Magyar Paizs, 1900 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1900-10-18 / 3. szám

2 MAGTAR PAIZS 1900. október 11. kereskedő vagy iparos, annál nagyobb hát­rányban van az ügyes vigéczczel szemben. Jóravaló kereskedőnél és iparosnál a becsü­let nemcsak a lelkiismeret kérdése, hanem életszükség. A vigécz életviszonyai más természetűek. Ő csak úgy boldogul, ha portékáját különb­nek és olcsóbbnak tünteti föl, mint a milyen a helyi boltokban és műhelyekben kapható. A magáét tehát dicséri, a másét gáncsolja. Dicséretben és gáncsban határt nem ismer. Mestersége a szerénytelenségnek le nem írható dimenzióit fejti ki lelkületében. A hideg tartózkodástól a durva kiutasításig: a fogad­tatásnak összes skáláit átéli mindennap. Az a sokszor ismétlődő megalázás edzetté teszi őt a bárttalmak elviselésére. Eleteive lesz, hogy pénzért mindent eltűrjön és mindent megcsi­náljon. Külön fajsajátságok keletkeznek benne. A szégyenérzetnek minden zománcza levásik róla. Tolakodik, mert nem szégyelli magát. Hazudik, mert nem szégyelli magát Csal, mert nem szégyelli magát. Jól mondta Mezei Mór képviselő úr tegnap a Házban, hogy ez igen fáradtságos és nehéz kenyérkereset. És jól is tette, hogy nem a gyűlölködés hangján beszélt róluk. Mert eze­ket nem gyűlölni, hanem szánni kell. Mert igaza van, hogy a vigécz mestersége nehéz és fáradtságos. Az is igaz, hogy ezzel a mesterséggel keres kenyeret. De szívbeli jóságunk nem terjed annyira, hogy kárttevő mesterségeket kultiváljon a törvényhozás. Bizony nem könnyebb a futóbetyár kenyér­keresete sem. Megindító beszédet lehethe erről is tartani. Népköltésünknek idevonatkozólag van egynéhány igazán fölséges vonása: Nyirkos föld az ágya, kőből a párnája; előtte a határ, utána a zsandár. De védelmük még­sem törvényhozói feladat. Sőt örvendenünk kell, hogy pusztáink megtisztultak e garázda dologkerülőktől.® A törvényhozás most az ilyen gyűjtők­ről tanácskozik. S mindenki látja, a ki akarja, hogy ha ezeket leszorítják a tér­ről : a hazai kereskedésnek, az iparos­nak és a nagy közönségnek a javára teszik. Borbély György. Ad hoc . . . Európa idegen elemei közé beékelve lévén, hazánkban természetszerűleg az idegen művelt­ség és külbefolyás mindent nivelláló árama, mint valamely sziget partján a tenger hódító hulláma, veszélyes arányokat öltve mindin­kább nagyobb foglalásokat tett, s köz- és magánéletünk szellemében és mozzanataiban nemzeti jellegzetességünk rovására ijesztően terjedni, társadalmunk terén ellenállhatlan erő­vel előnyomulni látszik. A korunkat jellemző világpolgáriasodás és nemzetközi törekvések iránya általánosan a nemzetiségek jellege ellen fordul, s letörli róluk eredetiségüknek zománczát. De különösen reánk, magyarokra nézve veszedelmes ezen ténykörülmény, mivel ne­künk megvan ama természettől nyert, lovagias és előzékeny természetünk, melynél fogva könnyen hasonulva és szívesen alkalmazkodva hovatovább acclimatizálódunk az újdonság in­gerével ható ismeretlen légkörben, s abban csakhamar meghonosodva, készséges médiu­mokká válunk az idegen befolyás érvényesü­lésének. Noha a múltban nemzetünket fenyegető any­nyi veszélyből Phőnix-ként megújhodva ke­rültünk ki és megtartottuk függetlenségünket, okszerűtlen tehát jelenben önkéntes meghó­dolásunk a hatalmaskodó kosmopolitismus be­folyásának. Ma már amúgy is sikeresen versenyezhe­tünk a szomszéd nemzetek átlagos műveltségi haladottságával, sőt némely dolgokban felül is multuk őket. Büszkék lehetünk nyelvünk magas fejlődött­ségére, irodalmunk és művészetünk haladásá­ra, elismerést aratott iparunk és kézművésze­tünk eredményeire, és büszkék lehettünk egy­kori nemzeti szokásaink, erkölcseink nemes egyszerűségére, eredeti honi viseletünk szép és jó ízlésről tanúskodó divatjára. Sajnos, mégis mindenben észlelhető a kül­földi ipar és termékeknek divattá vált párto­lása, az idegen szokásoknak vak utánzása, a mások ízlésének lázas követése, s ez ama tit­kos ellenség, mely, mint a földalatti láthatlan vízár észrevétlenül mossa alá a biztosnak hitt talajt in quo vivimus, movemur et sumus — vagy mint parányi féreg a fa kérge alatt las­san, lassan végzi romboló munkáját. . . Az igénytelen szú ernyedetlen őrlcse hatal­mas szálfákat, egész épületeket dönt romba, s az ártatlan vízcsepp csendes hullása sziklá­kat repeszt s mély barlangokat váj a kő ke­belébe. Láthatlan ellenséggel azonban nem kelhet harezra az ember, de — védekezhetik ellene! Nem fegyver kell tehát ide, hanem paizs, melynek szilárdságán megtörik az ellenséges külbefolyás hatalma, melynek védelmében haladhatunk ugyan a korral és lépést tartha­tunk a civilisatio követelményeivel, de önnálóan, saját erőnk- és emberségünkből kifolyólag fo­gunk fejlődhetni és nagyra nőni az ősi erény és erkölcs, — magyar ipar- és kereskedel­münk, szellemi és anyagi termékeink dicső fel­virágzásán, mert van elég tehetségünk, képes­ségünk, alkalmunk a legmagasabb czélok elér­hetésére. A mint a tapasztalat legújabban is tanú­sítja: a külföld elismerést, kitüntetést szavaz meg a magyar érdemnek, s mi itthon elége­detlenkedünk, gyalázzuk, szidalmazzuk, kiseb­bítjük azt, a mi a mienk! Rajongva ábrándozunk idegen országok ter­mészeti szépségei, szokásai, intézményei és viszonyairól, figyelmen kívül hagyva, hogy : jó lehet ugyan mindenütt, de legjobb — itthon ! Miért öltözködünk párisi divat szerint, mikor olyan bájoló szép volt egykor a magyar viselet? «Süddeutsche Küche* sze­rint miért étkezünk, mikor a magyar konyha az elismert legjobb ? Extra finest-glaced--pa­per-on irunk, mikor itt van viághírű hermándi papírgyárunk ; külföldi fürdőkben üdülünk, mi­kor hazánk bővelkedik a hatásosabbnál hatá­sosabb gyógyforrásokban ; idegen irodalmat pátolunk, mikor annyi szellemi kincscsel bő­velkedünk saját Íróink remek műveiben; és sokszor 3—4 nyelven társalgunk, midőn, saj­nos honi szép, zengzetes nyelvünk sajátossá­gait sem ismerve, egyebek közt, mondjuk csak p. o. az ikes igék helyes használatával sem vagyunk tisztában ! ! ! Ideje bizony, hogy a fásultság és lelkesülni nem tudó mai kor ezen közönyéből felocsúdva, a mindinkább elharapódzó félszegségek, kül­befolyások és fenyegető veszélyek invasiója ellen mozgalmat indítandó, közös védelmi szövetségre lépjenek mindazok, a kik a haza és nemr.et sorsát szivükön viselik. Az eszkö­zök e nagy czél elérésének küzdelmében le­hetnek gyengék, gyarlók, elégtelenek bár, hű kitartás és lankadatlan lelkesültség mellett biztos a siker. A legcsekélyebbnek látszó hozzájárulás, a legszerényebb áldozat is, ha jó szívvel-lélekkel járulunk a szent ügy oltárához, leróni vele hazafias adónkat, meg fogja hozni nemes gyü­mölcseit. Azért igaz honleányi örömmel ödvözlöm a „Magyar Paizs" példányainak megjelené­sét, mint becses eszközét és hathatós ténye­zőjét a nemzetünket megoltalmazó védintéz­kedés komoly czéljának. Legyen pályafutása Térjünk immár a fodor vászonra. Fodor vá­szon ! Ebben a pár szóban benne van a kalo­taszegi háziipar jövőjében vetett minden hitem. Ezt az érdekes speczialitást nem tudjuk más vidéken készíteni, ezért kell itt a kenderipart kifejteni, hogy lehessen a külföld kívánságának megfelelni, mert a külföld igazán kívánja a fo­dorvásznat, Amerika kapva-kap rajta ; a na­pokban is nagyobb mennyiségben kértek, de nem volt honnan küldeni. Teck Mary her­czegnő, midőn kelengyéjébe kalotaszegi var­rottast kapott, a fodorvásznat tüntette ki min­denek felett s egyáltalán az angol, a ki tudja, hogy mi a jó és szép együtt, mindig fodor­vásznon való varrottast kér. Egy angol lordnak, Fitzwiliánnak, a termeibe gr.Teleki Sándorné vezette be a kalotaszegi var­rottast s azóta a Milady sokkal több fodorvász­nat kér, mint varottast. És hogy a fodorvászon szép is, eredeti is, tartós is, azt már nem ta­gadhatja senki, én pedig hiszem és vallom a fodorvászon jövőjét. Igaz, hogy a nép sokkal szívesebben varr a jóval ritkább szepességi vászonra, de azért csak kivarja a fodorvásznat is, kivált mikor eladó vászna van, azt úgy ki­nálja, <inkább visszavállalom kivarrásras, A kis leanyokat pedig éppen fodorvásznon taníttatom a «szálvonás»-ra, hadd szokják meg előbb ezen. Van a szomszédomban kétfelől két kis paraszt leány, unokatestvérek, s mind a kettő unokája annak az öreg bonyának, a kiről már többször írtam és a kit úgy mutattam be Munkácsy­nak, mint állandó modellemet. A kis leányok — egyik kilencz, a másik tiz éves, — kará­csony táján így állítottak be hozzám: — Azt hallók instálom, hogy van egy régi ujjvarrás, mi is szeretnők megtanulni. — Kicsik vagytok ti még arra, maradjatok csak a kis tulipános mellett, azt már jól tud­játok és sok pénzecskét is szereztetek vele. Szorgalmas, jó kis lányok vagytok szeretlek is. Ugy is van. Ezek az apróságok, a mint haza­jönnek az iskolából, neki esnek a varrásnak és éjfélekig görnyednek szegénykék. Ezt meg is tiltottam nekik azon büntetés terhe alatt, hogy a melyik tiz óránál tovább marad fen, az nem kap tőlem piros almát. A korosabb, Kovács Erzsi, megrázza a vállacskáját és egész határozottan adja tudtomra, hogy neki meg kell azt az ujrégi varrást tanulni, mert szük­séges a pénz csizmára, fersingre. 1 Úgy a szi­vembe kapott ennek a gyermeknek a beszéde .. . Nos aztan a kis Kovács Erzsi és Kovács Kata immár varrja a szálvonást. Ott van a minták között mind a kettőnek a munkája. Mekkora haladás ez, a kezdethez hasonlítva. Akkor előbb ajándékkal kecsegtettem, kalács­csal kínálgattam, a kiket vissza akartam tanít­tatni ősanyáik munkájára és akkor is úgy vették, mintha nekem csinálnának azzal valami szíves­séget. No, varrnak most édes örömest, csak legyen a ki fizesse a munkájokat. Az 1885-iki orsz. kiállítás után pár évig egyedül csak én adtam munkát az egész vidék népének, más senki sem varratott, a minthogy üzletnek az rossz is lett volna akkor. Később, a már elegyengetett útakon, többen bele fog­tak, s most már minden faluban varratnak a korcsmárosok, néhány Kati néne és Bánffy­Hunyadon többen. Azt talán felesleges is felemlíteni, hogy a legtöbb munkát most is csak én adom az én népemnek, a miről egyebek mellett tanúságot 1 Szoknya. Szerk. tesz a keresk. muzeumban elhelyezett, felette nagy tömeg varrottas ; mintegy ennyi van még Londonban Flayfairnél, egy par fürdőn és az országban sok derék úrnőnél, a kik még mindig buzgó terjesztői a varrottasoknak. És van ide­haza egy olyan óriás tömeg remek munka, melybe egész gyönyörűséggel bele merült dr. Kovács Gyula kir tanácsos, midőn a napokban kiválasztotta azokat a darabokat, melyeknek bemutatásához segédkezet fog nyújtani annak a fővárosi úrnőnek, a kit idehaza úgy emleget a nép <a mi úri asszonyunk* ; teszen még hozzá valamit, de azt már hiába írnám le, mert a mint ismerem a mi úri asszonyunkat, úgy sem mondaná meg önöknek. Az utóbbi időben a kereskedelmi muzeum is nagy sikerrel terjeszti a kalotaszegi varrot­tast, melynél szebbet, tartósabbat s nehezebb, munkájut nem termel egy háziipar sem. De nincs szándékomban egyik vidék munkáját a másik fölé emelni, a másik rovására dicsérni. Bár lelne piaezra valamennyi, mert az az igaz, hogy a ki pénzért dolgozik, az ra is van arra szorulva; a szegény ember minden vidéken szegény ember, kinek csorát a jó isten bírja». — Hej! instálom, sokat fúr az a kis tű, mig felszántja a vásznat! De mit csináljon a szegény ? Mondja a kalotaszegi asszony. Hát ezek a kilencz, tiz éves leánykák el­hagynák-e gyermekjátékaikat: a jó téli csiszon­kát, a tavaszi labdát, a nyári mezőt, vagy a mint ők mondják «árrabé»-t, hol a szőlők kö­zén vad virág, az aljban pedig gyümölcs terem, ha nem kellene a pénz csizmára, fersingre ? . . . Bánffy-Hunyad. Gyarmati Zsigáné.

Next

/
Thumbnails
Contents