adójaból, hogy védjék a gyámoltalant, istápolják a gyengét, gondozzák a közjólétet. Mikor hallják meg egyszer már az illetékes körök ezt a szörnyű jajkiáltást ? (Folyt, köv.) korlatba. És fennál a *Zalaegerszegi központi fogyasstási és értékesítő szövetkezet», mely nem magán vallalat, nem egyesek kereskedése, nem osztályok és rendek társasága, hanem az iparosoknak, a gazdáknak, a hivatalnokoknak, másszóval: Zalavármegye lakosságának a szövetkezete a megélhetésre nézve. — Ezt csak azért kelle megjegyeznünk, hogy ha már az egyes foglalkozásoknak külön szövetkezete nem sikerülne: a már meglevő központiban is el tudnánk férni és bizonyosan nagyobb erőt tudnánk kifejteni. Grysantemum. Olyan verőfényes tavaszi reggel volt, hogy még a legszomorúbb madárka is csicseregve üdvözölé . . . Pedig sok ilyen szomorú dalnoka van a tavasznak, a mely fáradtságosán épité a fészkét egy magas fán — közel a fellegekhez — és jön egy ragadó állat és elkobozza, s megeszi tarka-barka csép tojáskáit . . . A pajzán fiukról nem is szólok, a kik kiszedik még a sárga szélű, tátott csőrü, tollatlan fiókmadarkákat is. És ez a legkegyetlenebb csapás a szegény dalnokokra nézve, a melynek súlyos voltat, csak az tudja kellőleg méltányolni — megérteni — a kinek szintén iczi-piczi családja volt és meleg puha fészkéből kiragadta, a halálos betegség ragadozó madara . . . csak az tudja felfogni az ekkép kifosztott madárkáknak szivet tépő keservét . . . Mert hogy e parányi állatkáknak van szivük, arról bar ki is meggyőződhetik ha van lelke, felhasítani a kis élő lényt és kitépni a szivecskéjét és hogy érző kis szivük van, bizonyítja andalító szép daluk . . . Mert hisz ki tud olyan érzelemmel fütyölni, mint a fekete rigó ? Olyan szerelmesen csattogni, mint a kis fülemile? . . . A csalogányban, e csepp jószágban annyi érzés van, hogy édes dallama megremegteti, nagy titokban, még a skeptikus rideg szivet is. . . . Hát még ha valaki abban a modern betegségben szenved, melynek a neve boldogtalan szerelem . . . sőt a csalogány dala, némely esetben ; az efféle nyavalában szenvedőt, végleg meg is gyógyítja, mert az édes madárhangok elhitetik vele, hogy van szerelem a világon, még pedig olyan hatalmas, hogy még a madárkát is készteti az énekre, hisz a kis madár rendesen a saját fészke fölött danol . . . eltérőleg az embertől, a ki bizony néha troubaduroskodik, jobban mondva rekedt hangon kukorékol . . . sokszor azt kukorékolja : A gyáva ! Néha neki kukorékolják azt, hogy : Szegény tatár! stb ... a szomszédék szemét dombján is . . . Olyan szép tavaszi regg volt, mikor a postával megkaptam a dobozt, a mely Zalából jött és rá volt irva: «élő világi . . . <élő virág» ; eszembejuttattad azt a sok élővirágot, a melyet eddig is kaptam az első báli csokromtól kezdve, egész mostanáig, eszembe hozták azt a virágot is, a melynek «virág pompája^ rá fog nehezedni, majd «Myosotis» koporsójára, ép ugy mint ő azt oly sokszor leirta novelláiban is . . . Feltörtem a dobozt és mi volt bent ? Zsenge, zöldlevelü Krisantemum-palántácskák kerültek elő a rózsaszínű selyempapírból, messzemessze földről jöttek, a gyökerükre odatapadt volt a dunántuli föld néhány göröngyöcskéje — a doboz aljában is volt egy kevéske föld elporlódva — óh, hogy csokoltam e drága földet és a kis csemetéket, melynek magjuk a földből bujt és csírázott, e föld maradványát pedig széjjel szórtam a világtájnak minden része felé, ugy mint az Archamandrita mikor áldást osztogat — és lett is áldás ; soha ilyen sok teli ibolya és Margit-szegRi, soha ilyen tömérdek kéknefelejts — mint a mult nyáron volt, midőn a virágágyra szerte szórtam azt a földet, a mely már a zalai határon hevert . . . parlagon és nem is . . . A lankadt kis palántákhoz, amolyan utasítás volt mellékelve, hogy kávéscsésze nagyságú cserepekbe ültessem a Krisantemumokat, míg jobban meggyökereznek. És én «kávés nénikék* dupla-adagos virágcserepekbe ültetém és ott vannak még most is és egészen jól érzik magukat . . . A göröngynél pedig eszembe jutott boldogult nagy hazánkfia, Kossuth, a ki a virágos hant alatt nyugszik, a temető mélyében. • De azért nem halt meg, csak olyatanképen Mint midőn az ember elrejtezik mélyen, És mikor fölébred bizonyos időre, Csodálatos dolgot hallani felöle» . . . Vájjon ő is megérezte e, mikor a rögök döbörögve hullottak érczkoporsójára, hogy édes hazája földje, melyről oly soká száműzve volt, ime porladó hamvait eltakarja ? , . , Sejtette-e, hogy e drága föld, szemfödőként ránehezedik a koporsója födelére, mely alatt kihűlt teteme pihen, melyben hosszú álmát álmodta, s melyből majd az «utolsó nagy napon* csak felriasztja, az angyalok harsonája: • Mikor a tölt mérték csordul, S a bűnben megvénült kortól Sarkából az ég s föld kifordul;. S «mikor a holt mind föltámad.. • Mikor egyik megy — rongyával, A másik — tőrt koronával És egymásra ott mind rávall. . , . • Mikor Isten trónján fönn ül, Hogy bíráljon minket szentül, S még a szent is összerendül. . . . Ekkor ő ismét köztünk lesz, a halhatatlan lélek fölveszi porhüvelyét és ekkor ő a szent agastyán, mint a magyarok apostola, fel kel majd a sírjából, felébreszti, felriasztja az angyalok hivó szózata és ő azt fogja gondolni, hogy a száműzetése csak egy kegyetlen álom volt, Itália kék ege alatt és kezébe veszi a lantot, — mert az égben senkinek sincs kardja, azt a sírban féreg rágja, rozsda marja — és körülálják a vértanuk, a dalnokok, kikhős vérük egykoron pirosra festette a zöld borostyán s az ezüst babérkoszorúk leveleit és e martyrok sötétzöld pálmaágait, s e pálmaágakkal a kezükben és e koszorúkkal a fejükön, melyeket körül fog övezni a hazaszeretet, a dicsőségnek fényes glóriája : rázendítik majd, hogy , «Isten áld meg a magyart® . . . , és erre azután az egész «angyali-kar» contrázni fog .... mert hisz az «angyalok királynéja» a «magyarok védasszonya® is egyszersmind . . . Vájjon ha megérezte, nem talalta é könnyűnek a föld eme terhét, a mely fölötte sirhanttá domborult? Nem vagyok Spiritista, de mégis azt merem állítani, hogy e nagy embernek a szive is halhatatlan volt, s még egyszer nagyot dobbant, midőn kihűlt tetemét áthozták a magyar határon, s mikor annak a földnek a röge koporsóját érinté, a mely Thonuzobát élve eltemeté , , Krisantemum, te «haIotti virág»! —legalább annak neveznek téged, — és azért eszembe hoztad nemzetünk nagy halottját is . . . Nekem üdvözletet is hoztál az élőktől, a szép Zalából, azoktól, a kiket szerettem és szeretek most is, a távolban. «Gyopár» is rajong értük pedig, mert igy tudom, hogy: ép midőn, • Fölvevé a hajnal piros köpenyegét, S eltakarta vele az égboltnak felét, De nem volt oly kényes a bársony ruhába, Hogy be ne pillantson «Gyopár ódujába*. Hát csak a «kishordót» látja benn a sziklaóduban. A kis hordócska fehér szép «Milieu»vel volt gondosan letakarva és e kis takarócskát a közepén egy selyemmel himzett kék nefelejcs-csokor diszité, a négy sarkába pedig márcziusi ibolyácskák voltak viola filosel-szállal kihimezve és ekkor eszembe jutott, egy kis dal az ibolyákról : • Kora reggel késő este Harmat cseppel tele, tele A tavaszi kék ibolyák Ingő-bingó piczi kelyhe. És e cseppek ugy ragyognak, Mintha mind egy esillag lenne Mintha csak a legszebb csillag A szerelem égne benne . . . Krisantemum ! Kedves virágom, szérettelek, ápoltalak, vizben és napsugárban fürösztöttelek és te hálás voltál érte, mert még akkor is virítottál, a mikor más virág már nem virit. S a karácsonyi gyertyácskák rezgő fénye megtörött sárga, fehér és rózsaszín virágszirmaidon . . . Most már hervadni kezdesz, azért Isten véled ! de vájjon hajtasz-e ismét rügyet, bimbót és kiviritasz-e újra, szent karácsony estéjén ? . . . Cyklamen.