Magyar Paizs, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-03 / 1. szám

II. év. Zalaegerszeg, 1901. január 3. 1. szám. Egy évre 4 korona Fél évre 2 korona Negyed évre I korona Egyes szám 8 fillér. Hazai dolgok hirdetése féláron: egy oldal 20 K. Szerk.és kiadóhivatal: Wlassics-utcza 23. Szerkeszti és kiadja: BORBÉLY GYÖRGY. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE. Ki a felelős? Munkát! kiáltja a kézműves. Munkát! kiáltja a napszámos. Munkát! kiáltja a diplomás. Műhelyről műhelyre, ajtóról ajtóra jár a munkakereső. Nem akar elesni. Tekintetéből ma még hiányzik az elzüllésnek vészes nyoma. Koldulástól tartózkodik. Csak munkát keres. Családja nyomorát nem hordja magával. Legjobb ruhájába öltözik, hogy bizalmat ébreszszen. Munka azonban nincs. Az a fürge, vidám, tolongó élet, mely Budapestet, (s a többi városokat is), derűssé tette, mint egy méhrajt a kikelet sugara, eltűnt az utczákról. A mozgás naponként hanyatlik. Népszerű boltok ajtóiban nem özönlik a vásáros. Esténkint nem találkozunk a kőmivesek, ácsok, cserepfedők, kályhások, szobaíestők és napszámosok tömegeivel. Ezelőtt rajzott tőlük az utczatorkolat. Lépten-nyomon folyt az építkezés. Rossz hirek érkeznek a gyárakból is. Hat órára szállították az egyikben a munkaidőt. A kereset ehhez alakult s három korona 20 fiillér helyett egy jó asztalos két korona hatvan fillért szerez. A másikban meghagyták a munkaidőt, de elbocsátottak sok munkást. Nem tud nak nekik dolgot adni. Üzem-redukczió mindenfelé. Ezzel egyidőben a felvidéki kivándorlás naponkint rémesebb alakot ölt. Ez már pusztít, mint a ragály. Ha így tart, faluk, vidékek néptelenednek el Fantasztikus ígéretekkel csalják a hiszékeny népet. Rudolf trónörökös várja őket Braziliában termékeny földdel, ökrökkel, lovakkal, juhnyájjal, cserepes tanyával, gyümölcsös kerttel. Ingyen kapnak mindent. Nem olyan kivándorlási tünet ez, mint az eddigi. Ezelőtt bucsut vett a férfi családjától, falujától, s ment azzal az elhatározással, hogy pénzt szerez és visszatér. Mihelyt kiválthatja zálogbatett kenderföldjét, mindjárt hazajön; mihelyt kifizetheti adósságát, ott hagyja az újvilágot; mihelyt megveheti azt a parczellát, melyre oly igen vágyik a málos oldalon, azonnal itt lesz. Ilyen elhatározással mentek eddig. De most eladja mindenét. Megválik telkétől, házától, rétjétől. A vén diófától, a templom tornyától. A patakmalomtól, a temetőtől, az erdőtől. Mindent itthágy. Azonban viszi a családját. A feleségét, ha még' oly vézna is. a gyermekét, ha még" oly kisded is. Ez már nem vándorlás: ez költözködés. Ennél is több. Ez honkeresés. Mit jelent mindez? Azt jelenti látszólag, hogy Magyarország nem képes saját gyermekeit eltartani. A munkásnak nem tud munkát, a hajléktalannak hajlékot, az éhezőnek kenyeret adni. Ezenközben pedig eladjuk a külföldnek a gabonát, a vágó marhát, a kövér sertést, | az ürüt. Élelmiszerünk van tehát elegendő. Még" fölösleges va

n- Hiszen eladunk O O belőle több száz millió értéket. Viszont vásároljuk a külföld iparczikkeit. Vagyis munkával látjuk el a külföldet, mert mikor vásárlunk, akkor volta- | képen nem a nyers anyagot, hanem a munkát vesszük meg. ErfS^STJl^pénzünk is van elegendő. Sőt fölösleges is van. Hiszen a külföldre küldünk sok száz millió forintot iparczikkekért. Ha itthon maradna az a tápszer-fölösleg, mely a külföldre özönlik: volna-e köztünk éhező ember? Ha itthon maradna az a pénzíölösleg, melylyel a külföldi munkát fizetjük: szenvedne-e népünk munkahiány miatt? Nem igaz tehát, hogy Magyarország képtelen saját gyermekeit eltartani. Eltarthatná jólétben, megelégedésben, boldogságban, ha arra volna berendezve, eltökélve, szervezve. A vezérek nem igazi hivatással fogtak föladatukhoz, hanem gondatlan hiúsággal. Agyvelejükben nem konstruálták meg az önczélu országot. Nem előre néztek, hanem fölfelé. Az állam igénye rohamosan fokozódott. Teherviselési képességünk fokozása nem állott ezzel arányban. Elmulasztották nemzetünket produktív munkára szervezni. Czimek és ordók csecsebecséivel a hiúságot fejlesztették és a fényűzést; a párturalmi viszketeggel a demoralizácziót. De polgárt nem neveltek. A mi volt, azt kiölték. Megrohanták és agyonverték önzérzetét. Ráeresztették az osztrák ipar versenyét és szegénységbe kergették. Függővé tették az országot Ausztriától és függésbe hozták az egyént a hatalomtól. A nemzeti produktivitást a kereseti források legtermékenyebb ágában visszaszorították. Csirájában fojtották meg a Zászlóavatásra. — Egy iparos ifjúsági körnek. — Volt egy fiúcska, rongyos, vézna gyermek, Ki — mint beszélik - • porban születék, Kit nem fogadtak be nagy uri termek. Mit is keresne ott ily csőcselek ? Utszéleken hált. A föld volt az ágya, És takarója az égboltozat . . . Csak álmaiban teljesült a vágya, Mely tenni készült szépet, nagyokat! . . . Rongyos ruhában, téli éjszakában, A gazdagok szalmája közt aludt ; Majd holtra fáradt nyári forróságon, De ment, a mig csak volt előtte ut. A merre járt, seholsem ismerék meg, Pirulva koldult száraz kenyeret. Sokszor kilökték, hi-z ily csőcseléknek Korbács valú, nem könyör, szeretet ! Ismerni vágyott, hogy a lelke mélyén A sejtelmek zsibongó halmazát Elernyedetlen vas-szorgalma révén, Erős tudássá alkothassa át. És kóborolt. Bejárta félvilágot, Tűrt éhezett, de mindenütt tanult; Majd felkereste, a hol napvilágot Látott először, azt a kis falut. És dolgozott. Kérgesre tört kezében Nagy alkotásra lett erős a vas . . . Ki volt ez ifjú ? Tovább nem mesélem : Magyar iparos ifjú te vagy az ! Jusson eszedbe, hogy elődeidnek, Mily kin-keserves volt életsora I Hányszor eredtek fájó könnyeik meg, Hányszor veré a balsors ostora I Félre sötét kép! Szebb jövőbe látok: Régi remények teljesülnek itt : Az úttörők lelkét betöltő álmok Valóra váltak mind egytöl-egyig. Vándorapáink botja, mit az utszél Füzeséből tört, ma zászlónk nyele, Melyen aranyos selymet lenget a szél . . . Regés valóság ! Igazi rege ! Magyar hazám iparos ifjúsága ! Zászlód alatt szívből köszöntelek ! Akár hová vet a balsors viszálya : Magyar mivoltod soha ne feledd ! A kéz mit épit, a szerszám mit alkot, Büszkén Ivrdesse magyar mesterét ! A Kárpát ormok, az Adria partok Egé^z világnak kiáltsák nevét ! A lét harczában, népek versenyében Porondra szólit minket is a kürt : Mutassátok meg, hogy a sas fészkében Nem gyáva bagoly, büszke szárnyas ült. Kibontja szárnyát, fel magasba csapván. Követni bátran nemes sasfiak ! A gyáva marad a térnek alantján, Mit ellödöznek lesre szállt nyilak. Im itt a zászló ! A kar, mely kibontá, Legyen erős a vészben tartani! Ne tépje szét a szélvész izzé-porrá, Tartsanak össze gyönge szálai 1 Alatta munka dolgozzék serényen, Közös akarat edzze meg a kart 1 Az áldás fénye ragyogjon e népen ! S te Isten ! — áldd meg a magyar ipart! Farkas Antal. A sárga zongora. (Igaz történet.) Gyönyörű park közepén, állt a szép kastély, melynek erkély ablakára ép a nyári nap forró sugarai oda tűztek. A zöld redőnyök le voltak eresztve. Egy rezgő fénysugár mégis utat tört magának a keskeny redőzet között és lopva surrant a sárgára fényezett zongora nyitott födelére. Fekete hajú, fehér arczú, karcsú leányka ült a zongora mellett. Finom újjai sebesen végig futottak a billentyűkön. Álmatag nagy szemei tévedezve bolyongtak a padmaly aranyozott freskóin, Néhány futam után, rázendített a «Balaton háborgására* . . . Játékközben, éj sötét szemében lángra lobbantak az érzelmek és a zenéből is kihallatszott, mint kezd eleinte csak halk morajjal, háborogni a «magyar tenger», s mindegyre magasabbra veti a hullámait és végre kitör a vihar, egész erejével dühöng és hullámsírba temeti a csónakot és a halászt . . . Kebelében is így kitört a szenvedélyek vihara és romboló, pusztító hatalma élte örömét, s minden boldogságát semmivé tevé . . . Ő a gazdag földes úr egyetlen leánya, édes anyját még midőn csak a pólyában volt, már elveszíté. Idegen nevelőnőkre volt bízva. Ezek pedig csak nagy nehezen tudták a szilaj gyermekei, kit az apja kényeztetett, féken tartani. Végre kisiklott a kezük alól. Szép nagy leány lett belőle, a ki az apja háztartásának kedvesen az élére állott. Bajos megjelenése, kedélyes modora, de főleg nagy hozománya igen sok udvarlót csődített a házhoz. De ő egyet sem vett komolyan számba. Mert a fiatal leányok többnyire elragadó, ideális képeket alkotnak maguknak a lelkükben, képtelen ábrándos eszméket táplálnák a férfiakról, az érzelmekről és a világ-