Magyar Paizs, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-10-31 / 44. szám

2 MAGYAR PAIZS 1901. október 17. ezer meg ezer golyó ellenében fegyvertelenül lép a csatatérre. Előtte, möeötte, már ott olálkodik az ' o erkölcsi halál. Ilyen áldatlan szerepre vannak utalva nagyjaink. Ki vállalkozik rá? A Lukács és Egán esete nagyon is gondolkozóvá tesz minden embert. Azért jól tudom, hogy hiában tűztem czikkem fölibe a <székely kérdés»-t, mert aligha akad egyhamar prófétája. És nem is csodálkozhatunk rajta a mai viszonyok között. És pedig ime: Nálunk van oláh, szász, rutén, csángó, orosz, tót, rácz és isten tudná miféle kérdés, csak épen székely nincs. A székely asztaltársaság különben igen tiszteletre méltó lelkesedését nem nevezhetjük mozgalomnak. S pedig semmiféle ügy nem égetőbb ma a hazában, mint a székelyügy. Napról-napra apad, pusztul, elzüllik e jóravaló nép, mely a miénk, vérünkből való és oly méltó a pártfogásra. Halleiuját zengünk, ha néhány embert sikerült beolvasztani, elnézzük a kazárok kárhozatot hozó beözönlését, visszatelepítjük csángóinkat, kik elfeledték magyarságukat. Szabadalmakat, gyárakat, jólétet igyekszünk adni a köztünk élő ellenségeknek, de a mi a mienk, a mely velünk érez, a mely csak javára és soha kárára nem volt az országnak, azt elhanyagoljuk, ignoráljuk. Nem akarok arra a szerepre vállalkozni, mely a megkövezéshez vezet, nem akarok próféta lenni, hogy rám törjen az alattomos gyanú, de felemelem szavamat e derék nép érdekében mindig, ha alkalmat kapok reá és nem szűnöm meg azokat figyelmébe ajánlani azoknak a kiket illet. Az uj országgyűlésre nagy munka vár: az elvek, fogalmak, erkölcsök és hazafiság reorganizácziója, de a nagy átalakulásban ne feledje, hogy itt a kéklő bérezek alatt él egy jóravaló nép, az értesítés ne lepje meg az olvasót. Ki kell békülnünk azzal a gondolattal, hogy minden valamennyire vagyonos khazárnak embere van a hatóságoknál. A járásbiró, főszolgabíró, az adótárnok és a többi főnök a feje tetejére állhat, kutathat, nyomozhat, szem füleskedhetik — de ok nélkül. Kipuhatolni a dolgoknak ezt a rendjét nem lehet. Valaki csak akad. Ez vagy az, de embere a khazárnak van. Katz Zéliget godolkozóba ejti az értesítés. Titkos feladás ellenem f Ez a Gottesmann kezejárása. De, hogy csempészett szesz volna az én pinczémben ? 1 Ez még sem Gottesmann. Hiszen Gottesmann jól tudja, hogy nálam nincs csempészett szesz. Gottesmann már régen megszámlálta az én hajamnak szálait. Magam sem tudom jobban, mint ő, hogy mi van nekem, mi nincs nekem, Mégis; lássuk csak. Gottesmann a mult héten odaát járt. (Ez Galiczia). Gerendát szállított. Hatot hozhatot volna, de csak négyet hozott. Mégis rfehéz volt a fuvar. A kövön tul (ez a vereczkei emlék) el is akadt a me redeken. Knopf adott neki vontató lovat. Megálljunk. Az a négy gerenda nem lehet olyan nehéz. Egyéb is volt ott. Hohó-hohó Gottesmann, te nemcsak gerendákat hoztál, hanem szeszt is csempésztél. Most pedig engem följelentesz. Pedig tudod, hogy nincs szesz a pinczémben. Értelek. Te a csempészett szeszt beakarod csempészni a pinczémbe s aztán odahozni a finánezot! (Folyt, köv.) mely fajban, érzésben egy az anyaországgal, de szeretetben soha sem volt része. Ezt a mostoha gyermeket ajánlom én az uj országgyűlés figyelmébe; együttes erővelsokait lehetne tenni érte. Harmat Lujza. „A takarékpénztárok toldássá teszik a magyart". Idestova egy éve lesz annak, hogy ezen a czimen czikkeket irt a «Magyar Paizs*. Sok embernek nem tetszettek azok a czikkek. S a kiknek nem tetszettek, azok a «Magyar Paizs» ellen és a szerkesztője ellen irtó háborúról kezdtek gondolkozni. Sokan pedig már késhegyig is mentek. Pedig azokban a czikkekben jó formán csak arról volt szó, hogy nem való az a nagy fokú hitel a magyarnak, t. i. a tömegnek, mert a magyar nem tud pénzzel kereskedni, azonfelül könnyelmű, egy kissé uraskodó, fényűző s bizonyos fejlettség hiján: pontatlan is. Kiveszi a bankból a pénzt, piperét vásárol vele, persze külföldi piperét, aztán hamarosan megütik a feje fölött a dobot. A bankok szelleme pedig könyörtelen. Nekik az a törvényök. És a bankok pártolói késhegyre mentek. A czikkek arról még nem is beszéltek, hogy itt is bukik egy bank, amott is; itt is lopnak, amott is sikkasztanak s igy a bank miatt nem csak a könyelmü, pénzkivevő, hanem a gazdálkodó, pénzbetevő magyar is koldusbotra jut, mikor egy néhány milliocskával buknak a bankok — ma Kisczellben, holnap Sopronban s holnap után egyebütt. — Erről nem is beszélt a «Magyar Paizs», de azért felemiitette, hogy állami szigorú felügyelet alá kellene tenni a bankokat. S lehet hogy épen e miatt jöttek késhegyre. S ime, most egy év múlva Balassa Benő tanár is azt mondja a «Zalamegyében = , a mit egy évvel előbb a «Magyar Paizs* mondott volt, hogy állami felügyelet alá kell venni a bankokat. Tehát mégsem mondhatott a «Magyar Paizs® valami földöntúli lehetetlenségeket. Csupán egy évvel hamarkodta el a dolgot. Ha várt volna még egy esztendőt, mig a soproni 4—5 milliócska korona is csinál egy-két koldus magyart s most rukkolna elé vele, hogy hó, bizony veszedelmesek ezek a bankok a magyarra; ha most javasolná ő is, hogy állami felügyelet alá kell venni a bankokat : akkor az övé volna az ország, a hatalom és a dicsősség, most és mindörökké. Ámen. Halottak napján. Irta; Reviczky Irma. Őszi szellő hűvös fuvalmától lengetve hajladoznak a szomorúfűz és a rezgőnyárfa lombotvesztő ágai. Aranysárga leveleik szerte szórva hevernek a földön. Titokteljesen suttognak a cziprusfák sötét lombjai... A városka temetőjének nagy vasrácsos kapuja tárva-nyitva áll és fogadja a beözönlő emberhullámot. Sokan bánatteljesen, virágkoszorúkkal megterhelten lépik át a küszöbét, hogy lerójják kegyeletüket elköltözött szeretettjeik iránt. Majdnem mindenkinek van halottja, vagy a temetőben, vagy a szivében . . . Nyiltan sirhatnak ma kedvükre, — fájdalmukat rejtegetni nem kell. A lemenő nap fénysugára reszket egy-egy síremlék aranyos betűin. Meleg lehellete szerelmesen érinti a sírkő hideg márványát és ragyogása vetekedik a kigyulladó apró mécsesek halvány lángjával, melyek eleinte csak szórványosan, mint lidéreztüzek itt-ott tünedeznek fel, később aztan egymásután végtelen sorban tűnnek elő. És a tüzes csikók kanyarogva, egymásba fonódva vesznek el a távolban. A városka tornyaiban megkondulnak a harangok. Mélabús zugásukat a temetőbe hozza a szellő szárnya. Az egész fényes csillagezred vonul fel, felváltva a mécsesek lassan ki-kialvó lángját. A közönség is távozik a temetőből. És halotti csend uralkodik ismét a halottak körül. Csak egy kis pille lebben még ide és tova. Tán oda csalta a vakitó lángtenger, vagy elkábította a virágillat? . . Egy gyermek az, — kis gyolcs ingje, mint hófehér szárnyacska verdesi körül parányi mezitlen lábait. Most lepihen egy sirhantra, aranyhaja összeborul a zöld fűszálakkal és a selyempillák lezáródnak. — A sírásónak a gyermeke. Édes anyját a mult nyáron temették e hant alá, midőn odakint a mezőn az aranykalász közt virított a búzavirág. Ugy szökött el ma onnanhazulról, a közeli házikóból és ugy találta az édes apja, aki kereste. Alvó gyermekét ölébe kapva, kifelé indult a sirásó, a nagy vasrácsos kaput maga után gondosan betéve. És a nyikorgó zajra a cziprusfák sötét árnyékából kibontakozott két alak, kiket kis távolságban egy harmadik, a komorna követett. Egy ifjú és egy leányka szomorúan hagyják el a temetőt. Kettős gyászuk hozta őket ide: a kegyelet és a szivükben honoló mély fájdalom. A sirok közt örök bucsut vettek egymástól — ma, halottak napján . . . * * * Nehéz redőkben hullott a kék damaszt-függöny a csipkepárnás ágy faragott oszlopaira. Kék selyemmel párnázott mahagoni-zsölyék álltak itt is, ott is a szobában. Az egyik sarokban elhelyezett nagy velenczei tükör előtt állott e szoba tulajdonosnője és gondolatokba merülve végig simított arany hajzatán. Sötét szempilláin nehéz könycseppek rezegtek. «Elhagyott — elment örökre* — rebegte elfojtott sóhajjal és a piczi gyöngyfogak mélyen bevésődtek a vérpiros ajakba. A komorna kibontotta a dus hajfonatokat, ráadta a fehér csipke-pongyolát és csendesen távozott. A küszöbről még egy néma, részvétteljes pillantást vetett fiatal úrnőjére, aki bánatteljesen egy zsölyébe vetette magát és arczát aranyhajába temetve keservesen zokogott . . . Elhagyta az, akit szeretett, elhagyta és bucsut vettek örökre ... ma — halottak napján-. . . * » * Akáczfa-sor vezet egész a faluig, melynek közepén magas hársfák árnyában egy ódon templom áll. A templom átellenében, gyönyörű park közepette fekszik egy nagy kastély, ebben tartózkodik a kegyuraság nyaranta. Zöld pázsittal szegélyezett pompás virágágyak és apró fehér kavicscsal behintett utak övezik körül a sok ablakos emeletes épületet. Szomorúfüzek árnyából kiezüstlik egy nagy tó, melynek csendes sima tükrén hattyúk úszkálnak. A százados fák halkan suttogó koronáiban sirva bug a vadgalamb. A kastély zászló-árboczán nagy fekete gyászlobogó leng ma. Nehéz selyem bakallói az őszi szellőtől lengetve söprik az ut porát. Az ablakredők mind le vannak bocsátva. A lépcsőház, valamint a folyosók is fekete posztóval bevonva. A fekete drapériás díszteremben egy ravatal áll. A fehér érczkoporsót illatos délszaki virágok, karcsú pálmák egész erdeje koszorúzza. Virágok közepette, fehér rózsák között nyugszik egy ifju. Hollófekete haja fényesen simul márványfehér homlokához, melyen egy könycsepp rezeg . . . édesanyja hullatta oda. Az egykor vérpiros ajkak most halványan, fájdalomteljesen összeszorítva, — mintha még most is megőrizni akarnának egy titkot — egy édes titkot, melyet magukkal vittek a sirba . . . Aki az életet adta neki — az okozta halálát is. Aki most mind e virágot ide hozatta, — az a szerelem virágát erőszakkal ki akarta tépni ifju szivéből. Éi ime a büszke urnő, de a szegény anya — zokogva borul a ravatalra és siratja egyetlen fiát — ma — halottak napján. * * * Két ősz mult el azóta, hogy az ifjút eltemették. Mindszentek hava van ismét. — Félhomályba borul a városka székesegyházának főoltára és szőnyeggel borított lépcsőjén térdel egy mátkapár. Szőke, halvány, fiatal leányka és egy őszbevegyült magas férfi. Halkan intézi a pap hozzájuk a szokásos kérdéseket. Értelmesen hangzik el az «igen» a férfi keskeny ajkairól, — mint egy halk sóhaj a menyasszony remegő kis szájából. Mint az alvajáró, ugy lépett az oltár elé s félig öntudatlan állapotban fogadta a násznép szerencsekivánatait. És mély gondolatokba elmerüten, hallgatagon ült a rövid ideig tartó nászlakoma alatt is. Aztán engedte, hogy a komornák levegyék róla a