Magyar Paizs, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-08-01 / 31. szám

2 MA6YAS PAIZS 1901. augusztus 1. hajtása korában el ne gázolja az ökörcsorda. Még abban is haszonlitunk az Emkéhez, hogy különbségeket mi sem teszünk. Egy vallásunk van: a magyar nemzet vallása. Egy másik észrevétele is lehet sok embernek. Hogy hiszen van itt az Elnkének megfelelő egylet, a «Dunántuli Közművelődési Egyesület*. — Van. A papiroson, az irodában, Budapesten De ki látta azt itt közöttünk a falukon ? Érdemes nagy nevü emberek vannak az élén. Egy, kettő. De ha nincs támogatás, serkentés, buzdítás. Egy-két ember nem gyalogolhatja be az országrészt s nem elégítheti ki a szükségleteket. A mi szövetkezetünk jobban össze van forrva a néppel. Anyagi szükségletének a kielégítésekor hozzáférkőzhetve jobban megtapogathatja szive tájékát, jobban észreveheti örömét és fájdalmát, megérezheti és csillapíthatja testi éhségét és lelki szomjúságát, nemesítheti érzelmét, erősítheti akaratát s növelheti gondolatvilágát. Erre a czélra szükséges a többek között egyelőre is a könyvtár. És nagyon szükséges itt a mi vidékünkön. Mert . . . Mert . . . Kimondjam? Ne mondjam? Kimondom. A legelhagyatottabb havasi vidékeken az oláhok között, talán a ruthének között kevesebb ember foglalkozik a betűvel, mint Zalában, de egyebütt, mindenütt többen foglalkoznak a könyvvel és egyéb írással, mint Zalában. — Bizonyítása is van ennek elég. Ezért van szükség a népkönyvtárra. Hogy a földműves gazdasági dolgokat, az iparos iparügyeket, a kereskedő kereskedelmi tudományt olvasgatva nagyobbodnék a látó kör; s mindenik legalább a téli unalmas estéken vallás-erkölcsi olvasmányokkal, vagy ártatlanul mulattató mesékkel foglalkozva kitöltse lelkében az űrt, melyet a gondatlanság hagyott ott. Az álomból föl kell ébredni. A könyvtár megalakítására, könyvek ajándékozására méltó figyelme legyen a szövetkezet tagjainak. A kiknek van. Hogy jusson azoknak is, a kiknek nincs. Borbély György. Kiadó lakások. Augusztus elseje lévén a lakásfelmondás és kiadás egyik időpontja, czélszerünek találjuk egy-két szót szólni ebben az ügyben. Még pedig itt az újságban ; mert ugy nézzük ezt a dolgot, mint nálunk most már nem magánügyet, hanem közügyet. Az újságnak pedig az a hivatása, hogy a bajokat feltárja, ne pedig szépítse, vagy takargassa. Kijelentjük előre is, hogy bizony aligha fogunk kedve szerint beszélni egynémely házigazdának. Azoknak a haziuraknak t. i., a kik csak a lakásbért tudják «magas színvonalon® tartani; a kik csak a lakásbért tudják felszedegetni és felcsigázgatni évről évre ; a kik a lakókat csak holmi haszonhajtó individuumnak vagy valami zsákmány szempontjából tekintik. De nekünk az ilyen egyesek nemtetszésével törődnünk nem szabad. Mert nem csak négy falról és tetőről van szó csupán, a mikor lakásról beszélünk, hanem az emberi egészségről, sok embernek, vagy kilencz ezernek egészségéről, vagyis városunk egészségügyéről, a mely már mindnyájunk közös ügye és nem egyesek magántulajdona. Városunk népességének nagy zömét épen azok teszik, a kiknek nincs tulajdon hazuk. Sok a hivatalnok család, a kik általában nincsenek oly anyagi viszonyok között, hogy itt rögtön házat építhessenek. Vagy, mert rendszerint máshonnét neveztetnek ide hivatalukba, az esetleg másutt levő sajat házukat nem czipelhetik ide a hátukon, mint a csigabiga. De sok a háztalan iparos, kereskedő és napszamos is. Ezek mind a városi törzsgyökeres, benszülött háziurak lakasaira vannak utalva. Hát hiszen legtöbbje kap is lakást, elég kényelmetlent; kapnak penészes börtönt draga pénzen ; rendetlen, tisztátlan udvart vele méregdrágán. Fogalma nincs uri embernek arról (csak a népszámlálónak van), hogy miféle kiadó, bérbeadott úgynevezett - lakás«-ok vannak varosunkban, különösen a széleken. Hogy az alsó néposztály micsoda sertésólakból, kamarakból, istálókból rögtönzött lyukakba, piszkos, bűzös udvarokba van összezsúfolva. A «szoba»-nak nevezett krumplis-kamra faláról csorog a viz, és oly alacsony, hogy ugy kell belebújni s kénytelen az ember benne négykézláb járni. S az ilyen lyukakban hemzsegnek a gyerekek, sokszor 6—8 egy egérlyukban. Isten csodája, hogy városunk lakói nem mindannyian tüdővészben pusztulnak el, vagy elevenen nem rothadnak meg Vannak kiadó lakások, bérházak, a melyeket szét kellene döntetni (csak megrúgni és összedűl) a közegészség parancsa nevében. Igen, szétrúgni, nem hogy még pénzt is, lakbért követelni attól, a ki benne az életét veszedelemnek teszi ki. A városunk egészségére ügyelő hatósag vegye sorba a kiadó lakásokat, a város közepén levő tisztességesebb külsejiieket is — belül, s a melyik az egészségre veszedelmes, azt ne engedje kiadatni. Mert itt egynémely — és nem is kevés — háziuraknak semmi gondja arra, hogy a kiadó lakás nedves, penészes ne legyen ; hogy távol legyen tőle a sertésól, istálló, baromfirekesz, tragyadomb, szemétgödör és árnyékszék. A legtöbb háziúr csak a lakbért lesi sóvárogva; azzal nem törődnek, hogy a lakás megfelel-e az egészség követelményének és a kén3"elemnek. Természetes, hogy fél év múlva mar megy a becsapott lakó, de hát megy a helyébe a másik — becsapandó. Mit törődnek a lelketlen háziurak azzal, ha a lakó folyton gothösködik, betegeskedik is a lakásban: ha a gyerekek mind ott vesznek is ; mit törődnek azzal, ha soha sem szünetel is a gyerekeket pusztitó járvány városunkban, s ha minden gyereket kihordanak is a temetőbe ?! Annál csendesebb az udvar, a lakás. Csak magas lakásbért kapjanak. Csak javítani ne keljen a lakáson, hogy annál több legyen a haszon. Mert hát •— nagy a házbéradó ! Nagy ? Hat magas a lakbér, magas a házbéradó ís. Alacsony házbérnek alacsony az adója is, tessék hát lejebb szállni. És a háziurak — nem becsülik meg a lakókat. Tisztelet az igazan kevés kivételnek. De a házigazdák a lakókkal szemben ugy viselkednek, mintha nem is drága pénzért, hanem irgalom-kegyelemből tűrnék őket a lakásban. Azt hiszik sokan, hogy mert ők háztulajdoAz oláhok és tótok által lakott havasokon nyoma sincs az ilyen védistállónak. Ha jó idő jár, vidám a barom és gyarapszik. Ha tartós a rossz idő, lesovánkodik, elcsügged, erőtlen lesz, mint a lucskos egér. Fejlődése hetekre megakad. Nyavalyákat kap a gyakori kihűlésektől. Csontja vékony lesz és könnyű. Velője sorvad. Minden tápszert csak a végből dolgoz fel hogy fejlessze testi melegét. Ez a melegfejlesztés: rohamos zsiradék-fogyasztas. Kérődzése nem nyugodt és nem is rendes. Az örökös esőben az ivóvíztől, mely a jó kondicziónál kiváló szerepet játszik, elmegy a kedve. Ellenben az udvarhelymegyei székely pajtákat épit a havasokon, hogy nyáron át legyen hová menekülni a baromnak. Télire a szénáját rakja e pajtába s onnan fuvarozza le szánon a községbe. Ezt a székely nem tanulta sem Svájcztól, sem Tiroltól. Nem is Egán magyarázta meg neki a pajta szükségét. Rájött önmagától a saját intelligencziájánál fogva. Belátta, hogy a havasi legeltefés jó eredményének ez a legelső feltétele. No de hát azért ő székely, hogy az ilyesmire a maga belső ösztöneinél fogva rájöjjön. Ha a székely rovarnak születik vala: bizonyára róla alkották volna meg Darvinék a mimikry-elméletet, melynél fogva némely áHat tartózkodás helyéhez hasonló szint és alakot ölt, hogy ezzel is oltalmazva legyon üldözőitől. Nem meglepő tehát, ha a székely pajtákat épit havasain. Csordája jó állapotban is van, mikor lekerül a havasról. De a rutén nyájak évek előtt siralmasan néztek ki. Soványak voltak, mint a hét szűk esztendő. Tehenére, ökrére, borjára alig ismert rá a rutén. A növendék állat lábszárai megnyúltak, nyaka elvékonyodott szarva, feje nőtt, de teste vézna maradt, majdnem átlátszó, mint egy deszka állvány s csípőjére bátran rá lehetett akasztani a koldus tarisznyát. Horpaczának üregében elfért volna egy kölykező macska. Ehez képest a változás, mióta a két istálló felépült, nagyon meglepő. Láttam különböző községhatárokban fekvő állami bérterületeken egy pár nyájat. Körülbelül tiz nap előtt hajtották le ezeket a havasokról. Egytől-egyig mindenik állat jó karban volt. Gyönyörűséggel néztük ezeket a csordákat. Tülköztek, ugrándoztak, pajkoskodtak. Kövérek voltak, mint megannyi bazsarózsa. «Földig marha* ez, valamennyi — mondám Natolya tiszteletesnek, a ki egyik jobb keze Egánnak. A tájkifejezést nem értette meg mindjárt és udvariasan hallgatott a fővárosi Íróember különös megjegyzésén. Ekkor megmondtam, hogy a székelynek tömött, zömök testű és karcsú lábu állat az ideálja s azt földig marhának hivja. A magasra felnőtt kis, vékony, könnyű testű baromról azt szokta mondani, hogy «sok a lába®. Ezalatt Egán egyedről-egyedre vette az állatokat. Nézte, tapogatta, vizsgálta őket, szakértelemmel és azzal az örömmel, mintha valamennyiben az ő zsebe domborodott volna gömbölyű zacskóvá. «Alig ismertem rá erre a haszontalanra, ugy megnőtt.® «Az a boglyas ugy-e Fedornak volt kiosztva.* «Ez a kis kaczér, no lásd, már vemhes. Igen korán van. Jó a táplálék és véres az állat.* «Kérem feljegyezni felügyelő ur, hogy ezzel ez üszővel nem tartották meg az üzérkedési szabalyt. Ennek még a szüzgulyában lett volna a helye.* «Nézd ezt a medenczét! Látod-e benne az eljövendő generácziók ősfészkét?* Hát még ez a gerincz! Lineázni lehetne vele.* «És itt, ez a tejtükör. Fogadok rá, hogy megadja az évi 3000 litert.® 'Nézd csak ezt a ficzkót, olyan gömbölyű, mint egy cseresznye mag. És ez az apró, sima, fényes szőr, mintha kefélnék mosdatnák, abrakolnak valamennyit.* Mikor aztán ehhez hasonló megjegyzésekkel kigyönyörködte magát, akkor eszébe jutottak a baromvásár-idők s egy kissé elborult. «Milyen legyen ez a vármegye. Még mindig nem eszközölte ki a vásárnapok áttételét. Ezelőtt lekerült a marha a havasokról augusztus közepén. Ehhez voltak szabva e vidéken a vásárnapok is. De most már nem is kell ezeket a napokat tolni szeptember végére és október elejére, mert a barom csak szeptember derekán jőn le a havasról. Milyen jó arakat kaphatna a rutén! Olyan kövér minden állat, mint a spárga. A mészáros is többet adna most, a tenyésztő is. Maholnap be kell kötni ezeket a barmokat és valamennyi megsinli a száraz takarmányt és a pajtalevegőt. A ki akkor adja el, darabonként 20—25 kilóval kevesebb hust ad el. Kérem felügyelő ur, jegyezze föl, hogy szorgalmazzuk meg a dolgot Hagara főispán urnái, a ki melegen érdeklődik az akczió iránt.® «Járt már itt a rétmester? — Eh, Voloczon nincs már neki dolga. Ott be kellett végződni