Magyar Paizs, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-31 / 5. szám

II. év. Zalaegerszeg, 1901. január 31. 5. szám. Egy évre 4 korona Fél évre 2 korona Negyed évre I korona Egyes szám 8 fillér. AGYAR Hazai dolgok hirdetése féláron : egy oldal 20 K. Szerk. es kiadóhivatal: Wlassics-utcza 23. Szerkeszti és kiadja: BORBÉLY GYÖRGY. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE. Hegedűs miniszter és a kisiparosok. Főképen a czipőiparosokról van itt szó. A mődlingi czipőgyár Temesvárt állami segítséggel nagy czipőgyárat állított fel. A czipőiparosok felzúdultak, s kérvénynyel és küldöttséggel járultak a miniszter elé, kérvén, hogy a gyárnak ne engedjék meg a kicsinyben való megrendeléseket és árusításokat, s általán, hogy a kormány ne segélyezze a gyárat, mert igy az apró emberek tönkre mennek. Erre a miniszter az ország összes ipartestületeihez s igy a zalaegerszegihez is terjedelmes leiratot intézett, melyben alkotmányos érzéssel okadatolja az eljárást, felvilágosításokat ad és teljes .jóindulatáról biztosítja a kisiparosokat. A nagy leirat kezdetén tudtul adja a-miniszter, szép hegedtiszóban, hogy ő nem barátja a nem önkényt nyilvánuló felterjesztéseknek és panaszoknak. (Talán a pesti ipartestület biztatta fel a többieket is.) Megnyugtat a nagyleirat főképen avval, hogy a miniszternek első sorban az ország érdekét kell néznie, azt a nagymennyiségű czipő behozatalt kell megakadályozni, s azt a tenger pénzkivitelt kell meggátolnia. Ezt a mai viszonyok között a lehető leggyorsabban ugy érheti el, ha segédkezet nyújt arra, hogy elegendő lábbeli készüljön itthon, saját országunkban. Minthogy az egyes kisiparosok ezt nem tehetik meg, gyárra van szükség. A kisiparosokat nem akarja elnyomni (s ezt nem ís lehet feltételezni, kivált akkor, mikor Hegedűs Sándornak hivják a minisztert) sőt szeretné és ajánlja nekik, hogy ha egyenkint nem, hát szövetkezve keljenek versenyre a külföldi iparral. Ezt a miniszter pártolja, s anyagilag is segélyezi. Ehez hozzá tesszük, hogy az anyagi segitségre szükség ís van, mert pl. Veszprémben is szövetkeztek az iparosok, de a kereskedők megfenyegették olyanformán, mint a kinek torkára akarják fojtani a lélekzetet, hogy semmit sem árusítanak tőlük, azonkívül végrehajtást visznek rájok stb. t. i. akkor, ha szövetkezni merészelnek ezek a nyomorultak, s ebben segii ik a kereskedő világot a bankok is. A veszprémi iparosok tehát hanyattestek i szövetkezetükkel, hogy ne fojtsák meg őket rögtön, hanem csak rendre. — Zalaegerszegen talán o o másképen van ? A takarékpénztárak koldussá teszik a magyart. A takarékpénztári intézményt az emberies érzés támasztotta. Ebből folyik, hogy tehát csak addig van létjoga, a mig a humánizmus szolgálatában áll. Mihe^yVüzérkedik és kizsákmányolja megszorult embertársainkat, akkor már nincs joga a földön, valamint nincs létjoga a rablónak és martalóeznak. A mai takarékpénztáraknak, mert levetkőzték az emberiességet, s mindegyik egy-egy rablóvár a vidéken, rablófészke a tőkepénzeseknek, nincs joguk ahhoz a magyarázó jelzőhöz, hogy «takarék». Mert mi a tapasztalat? . . . Az, hogy nemcsak nem segit a népen, az u. n. kisbirtokoson, iparoson és hivatalnokon, a kiknek egyaltalán soha sincs olyan pénzük, a mit takarékba adhatnának, hanem koldussá teszik a nemzet zömét képező ezt az osztályt, sőt most mar a középosztályt is; robotossá, jobbágyává, rabszolgává teszi mindazokat, a kik valaha életükben csak egyszer is fordultak takarékpénztárhoz kölcsönért. Mi a tapasztalat ? . . . Az, hogy nincs hét, melyen a megyei lapok árverést ne hirdetnének ennek meg annak a takarékpénztárnak — mint végrehajtatónak — javára, az adósnak pedig irtózatos kárára. És mert nincs pénz másutt ma mar, mint a takarékban: a ház, a twld árverező hiányában átmegy a takarékpénzf^TSk^'tulajdonába. Igy a takarék gazdagszik, részvényeinek ára felszökik, de az egyesek, a nemzet fiai, a magyar koldussá lesz ! Rettenetes lázitó az, hogy a tőke hatalma mennyire uralkodó lett az egyes vidékeken. És még mit látnak szemeink ? . . . . Azt, hogy a takarakpénztarak épületei ma már paloták, imponálóbbak, mint akárhány templom és imaház. Ki pénzén épültek ezek ? Azokén a nyomorgó embertársainkén, a kik draga kamatra kénytelenek fölvenni a pénzt, és ezzel rabszolgává dolgozó, igavonó barmaivá is szegődtek a takarékban kezelt tőkének, illetve a tőkék néhány tulajdonosának. Az egymptomi rabszolgaságnál nehezebb sorsot vesz az ma a vállaira, a ki csak egyszer is életében takarékhoz fordult, a tőkéhez járult segítségért. Mert haj! a tőke, annak kezelői és tulajdonosai irgalmatlanok. Mert hát emberiességre vall-e az, méltányos kamat-e az, hogy teszem 300 frt után a kamat 8%-kal számítva 24 frt, s ugyanakkor egy 300 frtos darab földnek tiszta jövedelme csak 12? . . . És a mig a föld mivelője izzad és dolgozik, addig az a néhány szerencsés tőkepénzes henyél, heréskedik, várja a készt; várja azt, hogy a dolgozó méhek helyükbe hordják az izzadmányaikat : a színaranyat pontosan. Pontosan ! Ez a fő ! Mert ha elmúlik a váltólejárati napnak déli 12 órája, viszik a váltót óvatolni, s aztán perelni, végrehajtani és hezitálni a házat, földet, bútort ; mindent, Khazár földön, Irta : Bartha Miklós III. A Máv. Reggel 7 óra felé fölébresztettek. Csak az imént aludtam el, tehát nagyon álmos voltam. E miatt már nem tudom, hogy a vonatunk változott-e, vagy reggeliznünk kellett ? Azonban a kocsiból kiszállottunk s tejes kávét rendeltem. Valami hamuszín italt kaptam, mely kissé kékes is volt, mintha palaolvadék vegyült volna belé. Ilyen formának képzelem a kovasznai Pokolsár-fürdőt, a melyre különben már csak homályosan emlékezem. Köszönöm. Inkább egy csésze theát. Jött a burjános meleg viz, a tükörén zsirfoltokkal, hogy tündöklőbb legyen. A beléndek, mikor a gyümölcsével — mely gömbölyű és tüskés, mint a hizott mongolicza — disznósdit játszottunk, ilyenforma szagot hagyott ujjainkon. Szegény édes anyám mindig megérezte rajtam ezt a játékot s nem adott vajas kenyeret, mig meg nem mosdottam. Miután pedig az illatnak köztudomás szerint emlékezet-idéző hatasa van és miután ez a thea a beléndekre, a beléndek viszont a mosdó vízre emlékeztetett: ennélfogva kiindultam az indóház udvarára, a hol kutat, vizet és vállut reméltem találni. Azonban a folyosón arra figyelmeztettek, hogy van az indóházban hivatalosan berendezett toillette-szoba az utasok számára, Ez meglepett. Mégis haladtunk. íme a Máv., ha nem is törődik a gyomrunkkal s ha meg is türi kávénak a moslékot és theának a mosogató levet, de legalább gondoskodik tisztasági igényeinkről. Beléptem a szobába. Egy nagy márványfedelü mosdó asztalt találtam két tállal, két nádszéket, egy ruhafogast. A mosdóasztal vízvezetékre berendezve. Kint fényes nap sütött. Itt félhomály volt, daczára a nagy ablaknak. Mert, kérem az az ablaküveg, mióta a gyárból kikerült, soha tisztítva nem volt. A zemplénvármegyei gazdakra gondoltam. Micsoda? Hát nem ismerik ők a guanó értékét ? Hiszen itt légymilliárdok hulladéka raktározódott vastag rétegekbe. Ez egy kincses bánya miitrágyázás szempontjából. Ezek a legyek téjjel, borjupörkölttel, gulyással és czukorsüteménynyel élnek. Hulladékuk nagy százalék foszfort, kálit, nitrogént tartalmaz. Miért nem kezd valamelyik vállalkozó ennek a kincsnek a kiaknázásához ? Lassacskán megszokta a szemem ezt a félhomályt. Látni kezdtem. A fölcserepzett falfesték pikkelyei alól gúnyos megvetéssel néztek a kíváncsi poloskák rám, a tisztaság keresőre. A mosdó asztal márvány táblája összevissza volt zúzva, mintha Árpád honfoglalása óta minden hadjárat rajta gázolt volna keresztül. Repedései tömve nedves, undoritó, bűzös piszokkal. A vízvezeték csapján zöld rozsda ült, a szennynek és mocsoknak barna patinájával. A csap nem fordult sem jobbra, sem balra. A mosdó tál falán dilluviális és alluviális rétegek hirdették, mint valamely középkori és szappan kori ősidőnek maradványai, hogy ez a tál soha megmosva és kitörölve nem volt. Eddig azt hittem, hogy a mosdás czélja a tisztaság. Itt nem igy van. Itt a mosakodás tisztátlanságot jelent. A szolgálattevő tót asszony valami edényből vizet töltött a tenyerembe, hogy a csapról maradt szennyet ledörzsöljem ujjaimról, Azután valami portörlő féle rongygyal kinált — a székely parasztasszony zsurolgató rongynak nevezi az ilyesmit — hogy törülközzem meg. Köszönöm. Jobb a zsebkendő. Fésűvel is kinált s ha nem csalódom, fogkefével. Brrrr ! Adtam neki 40 fillért. Lármát csapott. Két decziliter vizet öntött a markomba. Ilyen formán egy hektóliter mosdóvizet száz forintra taksáltam. Enyiért bort is lehet kapni. Nem is homoki bort; nem is Engel-bort. Hanem jó, tüzes hegyaljait. De a tót asszony lármázott. Tótul lármázván, mindjárt gondoltam, hogy állami alkalmazott. Megértettem nagy nehezen, hogy neki 60 fillér dukál. Át is láttam igazát; mert a ki abban a szörnyű piszokban ül napestig, várva azokat az áldozatokat, kik itt magukat bemocskolni akarják, az csakugyan érdemes a jó fizetésre. Azóta sokszor törtem a fejemet azon a problémán, hogy vájjon menynyire szabnák ennek az asszonynak a diját, ha még dolgoznék is legalább annyit, a menynyi egy szoba tisztántartásara szükséges ? Ha rákényszeritenék a szoba kisöprésére, szellőztetésére, tiszta