Magyar Paizs, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-03 / 1. szám

II. év. Zalaegerszeg, 1901. január 3. 1. szám. Egy évre 4 korona Fél évre 2 korona Negyed évre I korona Egyes szám 8 fillér. Hazai dolgok hirdetése féláron: egy oldal 20 K. Szerk.és kiadóhivatal: Wlassics-utcza 23. Szerkeszti és kiadja: BORBÉLY GYÖRGY. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE. Ki a felelős? Munkát! kiáltja a kézműves. Munkát! kiáltja a napszámos. Munkát! kiáltja a diplomás. Műhelyről műhelyre, ajtóról ajtóra jár a munkakereső. Nem akar elesni. Tekin­tetéből ma még hiányzik az elzüllésnek vészes nyoma. Koldulástól tartózkodik. Csak munkát keres. Családja nyomorát nem hordja magával. Legjobb ruhájába öltözik, hogy bizalmat ébreszszen. Munka azonban nincs. Az a fürge, vidám, tolongó élet, mely Budapestet, (s a többi városokat is), derűssé tette, mint egy méhrajt a kikelet sugara, el­tűnt az utczákról. A mozgás naponként hanyatlik. Népszerű boltok ajtóiban nem özönlik a vásáros. Esténkint nem találko­zunk a kőmivesek, ácsok, cserepfedők, kályhások, szobaíestők és napszámosok tömegeivel. Ezelőtt rajzott tőlük az utcza­torkolat. Lépten-nyomon folyt az épít­kezés. Rossz hirek érkeznek a gyárakból is. Hat órára szállították az egyikben a munkaidőt. A kereset ehhez alakult s há­rom korona 20 fiillér helyett egy jó asztalos két korona hatvan fillért szerez. A másikban meghagyták a munkaidőt, de elbocsátottak sok munkást. Nem tud nak nekik dolgot adni. Üzem-redukczió mindenfelé. Ezzel egyidőben a felvidéki kivándorlás naponkint rémesebb alakot ölt. Ez már pusztít, mint a ragály. Ha így tart, faluk, vidékek néptelenednek el Fantasztikus ígéretekkel csalják a hiszékeny népet. Rudolf trónörökös várja őket Braziliában termékeny földdel, ökrökkel, lovakkal, juhnyájjal, cserepes tanyával, gyümölcsös kerttel. Ingyen kapnak mindent. Nem olyan kivándorlási tünet ez, mint az eddigi. Ezelőtt bucsut vett a férfi csa­ládjától, falujától, s ment azzal az elha­tározással, hogy pénzt szerez és vissza­tér. Mihelyt kiválthatja zálogbatett kender­földjét, mindjárt hazajön; mihelyt kifizet­heti adósságát, ott hagyja az újvilágot; mihelyt megveheti azt a parczellát, melyre oly igen vágyik a málos oldalon, azon­nal itt lesz. Ilyen elhatározással mentek eddig. De most eladja mindenét. Megválik telkétől, házától, rétjétől. A vén diófától, a templom tornyától. A patakmalomtól, a temetőtől, az erdőtől. Mindent itthágy. Azonban viszi a családját. A feleségét, ha még' oly vézna is. a gyermekét, ha még" oly kisded is. Ez már nem vándorlás: ez költözködés. Ennél is több. Ez hon­keresés. Mit jelent mindez? Azt jelenti látszólag, hogy Magyarország nem képes saját gyermekeit eltartani. A munkásnak nem tud munkát, a hajlék­talannak hajlékot, az éhezőnek kenyeret adni. Ezenközben pedig eladjuk a külföldnek a gabonát, a vágó marhát, a kövér sertést, | az ürüt. Élelmiszerünk van tehát elegendő. Még" fölösleges va n- Hiszen eladunk O O belőle több száz millió értéket. Viszont vásároljuk a külföld iparczik­keit. Vagyis munkával látjuk el a külföl­det, mert mikor vásárlunk, akkor volta- | képen nem a nyers anyagot, hanem a munkát vesszük meg. ErfS^STJl^pénzünk is van elegendő. Sőt fölösleges is van. Hiszen a külföldre küldünk sok száz millió forintot iparczikkekért. Ha itthon maradna az a tápszer-fölös­leg, mely a külföldre özönlik: volna-e köztünk éhező ember? Ha itthon maradna az a pénzíölösleg, melylyel a külföldi munkát fizetjük: szen­vedne-e népünk munkahiány miatt? Nem igaz tehát, hogy Magyarország képtelen saját gyermekeit eltartani. El­tarthatná jólétben, megelégedésben, bol­dogságban, ha arra volna berendezve, eltökélve, szervezve. A vezérek nem igazi hivatással fogtak föladatukhoz, ha­nem gondatlan hiúsággal. Agyvelejük­ben nem konstruálták meg az önczélu országot. Nem előre néztek, hanem fölfelé. Az állam igénye rohamosan fokozódott. Teherviselési képességünk fokozása nem állott ezzel arányban. Elmulasztották nem­zetünket produktív munkára szervezni. Czimek és ordók csecsebecséivel a hiú­ságot fejlesztették és a fényűzést; a párt­uralmi viszketeggel a demoralizácziót. De polgárt nem neveltek. A mi volt, azt kiölték. Megrohanták és agyonverték önzérzetét. Ráeresztették az osztrák ipar versenyét és szegénységbe kergették. Függővé tették az országot Ausztriától és függésbe hozták az egyént a hata­lomtól. A nemzeti produktivitást a kereseti források legtermékenyebb ágában vissza­szorították. Csirájában fojtották meg a Zászlóavatásra. — Egy iparos ifjúsági körnek. — Volt egy fiúcska, rongyos, vézna gyermek, Ki — mint beszélik - • porban születék, Kit nem fogadtak be nagy uri termek. Mit is keresne ott ily csőcselek ? Utszéleken hált. A föld volt az ágya, És takarója az égboltozat . . . Csak álmaiban teljesült a vágya, Mely tenni készült szépet, nagyokat! . . . Rongyos ruhában, téli éjszakában, A gazdagok szalmája közt aludt ; Majd holtra fáradt nyári forróságon, De ment, a mig csak volt előtte ut. A merre járt, seholsem ismerék meg, Pirulva koldult száraz kenyeret. Sokszor kilökték, hi-z ily csőcseléknek Korbács valú, nem könyör, szeretet ! Ismerni vágyott, hogy a lelke mélyén A sejtelmek zsibongó halmazát Elernyedetlen vas-szorgalma révén, Erős tudássá alkothassa át. És kóborolt. Bejárta félvilágot, Tűrt éhezett, de mindenütt tanult; Majd felkereste, a hol napvilágot Látott először, azt a kis falut. És dolgozott. Kérgesre tört kezében Nagy alkotásra lett erős a vas . . . Ki volt ez ifjú ? Tovább nem mesélem : Magyar iparos ifjú te vagy az ! Jusson eszedbe, hogy elődeidnek, Mily kin-keserves volt életsora I Hányszor eredtek fájó könnyeik meg, Hányszor veré a balsors ostora I Félre sötét kép! Szebb jövőbe látok: Régi remények teljesülnek itt : Az úttörők lelkét betöltő álmok Valóra váltak mind egytöl-egyig. Vándorapáink botja, mit az utszél Füzeséből tört, ma zászlónk nyele, Melyen aranyos selymet lenget a szél . . . Regés valóság ! Igazi rege ! Magyar hazám iparos ifjúsága ! Zászlód alatt szívből köszöntelek ! Akár hová vet a balsors viszálya : Magyar mivoltod soha ne feledd ! A kéz mit épit, a szerszám mit alkot, Büszkén Ivrdesse magyar mesterét ! A Kárpát ormok, az Adria partok Egé^z világnak kiáltsák nevét ! A lét harczában, népek versenyében Porondra szólit minket is a kürt : Mutassátok meg, hogy a sas fészkében Nem gyáva bagoly, büszke szárnyas ült. Kibontja szárnyát, fel magasba csapván. Követni bátran nemes sasfiak ! A gyáva marad a térnek alantján, Mit ellödöznek lesre szállt nyilak. Im itt a zászló ! A kar, mely kibontá, Legyen erős a vészben tartani! Ne tépje szét a szélvész izzé-porrá, Tartsanak össze gyönge szálai 1 Alatta munka dolgozzék serényen, Közös akarat edzze meg a kart 1 Az áldás fénye ragyogjon e népen ! S te Isten ! — áldd meg a magyar ipart! Farkas Antal. A sárga zongora. (Igaz történet.) Gyönyörű park közepén, állt a szép kas­tély, melynek erkély ablakára ép a nyári nap forró sugarai oda tűztek. A zöld redőnyök le voltak eresztve. Egy rezgő fénysugár mégis utat tört magának a keskeny redőzet között és lopva surrant a sárgára fényezett zongora nyitott födelére. Fekete hajú, fehér arczú, karcsú leányka ült a zongora mellett. Finom újjai sebesen végig futottak a billentyűkön. Álmatag nagy szemei tévedezve bolyongtak a padmaly aranyozott freskóin, Néhány fu­tam után, rázendített a «Balaton háborgá­sára* . . . Játékközben, éj sötét szemében lángra lob­bantak az érzelmek és a zenéből is kihallatszott, mint kezd eleinte csak halk morajjal, hábo­rogni a «magyar tenger», s mindegyre maga­sabbra veti a hullámait és végre kitör a vihar, egész erejével dühöng és hullámsírba temeti a csónakot és a halászt . . . Kebelében is így kitört a szenvedélyek vi­hara és romboló, pusztító hatalma élte örö­mét, s minden boldogságát semmivé tevé . . . Ő a gazdag földes úr egyetlen leánya, édes anyját még midőn csak a pólyában volt, már elveszíté. Idegen nevelőnőkre volt bízva. Ezek pedig csak nagy nehezen tudták a szi­laj gyermekei, kit az apja kényeztetett, féken tartani. Végre kisiklott a kezük alól. Szép nagy leány lett belőle, a ki az apja háztartá­sának kedvesen az élére állott. Bajos megjelenése, kedélyes modora, de főleg nagy hozománya igen sok udvarlót cső­dített a házhoz. De ő egyet sem vett komo­lyan számba. Mert a fiatal leányok többnyire elragadó, ideális képeket alkotnak maguknak a lelkükben, képtelen ábrándos eszméket táp­lálnák a férfiakról, az érzelmekről és a világ-

Next

/
Thumbnails
Contents