Magyar Paizs, 1900 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1900-10-25 / 4. szám

1900. október 18. MAGYAR PAIZS 3 A késmárki lenszövőgyárnak is ki kell vinnie árúit, hogy bécsi czégért üssenek rá, akkor aztán minden rendben van. Késmárkon van a hires Thököly-várban még egy kis himzőgyár. Nem látja és nem ismeri a publikum ennek a gyárnak a finom készítményeit sohasem késmarkinak, hanem bécsinek, berlininek, párizsinak. Es így van a dolog bizonyosan a többi gyárral és czéggel, a vidéken és a fővárosban. «De mit bizonyít ez a próza ?» kérdi a levélíró. Azt, hogy a mi iparunk nem olyan elmaradott, mint sokan gondolnák, a mi iparosainknak is van tudásuk, ízlésük és a mi ipari produktumaink is vannak olyanok, mint a külföldiek.» « Mennyi pénz maradhatna itt benn az országban, ha a közönség a hazai készítményeket keresné és a kereskedőt ambicionálná, hogy hazai czikket hozzon forgalomba.» < A sok fuvardíj ide-oda, a feleslegessé váló külföldi kereskedő haszna, a közbeeső jutalékok mind itt maradnának az országban, s olcsóbbá tehetnék az árúkat a fogyasztók számára.» Mert a gyáros nem nyer avval, ha mi drágán vásárolunk. A külföldi kereskedő nyer csupán, fővárosunkat is a felesleges külső közvetítés teszi olyan drágává, meg maga a fogyasztó hazai közönség, melynek igényét nem elégíti ki az, a mi hazai, csak az, a mi bár itt készül, de külföldi keresztelés u'cán kerül nálunk piaezra. «Ha közönségünk meggyőzeti magát arról, hogy a hazai czikkek épen olyan jók, mint a külföldiek, ha azoknak ad előnyt ezek felett, akkor csakhamar lesz nagy iparunk, emelkedni fog az országban a jólét, s gyarapodni fog a vagyon ; kevesebb gondja lesz a társadalomnak a jótékonyság terén, mert a kereseti források szaporodtával kevesebb lesz a segélyre szorult ember és a segély kérő.» Hogy milyen érdekes példákat játszatott le az előítélet, s hogy a hazai terméket milyen nyomorultul kicsinyeljük, levele végén egy csattanós példával igazolja az excellecziásaszszony. Egy vidéki úrhoz megérkeztek a vidéki úri vendégek. A beszélgetésben dicsérték az angol posztót, a londoni czilindert, s a pommery pezsgőt. Jó. Hát a gazda pommeryt tett az asztalra. Bizony remek ez! nincs ennek parja! zúgott — minden torok. Elfogyott, s a házi úr bocsánat kéréssel rakott fel most folytatásul magyar pezsgőt. Na, hat persze hogy nagy külömbség ! vékony dolog ez ahoz képest! mondák a vendégek. — A házi gazda pedig — mit tehetet egyebet, igen jó ízűt kaczagott, s megmondta, hogy hát bizony, az első volt magyar pezsgő, s az utóbbi a pommery. Ez a világosan szóló levél, paradoxonnal élve, szomorúan sötét világot vet a magyar kúzszellemre. S azóta több ilyen mesébe való adat jött már felszínre. Az «Ellenzék» napilapban olvasom, hogy gróf Eszterházy A. egy nagyszerű kocsit vásárolt volt Londonban, s Budapesten Kőlber kocsigyárost ugyancsak kapaczitálta, hogy rajzolja le, vegyen mintát, próbálja meg, hátha ő is tudna legalább megközelítőleg olyan kocsit csinálni, Kőlber mosolygott, s a szekér juhában (itt is eldugva) megmutatta saját nevét. Egy másik mágnás megint csak Angliából hozatott kalapot Pórfi kalapos útján, mert csak ezek a jók. Megtörtént. Idő múlva az úr nem győzte dicsérni a kalapot. Tartós, elegáns, kényelmes, ízléses, szép stb. Am Pórfi most kirukkol, hogy az nem Angliában, kanem Budapesten készült. Az úr most haragos indulattal csalásról, s holmi becsapásról beszélt; hogy mertek az ő fejére tukmálni magyarországi kalapot! Ugy látszik ilyenekkel tele van a mindennapi életünk. Magamtól is mondhatók egy kis példát. Egy vásárló levette a megvett portékáról a magyarhoni czég nevet, mert ez nem imponál. Hiába, ez már nem egyeseknek a hibája. Ez a felfogásnak, a közhangulatnak, a közszellemnek a bűne. Mit bizonyítnak ezek az adatok ? Nem csak azt bizonyítják : hogy mi nem pártoljuk a hazai ipart, a honi munkát, hanem rámutatnak ezek az adatok a nem pártolásnak az okára is : azt bizonyítják ezek az adatok, hogy mi félszeg müveitek vagyunk, önbizalmatlanok, előítéletesek, «hiúság rabjai», ítéletre képtelenek feszengő és feszelgő uracskák vagyunk, s bizony komolyan nem is hazafias emberek. Különös ebben a viszonyban a hazafiasság szónak a fogalma. Ha azt mondanám valamely egyes embernek, hogy hazafiatlan, nem tudori, nem kerülne e pofozkodásra a dolog. S ha egy város vagy egy vidék közönségének mondanám azt: még súlyosabb neheztelés zúdulna rám, külömb a menykö csapásnál. Győr város lakosságáról is azt állítja saját törvényhatósága, hogy a múltban is, jelenben is, ismeri a hazafias kötelességet az árúczikkek vásárlásánál. Pedig Győr város sem külömb a diákné vásznánál. Nem jobb, nem ; a nyugoti vármegyék, a dunántúliak, Zalamegyét sem, Egerszeget sem véve ki, nagy mértékben hozzá járulnak ahoz, hogy évenként 5—600 millió frt, vagy kétennyi korona menjen ki az országból idegen portékákért. És ez azért van, mert itt nyugaton közelebb vagyunk Ausztriához, s nagyobb a czivilizácziónk (!) Szeretném, ha valaki a czáfolatába kezdene. Hogy czáfolná meg nekem valaki vagy a hazafiatlanság vádját, vagy a czivilizáczió dicsőítését (!) Egyúttal talán azt is megezáfolná nekünk, hogy iparosaink, már t. i. a kisebbek, még inkább kisebbednek, fogynak, apadnak, sülyednek, szegényednek. Szeretném, ha ebben a dologban egy gyakorlatilag és elméletileg jártas ember magyarázgatná nekünk, hogy a mai honi kereskedelem numerálása és ponderálása milyen viszonyban van a mai honi iparosaink numerálásához és ponderálásához. Én úgy látom, hogy — legalább a mi városunkban — a kereskedők szaporodnak, s az iparosok fogynak. Mi okozza ezt ? És mit eredményez ez ? Nem vagyok szakértő, de azt az egyet tudom, hogy ez az állapot nem használ a honi iparnak. Ez a gondolat mélyebbre és többágú gondolatra vezet. Ezt itt félbehagyom. Gondolkozom a hazai termény és ipar pártolásának három számottevő tényezőjéről. Első az iparos, s az ő munkája és a honi termény. Ezt kell pártolnunk. De osztályozzunk. A mi nincs, azt nem pártolhatom, s nem vásárolhatom meg. Ez a legnagyobb ellenvetés. Ha a gyomorfájásra a mi országunk nem terem gyógyító vizet, jól teszi az orvos, ha külföldi fürdőbe küld. De csakis ilyen feltétel alatt. Néhány évvel ezelőtt Angliából kellett bicziklit vennem, mert nálunk nem volt. Sőt másodszor, akkor sem nevezhetnének hazafiatlannak, ha akár jobb portékáért, akár olcsóbb portékáért megyek külföldre. Mert az is ellenvetés másodiknak, hogy a mi iparosaink nem versenyezhetnek a külföldiekkel. Hogy ennek hányféle és miféle okai vannak, s hogy ezer esztendő alatt miért nem fejlődhetett erős önálló ipar minden téren — mindez más kérdés. De az állítás nagymértékben igaz. — Csakhogy mégsem igaz minden részletben. Mit mondanak a miniszterné levelének adatai ? Mit bizonyítanak a kefék, a a pezsgők, a Kőlber szekerei és a Pórfi kalapjai ? Lám nekünk mégsem kellenek ezek. A magyar ipar fejlettségének, kelendőtlenségének, s nem pártolásának legkevésbbé okai az iparosok. Nagyobb felelősség hárúl a második nagy tényezőre, a kereskedőségre. Sőt a Bartha Miklós levelében legerősebben erre zúdulnak a neheztelő okok. A hazafias kereskedőnek magyar iparossal kellene összeköttetésben lennie, ezt kellene ellátnia tanacsadásaival, s ennek a készétményeit kellene átvennie. Nem teszi. Külföldről hoz némelyik drágát és jót, a másik olcsót és rongyot. Itthon mindenik borsos lesz . . . Miért ne ? Ha ez így jó. A kereskedőnek magyar gyártmányt kellene ajánlania vevője előtt. Nem teszi. Sőt hivalkodással mutogatja, hogy ez meg ez bécsi készülék. Tehát háromszorta drágább. Miért ne ? Ha a közönség így szereti. Nehéz dolog a Bartha Miklós szavát nem helyeselni, de mégis azt hiszem, hogy nem a kereskedő tartozik nagyobb, felelősséggel. A gyakorlati életből tudjuk, hogy a kereskedő élettörvényének első paragrafusa a pénz. Ha a közönség hazafiatlan, ő nem kötelezhető hazafiasságra; ha a közönség esztelen, ő nem bolond, hogy ő is szamár legyen. O okos. De egyik esetben sem áll be praeczeptornak, hogy oktassa a népet hazafiságra, s tanítsa okosságra. Az ő törvénye az, hogy hozzon Bécsből minél olcsóbb portékát, s adja el minél drágábban. A harmadik nagy tényező a közönség. Itt van a betegség főoka, itt kell kezdeni az orvoslást is. A közönség, mint egy megmozdult tenger, nyomul a kereskedőre, s honi terményt és magyar készítményt kér. A kereskedő ráhenezedik az iparosra, s majdnem kényszeríti, hogy dolgozzék. De ilyenkor nem is kell nagy kényszer. A közönség a beteg. Hígvelejű. Egy jómódú alföldi asszonyról mondja egy ismerős, hogy kendőt vásárolt a boltban. Négy forintost mutat a boltos. Hát drágább nincs ? Van. S ekkor elővesz egy négyforintost, más színűt. Hát ez mennyi? Ez 15 frt. Na, ez jobbacska ; de adjon, ha van, drágábbat. Most elővesz a kereskedő egy 3 forintost, de más színűt. Hát ez mennyi ? 25 frt. Na, ez már megjárja. S megvette. Hát még ha avval is megtoldja a boltos, hogy külföldi nemes portéka! Erre szikrázik ám még a magyar hiúságnak a szeme. A közönségben van az ízléstelenség. Csak nézze meg valaki, s gondolkozzék rajta, mit árulnak itt Zalaegerszegen országos vásárok alkalmával a piaezon vagy öt év óta. Valami okos ember lehet, kifeszíti a sátrat, s a mit a bécsi szemétdombon összeszedhetett, azt itt mint eladja: csak hét, csak tizenhét, csak huszonhét krajezárokért. De a finomabb dolgokat, pl. egy-egy festékkel bemázolt papirost fácskákra feszítve, mely olyan mint a denevér szárnya ; mar egy, két, három koronáért adja el, csak győzze, mert a tömeg őrülten tapodja le egymást érette, hogy otthon, előkelő házában a falra szegezze — díszítményül. A közönségben van a hazafiatlanság betegsége. Magyarországon van papírgyár, de azt hiszem, nem fejlődik, mert a kutya sem veszi. Papirpoltjainkban Trade-Mark-os leveleket veszünk A gyufát magyar ember találta fel. Meg is halt szegény éhen. Van gyárunk is — Parajdon (most Kolozsvárt, Szegeden, Győrött, Szombathelyt stb.), s egy igen fejlett Temesvárt, mely utóbbiaz Émkével is összeköttetésben van. De a mi számunkra Augsburgban, Linzben, s Isten tudja még, hol készítik a gyufát. A tokjára ráfestik a magyar szabadság-szobrot, a budai honvédemléket, az aradi vértanukat, s Kossuth Lajost, hogy lelkesedjünk! Az augsburgi gyár jót akar magának is, nekünk is. A mit Angliába küld, arra biztosan a Nelson szobrát festi; s a bastille-omladékkal a francziának kedveskednék, ha ugyan ott elfogadnák. Ha végig járom a zalaegerszegi boltokat, találhatok 15—20 féle gyufát, de magyar gyártmányt nem, s az én egyedüli kedvemért egyik sem szerez sem Parajdról, sem Temesvárról, hiába mondom, hogy ez a legjobb svéd gyu-' fával versenyez, s azonkívül kétszeresen szolgálja a hazafiságot. Mit értek én a gyufáké- l reskedéshez ? A közönségben van a baj. A közönség csinálja a törvényt, hogy nem is úri asszony, a ki nem Olmützből hozatja a süteményt. Mert az a finom. S még szerfölött olcsó ! alig kerül két-három krajezárba egy-egy darab. Pedig nézzünk csak szemébe ennek az olcsóságnak. Abból a lisztből, a mennyiből a zalaegerszegi gazdasszony egy töpörtüs pogácsát készít, s a mely megér két-három krajezárt: abból a lisztmennyiségből az olmützi pogácsás persze széllel bélelve csinál 10 — 15 lapítót, s kap érette 20—30 krajezárt, ha nem többet. S a dunántúli asszonyoknak ez olcsó portéka! Szegény Magyarország, a te földed talán nem terem gabonát, tiszta búzát, hófehér lisztet, vagy nem laknak földeden magyar asszonyok, kik pogácsát süssenek férjeiknek, uraiknak. A közszellemben van a betegség; az esztelen hiúság, a renyhe és feszelgő uraskodás, s a könnyelmű és hazafiatlan nembánomság. A közönséget kell legeslegelőbb erős öntií'-