Magyar Katonaujság, 1942 (5. évfolyam, 4-28. szám)
1942-05-29 / 22. szám
iá. OLDAL nAQYAR KMTONAUJSAti 1942 MÁJUS 29. A japán hősiesség titka a japán katona lelkében él! Minden megdicsőült japán hős résztvesz az örök földi béke kialakításában Csodálkozva figyel fel az egész világ azokra a katonai és tengeri győzelmekre, amiket a távolkelet hadszínterein a japán hadsereg és flotta egymás után vívott ki az angolszász demokráciákkal szemben: csatahajók, repülőgépanyahajók egész sorának elsüllyesztése, Hong-kong, Szingapúr, Jáva, Burma elfoglalása elképzelhetetlenül rövid idő alatt és hihetetlen távolságban az anyaországi utánpótlási gócoktól. Ellenség és jóbarát egyaránt meglepődött a sorozatos sikerek egymásutánján. Felvetődik a kérdés, mi a japán győzelmek titka? Mi a titka a megverhetetlen japán hadsereg hősiességének? A japán sikerek titka nemcsak a kitűnő felszereltségben, a vezetés fölényében, hanem elsősorban a japán katonáit — tisztek és közlegények — lelkében rejtőzikl A japán katona lelke, jelleme, végsőkre kész, áldozatos hazaszeretete, a császár iránti hűsége az a döntő tényező, amely az angolszász világhataknak minden anyagi felszereltsége, végtelen számú hadereje, erődítményei és csatahajói ellenében eddig is és a jövőben is a győzedeknet mindenkor biztosítja. Á hősök hivatása A japánok ősi vallása, a sintoizmus szerint ugyanis minden férfi, aki életében becsülettel szolgálta császárát és ezzel egyúttal hazáját is, ha hősi halált hal, a másvilágon részévé lesz magának az istenségnek. Vallásuknak lényege tehát a meghaltaknak, az elesetteknek, tehát az ősöknek, az elődöknek tisztelete, akik nem múltak el nyom nélkül e földi világból, hanem továbbra is és szakadatlanul jelen vannak körülöttük a napfényben, a szellőben, az esőben és a termőföld erejében. A japánok őshite szerint az istenség feladata az emberiség számára a földön boldogságot, örök békét és megelégedettséget biztosítani. Ennek a feladatnak a teljesítésében minden meghalt hős résztvesz: ők küldik a felhőket, hogy megáztassák a rizsföldeket, ők csalják ki a napsugarat, hogy megérlelje a kalászt, ők borzolják fel a tenger hullámait, hogy szellő suhanjon végig a gyümölcsrengetegeken, megtermékenyítve a virágokat és így ők azok, az ősök, a hősi halált halt vitézek, akik haláluk után is biztosítják a föld örök termőerejét és gazdagságát az élők részére. Így kapcsolódik egybe szent és szétszakíthatatlan lánccá a halhatatlan nemzet egyetemessége a múlt és jelen, a jelen és a jövő, az ősök és az élők, az apák és gyermekek. Ez utóbbiak épp ezért olyan tiszteletben tartják szülőiket, mint sehol másutt a világon. Az elesett katona tehát továbbra is, örök munkával működik közre a nemzet és ország szakadatlanul folyó kiépítésében, amelyben nincsen soha megállás. A pogány japánok éppúgy hisznek a halhatatlanságban, mint mi, keresztények. Szerintük az élet és a halál csak két különnemű formája a létnek. A halál nem bontja meg a mindenség szépre és jóra törekvő harmóniáját, csak új feladatok teljesítésére nyit utat a kiválasztott hősök számára. Egyén és közösség Abban az új Európában, amelynek megvalósításáért most annyi munka, veríték, vér, könny és harc folyik, csak most kezd előtérbe nyomulni a «közössége érdeke — az regjén» érdekének eddigi figyelembevételével szemben. Japánban a közösség-tudat évezredes építő tényezője birodalmuknak. A japánok nem individualisták. Szerintük senkisem önálló egész, csak kis része a nagy mindenségben. A főerény tehát, hogy a leggyöngébb, a legparányibb részecske is közreműködjék az egésznek munkájában. Ennek a közreműködésnek pedig olyannak kell lennie, hogy hathatósan biztosítani tudja az egész harmóniáját. Feladatát mindenkinek teljes erejével, ellentmondás nélkül, minden áldozatra és lemondásra készen kell teljesíteni. Ebből a princípiumból alakult ki a híressé vált japán lovagi szellem: a busidó. Mi az a busidó? A japán nemes embernek, a szamurai-nak becsületkódexe. Az angol «gentleman», a görög «kalokaiagathosz» szóval fejezte ki ezt a fogalmat; mi leginkább azzal tudnánk visszaadni ennek a kifejezésnek az értelmét, hogy — talpig férfi. A japán nevelés a lovagkor óta a busidó eszméjének a fiatalság leikébe való ültetésén fáradozik. Testben és lélekben kiváló férfiakat alakítani, ez a japán nevelő célkitűzése. A tanítás rendjében a testedzés és a lélek formálása, a jellem alakítása egyforma súllyal szerepel. Mindannyian olvashattuk azt a beszámolót, amely a japán pilóták kiképzési rendjéről adott számot. E szerint a hat éven át tartó tanfolyam, első két esztendejét csak a jellemalakításra, a szív, lélek jés akarat fegyelmezésére fordítják. Ennek a jel- Uemképzésnek eredménye a japánok számunkra hiihetetlennek tűnő fegyelmezettsége. A japán em- 1 bér kissé örökké mosolygós arcán és szemében nemigen látszik meg a fájdalom, a félelem, vagy a kitörő öröm jele. Már kisgyermek korában megtanulta, hogy ezek olyan érzelmek, amelyekkel nem szabad mások terhére lenni. f?_ ! t Japán csatahajó óriás-ágyúi. Erkölcstanukból folyó, egyik legnagyobb erényük a hűség a császárhoz, akiért elsősorban képesek életüket is feláldozni. Tudnunk kell ugyanis, hogy a japán mithológia szerint: császári házuk isteni eredetű. Krisztus előtt 660-ban szállt alá a japán paradicsomban, Yamato vidékén a földre az első császár, hogy ott az emberiség kiválasztott népe — a japánok — számára az örök boldogság, a legszentebb harmónia országát teremtse meg. Azóta, tehát 2602 év óta ez az uralkodóház egyfolytában ül a trónon. A császár nemcsak uralkodója, hanem apja is népének. Az egész japán nemzet valójában egy óriási család, amelynek minden egyes tagját a császárhoz való tántoríthatatlan és megszeghetetlen hűség tartja össze. A japán császár ellen lázadást még nem szított soha senki. Kötelesség és halál A császárhoz való hűség egyúttal azonos a Haza szeretetével. A császárért, vagyis a hazáért bármikor meggondolás nélkül készek életüket feláldozni. A japán hadsereg szolgálati szabályzatában ezt így fogalmazták meg: «Érezd a kötelességet otyan nehéznek, mint a sziklahegy és a halált könnyebbnek, mint a pehely!» Más szóval ez azt jelenti: ha egy japán katona parancsot kap, akkor mindaddig, amíg azt nem teljesíti teljes egészében, úgy érzi, mintha egy sziklahegy nyomná a vállát. Ha pedig az élet és halál között kell választania, egy pillanatra se torpanjon meg, könynyen száll szembe a halálos veszedelemmel is, mert tudja, hogy ott túl, a másvilágon is Hazája, népe, nemzete érdekében fog tovább munkálkodni. Az 1923. évi nagy földrengés alkalmával történt a kötelességteljesítésnek egy áldozatos példája. Tokióban a pontos időt minden délben ágyúlövéssel szokták jelezni. A főváros minden óráját ehhez az ágyúlövéshez igazították. Az ágyú kezelése egy hadirokkant katonatisztre volt bízva, akit a százmilliónyi japán «a legpontosabb ember» melléknévvel becézett. A földrengés idején is mindennap megszólalt az ágyú: a legpontosabb ember teljesítette kötelességét. A harmadik napon, alighogy eldördült az ágyúlövés, egy óriási tengeri szökőár elpusztította a meteorológiai állomást, az ágyút és elsodorta a katonatisztet is. A császártól azonban megkapta kitüntető emlékeztetőül halála után azt a jelzőt, hogy: «a kötelességteljesítés példaképe». Egy japán őrnagy példája Amikor a japán hadak elárasztották a Malájt félszigetet, Szingapúr meghódolása előtt a fegyverletétel feltételeiről tárgyaló Percival angol tábornokot megkérdezte a japán főparancsnok: «Vannak-e angol fogságban japán katonák?» «Nem, — válaszolta az angol parancsnok, — egyetlen japán katona sem került fogságunkba.» Történt ez akkor, amikor már sokezer angol és ausztráliai, valamint indiai katona viszont megadta magát a japánoknak! Ennek a számunkra hihetetlen ténynek az a magyarázata, hogy a japán szolgálati szabályzatnak egyik rendelkezése így szól: «Élve ne viseld el a fogságbajutás szégyenét!» 1932-ben történt, a japán-kínai háború elején, hogy Sanghai táján egy súlyosan megsebesült japán őrnagy a kínaiak fogságába került. Az előnyomuló japán gyalogság ott találta meg egy elfoglalt kínai hadikórházban. Fel is épült sebeiből. Ahelyett azonban, hogy visszatért volna csapatához, felkereste azt a helyet, ahol vérbefagyva kínai fogságba került és ott harakirit követett el. Eleget tett a császár által kiadott szabályzat rendelkezésének és örök példát mutatott minden japán katonának. Apák, fiák, feleségek A japán-kínai háború már tíz éve tart. Egymást váltva milliónyi katona hagyta már el hazáját és sok-sok ezren nem tértek vissza soha. Egy német diplomata mondta el, hogy előkelő japán árnál volt látogatóban, amikor annak fia éppen Kínába indult, a háborúba. Vigasztalta az apát, akinek egyik fia már elesett a Sárga-folyam körüli ütközetekben, hogy: <rBiztosan vissza fog térni a fiú». A japán úr kemény szóval felelte: «Mi nem azért engedjük el és küldjük a fiainkat a frontra, hogy visszatérjenek, hanem azért, hogy diadalmasan küzdve, ha kell, meghalhassanak a császárért!» És amikor a nagy szállítóhajó elindult a móló mellől, a japán férfiak színe-virágát vive magával, egy fiatal japán asszonyka, aki csak néhány nappal azelőtt kötött házasságot férjével, s az főhadnagyként indult csapatához, — letérdelt a kőkockákra és ősi szertartás szerint búcsúzó férje szemeláttára harakirit követett el. Azért tette, mondta haldokolva a körülötte állóknak, mert azt akarta, hogy ifjú férje egy pillanatra se torpanjon meg a küzdelmekben és a veszedelmekkel szemben, s ne gondoljon soha az itthonhagyott fiatal feleségére, hanem úgy tudjon küzdeni a császárért és hazáért, mintha senkise várná vissza. Nemcsak a japán férfiak, hanem az ilyen japán nők áldozatossága a végső tit/ea a japán győzelmeknek. Á győzelem felé! A 2600 éves japán birodalomnak és dinasztiának hős katonái küzdenek a 'földteke túlsó felén. az angol-amerikai imperializmus ellen. Hogy ennek a harcnak mi lesz végső kimenetele, az nem kétséges! Nem lehet kétséges, mert vájjon le lehet-e győzni az olyan hadsereget, amely a Felkelő Nap diadalmasan lobogó zászlója alatt, azzal a fanatikus hittel ront az ellenségre: «Ha életben maradok, csak győztes lehetek; ha meghalok, részese leszek az örök istenségnek!» A háborúk hősei és vitézei nem azért érdemlik meg a csillogó rendjeleket és fényes medáliákat, mert az ellenség soraiból, szörnyű suhintásokkal, sikerült nekik rendeket kivágni, hanem azért, mert napról-napra, óráról-órára oda merték vetni a győzelem véres serpenyőjébe áldozatul a saját maguk életét. Nem legyőzhetetlen-e az a hadsereg, melynek minden tagja, generális és közvitéz, érzi, vallja s hirdeti, győzelmes életével és diadalmas elmúlásával egyaránt, hogy a halál számára könnyebb, mint a pehely. Dr. vitéz Nagy Iván.
